Katie-t másnap átszállították a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályba. Ekkorra a hír, miszerint megátkozták, elterjedt az egész iskolában, bár a részletek zavarosak voltak. Úgy tűnt, Harryn, Ronon, Hermionén és Leanne-nen kívül senkinek nem volt tudomása arról, hogy eredetileg a kiszemelt célpont nem is Katie volt.
– Ó, és természetesen Malfoy is tudja – mondta Harry Ronnak és Hermionénak, akik továbbra is tartották magukat azon új keletű vezérelvükhöz, hogy süketnek tettetik magukat, akárhányszor csak Harry szóba hozza a "Malfoy egy halálfaló" elméletét.
Harry azon tűnődött, vajon Dumbledore, bárhová ment is, visszatér-e időben a hétfő este tartandó órájukra. Mivel ennek ellenkezőjéről nem hallott semmi hírt, nyolc órakor megjelent Dumbledore irodája előtt. Kopogott, majd bebocsátást nyert. Dumbledore odabent ücsörgött és különösen fáradtnak tűnt. A keze még mindig fekete és összeégett volt, de mosolygott, amikor intett Harrynek, hogy üljön le. A merengő ismételten az asztalon gubbasztott ezüstös fényfoltokat bocsátva a plafonra.
– Igencsak elfoglalt voltál, míg távol voltam – mondta Dumbledore. – Úgy vélem szemtanúja voltál Katie balesetének.
– Igen, uram. Hogy van Katie?
– Még mindig meglehetősen rosszul, bár viszonylag szerencsés volt. Úgy tűnik, a nyakék a lehető legkisebb bőrfelülettel érintkezett. Volt egy apró lyuk a kesztyűjén. Ha felvette volna, ha kesztyű nélkül érinti meg, valószínűleg azonnal meghalt volna. Szerencsére Piton professzor képes volt megakadályozni az átok gyors továbbterjedését.
– Miért ő? – kérdezte sietősen Harry. – Miért nem Madam Pomfrey?
– Arcátlan – szólt egy hang az egyik falon lévő portréból és a korábban szunyókálónak tűnő Phineas Nigellus Black, Sirius ükapja felemelte karjáról a fejét. – Az én időmben nem engedtem volna egy diáknak, hogy megkérdőjelezze Roxfort működésének mikéntjét.
– Igen, köszönöm, Phineas – mondta nyugtatóan Dumbledore. – Piton professzor sokkalta többet tud a sötét varázslatokról, mint Madam Pomfrey. Mindenesetre a Szent Mungó személyzetétől óránként kapom a beszámolókat és bízom benne, hogy Katie hamarosan teljesen felépül.
– Merre járt a hétvégén, uram? – kérdezte Harry nem törődve a határozott érzéssel, miszerint túlfeszíti a húrt, az érzéssel, melyet láthatóan a halkan felszisszenő Phineas Nigellus is osztott.
– Arra most inkább nem térnék ki – felelte Dumbledore. – De el fogom mondani, ha majd eljön az ideje.
– Tényleg? – kérdezte Harry meghökkenve.
– Igen, ezt tervezem – mondta Dumbledore, miközben egy ezüstös emlékeket tartalmazó új üvegcsét vett elő a köpenye belsejéből és pálcájával megütve kidugaszolta azt.
– Uram – kezdte Harry puhatolózva –, Roxmortsban összefutottam Mundungus-zal.
– Á, igen, már a tudomásomra jutott, hogy Mundungus enyveskezű hanyagsággal kezeli az örökséged – mondta Dumbledore kissé összeráncolva homlokát. – Azóta bujkál, mióta megszólítottad a Három Seprűnél. Úgy vélem, inkább attól tart, hogy velem szembenézzen. De afelől nyugodt lehetsz, hogy többet nem kaparint meg Sirius régi dolgaiból.
– Az a rühes vén félvér a Black család ereklyéit lopkodja? – mondta Phineas Nigellus felbőszülve, majd hosszú léptekkel kisétált a keretéből. Kétséget kizáróan azért, hogy meglátogassa portréját a Grimmauld tér 12-ben.
– Professzor úr – mondta Harry egy kis szünetet követően. – McGalagony professzor elmondta Önnek, amit neki mondtam, miután Katie megsebesült? Draco Malfoyjal kapcsolatban?
– Mesélt nekem a gyanúdról, igen – felelte Dumbledore.
– És Ön…?
– Megteszem majd a megfelelő lépéseket, hogy kivizsgáljunk mindenkit, akinek köze lehetett Katie balesetéhez – mondta Dumbledore. – De ami jelenleg a legfontosabb, Harry, az az óránk.
Harry kissé megbántottnak érezte magát ettől. Ha az óráik olyan fontosak, miért volt ekkora kimaradás az első és második között? De nem mondott többet Draco Malfoyról, hanem azt figyelte, ahogyan Dumbledore a merengőbe önti a friss emlékeket, és hosszú ujjakban végződő kezei között még egyszer megforgatja a kőtálat.
– Biztosra veszem, hogy emlékszel, ott hagytuk abba Voldemort nagyúr korai éveinek történetét, hogy a jóképű mugli, Tom Denem elhagyta boszorkány feleségét, Meropét, majd visszatért Little Hangleton-i családi otthonába. Merope magára maradt Londonban és gyermeket várt. Azt, aki egy nap majd Voldemort nagyúrrá cseperedik.
– Honnan tudja, hogy Londonban volt, uram?
– Egy Caractacus Burke nevezetű illető bizonyítéka alapján – mondta Dumbledore –, aki egy különös véletlen során segített annak a boltnak a nyomára bukkanni, ahonnan az a nyaklánc származik, melyről nemrég már beszéltünk.
Dumbledore megforgatta a merengő tartalmát éppúgy, ahogyan Harry már korábban is látta. Úgy csinálta ezt, akár egy aranyásó, mikor arany után kutatva megszűri az iszapot. Egy apró öreg emberke emelkedett ki a kavargó, ezüstös masszából és a merengőben keringett olyan ezüstösen, akár egy szellem, de annál sokkal szilárdabb volt, a haja pedig a szemébe lógott.
– Bizony, igen különös körülmények során jutottunk hozzá. Egy fiatal boszorkány hozta be hozzánk éppen karácsony előtt még hosszú évekkel ezelőtt. Azt mondta, nagy szüksége lenne aranyra és hát, ez nyilvánvaló volt. Rongyokat viselt és terhes is volt, tudja. Azt mondta a medál Mardekáré volt. Nos, ilyesfajta történeteket naponta hallunk. "Ó, ez Merliné volt, ez volt a kedvenc teáskancsója". De amikor megnéztem, rajta volt a Jegy és néhány egyszerű varázsige elegendő volt, hogy kiderüljön az igazság. Természetesen ez szinte felbecsülhetetlen értékűvé tette a tárgyat. Úgy tűnt, a lánynak fogalma sem volt róla, mennyit is ér. Örült, hogy kapott érte tíz galleont. Ez volt a legjobb vásár, amit valaha csináltunk!
Dumbledore erőteljesebben megrázta a merengőt és Caractacus Burke visszacsusszant abba a kavargó emlékmasszába, ahonnan korábban előbújt.
– Csak tíz galleont adott neki érte? – kérdezte felháborodva Harry.
– Caractacus Burke nem a nagylelkűségéről volt híres – felelte Dumbledore. – Tehát tudjuk, hogy közel a terhessége vége felé Merope egyedül volt Londonban. Nagy szüksége volt aranyra, mégpedig annyira nagy, hogy eladta az egyetlen értékes tárgyát, a medált, mely Rowle egyik értékes családi ereklyéje volt.
– De hát tudott varázsolni! – mondta türelmetlenül Harry. – Szerezhetett volna magának ételt meg mindent varázslat segítségével, nem?
– Ó – mondta Dumbledore –, talán igen. De én úgy vélem – most szintén feltételezek, de biztos vagyok benne, hogy igazam van –, hogy mikor a férje elhagyta, Merope nem használt többé varázslatot. Nem hiszem, hogy ezek után boszorkány akart maradni. Persze az is lehetséges, hogy a viszonzatlan szerelem és a velejáró kétségbeesés kiszívta belőle a varázserőt; ez megeshet. Akárhogy is, amint azt majd te is láthatod, Merope nem volt hajlandó pálcát venni a kezébe még akkor sem, amikor az élete függött ettől.
– Még a fia kedvéért sem maradt volna életben?
Dumbledore felvonta a szemöldökét.
– Csak nem sajnálod Voldemort Nagyurat?
– Nem – vágta rá Harry. – De az ő anyjának volt választása, nem úgy, mint az enyémnek…
– Édesanyádnak is volt választása – mondta gyengéd hangon Dumbledore. – Valóban, Merope Denem a halált választotta a fiával szemben, akinek szüksége volt rá, de ne ítélkezz ilyen szigorúan, Harry. Hosszú szenvedést követően már nagyon legyengült és benne soha nem volt meg az a bátorság, ami édesanyádban. És most ha lennél szíves felkelni…
– Hová megyünk? – kérdezte Harry ahogy Dumbledore odasétált hozzá az íróasztala elé.
– Ezúttal – kezdte Dumbledore – az én emlékembe lépünk be. Úgy vélem meglehetősen részletesnek és kielégítően hitelesnek találod majd. Csak utánad, Harry…
Harry a merengő fölé hajolt; arca megtörte az emlék hűvös felszínét, majd ismét keresztülzuhant a sötétségen… Másodpercekkel később a lába szilárd talajt ért. Kinyitotta a szemét és azt vette észre, hogy Dumbledore-ral egy ódivatú nyüzsgő londoni utcán vannak.
– Íme, ott vagyok én – mondta derűsen Dumbledore egy magas alakra mutatott, aki épp átment az úton egy tejeskocsi előtt.
A fiatal Albus Dumbledore-nak vörösesbarna volt a haja és szakálla. Amint elérte az utca feléjük eső oldalát, végigsietett a járdán miközben megannyi kíváncsi tekintet kísérte lángnyelvszerűen szabott finom selyemből készült öltönyének köszönhetően, amit épp viselt.
– Szép öltöny, uram – mondta Harry, mielőtt visszafoghatta volna magát, de Dumbledore csupán csak nevetett. Követték fiatalabb énjét keresztül egy vaskerítésen egy kopár udvarra, mely egy meglehetősen barátságtalan, rácsos kerítéssel körülvett négyszögletű épületnek szolgált előtérként. A fiatalabb Dumbledore felment azon a néhány lépcsőn, melyek a bejárati ajtóhoz vezettek és kopogtatott. Rövidesen egy ápolatlan külsejű, kötényt viselő lány nyitott ajtót.
– Jó napot! Találkozót beszéltem meg Mrs Cole-lal, aki úgy hiszem a felügyelőnő itt.
– Ó… – mondta az elképedt lány miközben a Dumbledore által nyújtott különös látványt próbálta befogadni. – Ö… Egy pillanat… MRS COLE! – ordította át a válla felett.
Harry hallotta, amint egy távoli hang ordít valamit válasz gyanánt. A lány ismét Dumbledore felé fordult.
– Jöjjön be. Hamarosan itt lesz.
Dumbledore belépett a fekete-fehérre csempézett előszobába. Az egész hely szegényes volt, de makulátlanul tiszta. Harry és az idősebb Dumbledore követték a lányt. Mielőtt a bejárati ajtó becsukódott volna mögöttük, egy sovány, meggyötört kinézetű nő sietett le hozzájuk a lépcsőn. Éles vonású arca volt, mely inkább tűnt idegesnek, mint barátságtalannak és a válla felett egy másik kötényes segédnek magyarázott, miközben Dumbledore felé haladt.
–… és vigye fel a jódot Martha-nak az emeletre, Billy Stubbs felpiszkálja a sebeiről a heget és Eric Whalley összepiszkítja az ágyneműt… És mindennek tetejébe még ott a bárányhimlő – mondta, bár nem volt egyértelmű kinek beszélt. Majd a tekintete Dumbledore-ra esett és megtorpant, olyan elcsodálkozó arckifejezést öltve, mintha egy zsiráf lépte volna át a küszöböt.
– Jó napot – mondta Dumbledore kezét előre nyújtva.
Mrs Cole csak tátott szájjal bámult.
– A nevem Albus Dumbledore. Küldtem Önnek egy levelet, melyben kértem egy időpontot és Ön szíveskedett mára idehívni engem.
Mrs Cole pislogott egyet. Nyilvánvalóan arra az elhatározásra jutott, hogy Dumbledore nem volt hallucináció és erőtlenül így szólt:
– Ó, igen. Nos… Nos akkor… jobb, ha a szobámba megyünk. Igen.
Majd egy félig nappalinak, félig irodának tűnő kisméretű szobába vezette Dumbledore-t. Ez ugyanolyan egyszerű volt, mint az előtér és a bútorok régiek, hibásak voltak. Intett Dumbledore-nak, hogy foglaljon helyet egy roskatag széken, majd ő maga egy rendetlen íróasztal mögött foglalt helyet idegesen fürkészve Dumbledore-t.
– Azért jöttem, amint azt a levelemben is említettem, hogy Tom Denemről és a jövőjét illető teendőkről beszéljünk – mondta Dumbledore.
– Rokonok? – kérdezte Mrs Cole.
– Nem, én tanár vagyok – felelte Dumbledore. – Azért jöttem, hogy felajánljak Tomnak egy helyet az iskolámban.
– És milyen fajta iskola ez?
– Úgy hívják Roxfort – mondta Dumbledore.
– És Ön hogyhogy érdeklődik Tom iránt?
– Úgy véljük, rendelkezik olyan képességekkel, melyek érdekelnek bennünket.
– Úgy érti, a fiú nyert egy ösztöndíjat? Az hogyan lehet? Soha nem pályázott meg egyet sem.
– Nos születésétől fogva számon tartjuk az iskolánkban…
– Ki íratta be? A szülei?
Mrs Cole kétség kívül éles eszű nő volt. Nyilvánvaló volt, hogy Dumbledore szintén így gondolja, mert Harry látta, ahogyan előveszi varázspálcáját a selyemöltönye zsebéből és ezzel egy időben elvesz egy teljesen üres papírlapot Mrs Cole íróasztaláról.
– Tessék – mondta Dumbledore meglegyintve a pálcáját, ahogyan átadta neki a papírlapot. – Úgy vélem, ez mindent megmagyaráz.
Mrs Cole tekintete elhomályosult, majd összpontosított, miközben egy pillanatig elmélyülve meredt az üres papírlapra.
– Úgy tűnik, ez tökéletesen rendben van – mondta nyugodtan visszaadva a papírt. Majd a tekintete megállapodott egy üveg ginen és két poháron, melyek biztos, hogy néhány másodperccel azelőtt még nem voltak ott.
– Ö… Megkínálhatom esetleg egy pohár ginnel? – kérdezte nagyon finom hangon.
– Nagyon szépen köszönöm – felelte boldogan Dumbledore.
Hamarosan világossá vált, hogy Mrs Cole nem volt kezdő a gin ivásban. Miután mindkettőjüknek kiöntött igen szép mennyiséget, a sajátját egy mozdulattal felhörpintette. Összecuppantotta az ajkait és most először rámosolygott Dumbledore-ra, aki nem habozott kihasználni előnyét.
– Azon gondolkodtam, vajon tudna-e nekem mondani valamit Tom Denem múltjáról? Azt hiszem, itt született az árvaházban.
– Így van – mondta Mrs Cole és kiszolgálta magát még több ginnel. – Pontosan emlékszem rá, mert akkoriban kezdtem itt dolgozni. Szilveszter éjszakája, nagy hideg, havazás, tudja. Szörnyű éjszaka. És az a lány, nem sokkal idősebb, mint én voltam akkoriban, épp a lépcsőn botorkált felfelé. Nos, nem ő volt az első. Befogadtuk és egy órán belül meg is szült. Még egy óra eltelte után pedig már halott volt.
Mrs Cole kifejezően bólintott és nagyot kortyolt a ginből.
– Mondott valamit, mielőtt meghalt? – kérdezte Dumbledore. – Bármit a fiú apjáról, mondjuk?
– Most, hogy így mondja igen – felelte Mrs Cole, aki felettébb jókedvűnek tűnt így ginnel a kezében és egy lelkes hallgatóval, aki vevő a történetére.
– Emlékszem, azt mondta nekem: "Remélem az apjára hasonlít majd." És nem hazudok, mikor azt mondom, helyesen remélte, mert ő nem volt egy szépség. Majd azt mondta, hogy a fiút nevezzük Tomnak az apja után és Rowle-nak az ő apja után… Igen, tudom, vicces név, nem igaz? Eltűnődtünk rajta, hogy vajon egy cirkuszból jött-e… És azt mondta, a fiú vezetékneve legyen Denem. Majd nem sokkal ezután meghalt.
– Nos úgy neveztük el a fiút, ahogyan kívánta, olyan fontosnak tűnt szegény lánynak. Később aztán sem Tom, sem Rowle, sem Denem nem kereste a fiút soha, egyetlen családtag sem, szóval itt maradt az árvaházban és azóta is itt él.
Szinte észre sem véve magát, Mrs Cole ismét leküldött egy szép adag gint. Két rózsaszín folt jelent meg arccsontja felső részénél. Majd folytatta.
– Furcsa egy fiú.
– Igen – felelte Dumbledore. – Sejtettem, hogy az.
– Kisbabának is különös volt. Szinte soha sem sírt, tudja. Aztán, amikor idősebb lett, olyan… furcsává vált.
– Furcsává milyen értelemben? – kérdezte gyengéden Dumbledore.
– Nos, ő…
Mrs Cole hirtelen elhallgatott és jól kivehető, határozottan szúrós pillantással méregette Dumbledore-t.
– Azt mondja, a fiúnak biztos helye van az ön iskolájában?
– Azt – felelte Dumbledore.
– És semmi, amit mondok nem változtat ezen?
– Semmi.
– Magával viszi őt, akárhogy is legyen?
– Akárhogy is legyen – ismételte komolyan Dumbledore.
A nő rásandított, mintha próbálná eldönteni, bízzon-e benne vagy sem. Szemmel láthatóan úgy döntött, bízhat benne, mert egy hirtelen kitöréssel így szólt:
– Megrémíti a többi gyereket.
– Úgy érti, durván bánik velük? – kérdezte Dumbledore.
– Úgy hiszem igen – felelte Mrs Cole a homlokát ráncolva. – De meglehetősen nehéz tetten érni. Volt pár incidens… Csúnya dolgok…
Dumbledore nem erőltette a nőt, de Harry tudta, hogy érdekelte mindaz, amiről szó volt. Mrs Cole kortyolt még egy kis gint és a pirospozsgás arca egyre pirosabbá vált.
– Billy Stubbs nyula… Nos, Tom azt mondta, nem ő tette és én magam sem tudnám megmondani, hogyan tehette volna… De akkor is, a nyúl nem akasztotta fel saját magát a szarufára, nem igaz?
– Azt én sem hinném, nem – mondta csendesen Dumbledore.
– De kutya legyek, ha meg tudom mondani, hogyan mászott fel a fiú oda, hogy megtegye. Csak annyit tudok, hogy ő és Billy veszekedtek az azt megelőző napon. És aztán – Mrs Cole ismét belekortyolt a ginbe, ezúttal kilöttyintve egy kicsit az állára – a nyári kirándulás alkalmával… Tudja, minden évben egyszer elvisszük őket vagy vidékre, vagy a tengerpartra… Nos azután Amy Benson és Dennis Bishop többé már nem volt teljesen rendben, és csak annyit tudtunk kiszedni belőlük, hogy egy barlangban jártak Tom Denemmel. Tom megesküdött, hogy csak körbenéztek, de valami történt ott. Biztos vagyok benne. És, hát, sok minden történt, különös dolgok…
Ismételten Dumbledore-ra nézett és bár az arca vöröslött, a tekintete átható volt.
– Nem hiszem, hogy sokan sírnak majd utána.
– Bizonyára megérti, hogy nálunk nem állandó helye lesz, ugye? – kérdezte Dumbledore. – Minden nyáron vissza kell majd jönnie ide.
– Ó, nos, ez jobb, mint egy orrba vágás egy rozsdás piszkavassal – mondta Mrs Cole egy csuklás kíséretében. Felállt a székből és Harryt igencsak meglepte, hogy a nő még mindig biztosan állt a lábán, holott a gin kétharmada már eltűnt. – Gondolom szeretne találkozni vele?
– Igen, nagyon – mondta Dumbledore és ő is felkelt.
Mrs Cole kivezette az irodájából, fel a kőlépcsőkön és miközben elhaladtak, utasításokat és figyelmeztetéseket osztott ki a segédeknek és gyerekeknek. Harry látta, hogy az árvák mind egyforma szürke zubbonyt viselnek. Meglehetősen jól ápoltnak tűntek, de az nem is volt kérdés, hogy nem ez volt a legbarátságosabb hely számukra felnőni.
– Itt is vagyunk – mondta Mrs Cole, ahogy a második lépcsőfordulónál letértek és megálltak egy hosszú folyosó legelső ajtajánál. Kétszer kopogott, majd belépett.
– Tom? Látogatód van. Ő itt Mr Dumberton… Elnézést, Dunderbore. Azért jött, hogy elmondja neked… Nos, hagyom, hogy ő mondja el.
Harry és a két Dumbledore belépett a szobába és Mrs Cole becsukta rájuk az ajtót. Egy kicsi, csupasz szoba volt mindössze egy régi szekrénnyel és egy vas ágykerettel. Egy fiú könyvvel a kezében, kinyújtott lábakkal ücsörgött a szürke takarókon.
Tom Denem arcán nyoma sem volt a Gaunt rokonságnak. Teljesült Merope utolsó kívánsága: a fiú sármos apja miniatűr mása volt. Korához képest magas, sötét hajú és sápadt. Szemei kissé összeszűkültek, ahogyan Dumbledore szokatlan külsejét méregette. Egy pillanatig csend volt.
– Örvendek, Tom – mondta Dumbledore, miközben felé sétált és kinyújtotta a kezét.
A fiú habozott, majd elfogadta azt, és kezet ráztak. Dumbledore odahúzott egy kényelmetlen fa széket Denem mellé, és így leginkább úgy festettek, mint egy kórházi beteg és látogatója.
– Dumbledore professzor vagyok.
– Professzor? – ismételte Denem. Gyanakvónak tűnt. – Ez olyan, mint egy orvos? Miért jött ide? Ő hívta, hogy vizsgáljon meg? – az ajtóra mutatott, melyen át nemrég Mrs Cole távozott.
– Nem, nem – mondta mosolyogva Dumbledore.
– Nem hiszek magának – mondta Denem. – Meg akar vizsgáltatni, így van? Az igazat mondja!
Olyan átható erővel mondta az utolsó három szót, hogy az szinte rémisztő volt. Egy parancs volt és úgy hangzott, mintha ezelőtt már jó párszor kiadta volna. Tágra nyílt szemekkel bámult Dumbledore-ra, aki nem reagált, csak kedvesen mosolygott. Néhány másodperc múlva Denem abbahagyta a bámulást, bár még inkább gyanakvónak látszott.
– Ki maga?
– Már megmondtam. A nevem Dumbledore professzor és egy Roxfort nevű iskolában dolgozom. Azért jöttem, hogy felajánljak neked egy helyet az iskolámban… Az új iskoládban, ha szeretnél jönni.
Denem reakciója igencsak meglepő volt. Dühösen kiugrott az ágyból és elhátrált Dumbledore-tól.
– Engem nem ver át! Az elmegyógyintézetből jött, nem igaz? "Professzor"… Igen, persze… Nos, én nem megyek, rendben? Annak a vén szipirtyónak lenne ott a helye. Soha egy ujjal nem nyúltam a kis Amy Bensonhoz vagy Dennis Bishophoz, megkérdezheti tőlük, majd ők megmondják!
– Nem az elmegyógyintézetből jöttem – mondta türelmesen Dumbledore. – Tanár vagyok és, ha nyugodtan leülnél, mesélnék neked Roxfortról. Természetesen, ha nem szeretnél jönni, senki sem fog kényszeríteni…
– Szeretném látni, hogy megpróbálják – mosolygott rosszindulatúan Denem.
– A Roxfort – folytatta Dumbledore, mintha meg sem hallotta volna Denem utolsó szavait – egy iskola különleges képességű személyek számára…
– Én nem vagyok őrült!
– Tudom, hogy nem vagy az. Roxfort nem az elmebetegek iskolája. Ez a varázslás iskolája.
Csend következett. Denem ledermedt, az arca kifejezéstelen volt, de tekintete cikázott Dumbledore szemei közt, mintha valamelyiket hazugságon próbálná kapni.
– Varázslás? – ismételte meg suttogva.
– Pontosan – mondta Dumbledore.
– Ez… Ez varázslat, amire képes vagyok?
– Mi az, amire képes vagy?
– Mindenfélére. – Sápadt arca elpirult az izgalomtól. Úgy tűnt, mintha lázas lenne. – Képes vagyok tárgyakat mozgatni anélkül, hogy megérinteném őket. Képes vagyok rábírni állatokat, hogy azt tegyék, amit akarok anélkül, hogy idomítanám őket. El tudom érni, hogy rossz dolgok történjenek azokkal, akik idegesítenek. Bánthatom őket, ha úgy akarom. – A lábai remegtek. Előre bukdácsolt és ismét az ágyra ült, a kezét bámulva és fejét lehajtva, mintha imádkozna. – Tudtam, hogy más vagyok – suttogta saját remegő ujjainak. – Tudtam, hogy különleges vagyok. Mindig is tudtam, hogy van bennem valami.
– Nos, teljesen igazad van – mondta Dumbledore, aki már nem mosolygott, hanem átható tekintettel meredt Denemre. – Varázsló vagy.
Denem felemelte a fejét. Az arckifejezése megváltozott: vad öröm látszott rajta, de valamilyen oknál fogva ettől nem tűnt szebbnek. Épp ellenkezőleg, finom vonású arca valahogy durvábbnak tűnt, az arckifejezése pedig már-már állatias.
– Maga is varázsló?
– Igen, az vagyok.
– Bizonyítsa be – mondta hirtelen Denem olyan parancsoló hangnemben, mint amit korábban használt az "Az igazat mondja!" esetében.
Dumbledore felvonta a szemöldökét.
– Ha jól értem, akkor elfogadod a helyet Roxfortban…
– Persze, hogy el!
– Ez esetben "Professzor úrnak" vagy "Uramnak" fogsz szólítani.
Denem arckifejezése egy pillanatra elkomorodott, majd felismerhetetlenül udvarias hangon így szólt:
– Elnézést kérek, uram. Úgy értettem… Kérem, professzor úr, megmutatná nekem?
Harry biztosra vette, hogy Dumbledore megtagadja a kérést, és azt mondja Denemnek, a Roxfortban majd lesz elegendő idő a gyakorlati bemutatókra, és mivel most egy muglikkal teli épületben vannak, óvatosnak kell lenniük. Legnagyobb meglepetésére Dumbledore előhúzta pálcáját zakója belső zsebéből, rámutatott vele a sarokban álló ütött-kopott szekrényre és megpöccintette a pálcát.
A szekrény lángra lobbant. Denem talpra ugrott. Harry aligha hibáztathatta a sokk és méreg okozta felordításért; az összes holmija bizonyára abban a szekrényben volt. Ahogy Denem nekitámadt volna Dumbledore-nak, a lángok eltűntek tökéletesen érintetlenül hagyva a szekrényt. Denem a szekrényről Dumbledore-ra bámult, majd mohó arckifejezéssel a pálcára mutatott.
– Honnan szerezhetek egy olyat?
– Mindent a maga idejében – felelte Dumbledore. – Úgy vélem van valami, ami próbál kijutni a szekrényedből.
És valóban, halk zörgés hallatszott a szekrény belsejéből. Most először Denem ijedtnek tűnt.
– Nyisd ki az ajtót – mondta Dumbledore.
Denem habozott, majd keresztülsétált a szobán és kicsapta a szekrény ajtaját. A legfelső polcon a viseltes ruhák felett zörgött és rázkódott egy kis kartondoboz, mintha pár megvadult egér lett volna benne.
– Vedd ki – mondta Dumbledore.
Denem leemelte a reszkető dobozt. Bátortalannak látszott.
– Van bármi abban a dobozban, aminek nem kéne benne lennie? – kérdezte Dumbledore.
Denem egy hosszú, világos, mérlegelő pillantást vetett Dumbledore-ra.
– Úgy gondolom, igen, uram – mondta végül kifejezéstelen hangszínnel.
– Nyisd ki – mondta Dumbledore.
Denem levette a tetejét és a tartalmát kiborította az ágyára anélkül, hogy rájuk nézett volna. Harry valami sokkal izgalmasabbra számított, de csak kicsi, hétköznapi dolgok kupacát látta. Jojó, ezüst gyűszű és fényét vesztett szájharmonika. Miután kikerültek a dobozból, nem remegtek tovább és mozdulatlanul hevertek a vékony takarón.
– Bocsánatkérés kíséretében visszajuttatod őket a tulajdonosaikhoz – mondta nyugodtan Dumbledore, miközben visszarakta pálcáját a zakójába. – Tudni fogom, megtetted-e. És figyelmeztetlek: a Roxfortban nem tűrik el a lopást.
Denem nem volt kimondottan zavarban; még mindig ridegen, vizsgálódva szemlélte Dumbledore-t. Fátyolos hangon annyit mondott:
– Igen, uram.
– A Roxfortban – folytatta Dumbledore – nemcsak arra tanítunk meg, hogyan használd a varázserőt, hanem arra is, hogyan irányítsd azt. Te már – bár nem szándékosan, ebben biztos vagyok – használtad az erőd oly módon, melyet nem tanítunk és nem is megengedett az iskolánkban. Nem az első vagy és nem is az utolsó, aki hagyta, hogy a varázserő magával ragadja. De tudnod kell, hogy a Roxfortból kicsaphatnak diákokat és a Mágiaügyi Minisztérium… Igen, van egy Minisztérium… Még szigorúbban bünteti a törvényszegőket. Minden újdonsült varázslónak el kell fogadnia, ha a világunkba lépnek, hogy a mi szabályainkhoz tartja magát.
– Igen, uram – mondta ismét Denem.
Lehetetlenség volt megmondani, mire gondol éppen. Az arca kifejezéstelen maradt ahogyan visszapakolta az ellopott tárgyakat a kartondobozba. Mikor ezzel végzett, Dumbledore felé fordult és minden szépítés nélkül ezt mondta:
– Nincs pénzem.
– Ez könnyedén orvosolható – felelte Dumbledore elővéve egy bőr pénzerszényt a zsebéből. – Van egy alap a Roxfortban azok számára, akiknek segítségre van szükségük könyv- és köpenyvásárlást illetően. Talán némely bűbájkönyvet és egyebet használtan kell majd megvenned, de…
– Hol lehet bűbájkönyveket kapni? – vágott közbe Denem, aki köszönet nélkül elvette a nehéz pénzes zacskót Dumbledore-tól és épp egy kövér arany galleont vizsgálgatott.
– Az Abszol úton – felelte Dumbledore. – Nálam van a lista a könyveidről és iskolai felszereléseidről. Segíthetek neked beszerezni mindet…
– Velem jön? – kérdezte Denem ahogy felnézett.
– Természetesen, ha…
– Nincs szükségem magára – mondta Denem. – Hozzászoktam, hogy egyedül intézzem a dolgaimat, Londonba is mindig egyedül járkálok. Hol találom ezt az Abszol utat… Uram? – tette hozzá elkapva Dumbledore pillantását.
Harry úgy vélte, Dumbledore ragaszkodik majd ahhoz, hogy elkísérje Denemet, de ismételten meglepetés érte. Dumbledore átnyújtotta Denemnek a borítékot, mely a felszerelések listáját tartalmazta, és miután elmondta neki, hogyan juthat el az árvaháztól a Foltozott Üstig, így szólt:
– Habár a muglik – vagyis varázstalan emberek – nem, de te látni fogod majd. Keresd Tomot, a csapost… Könnyű rá emlékezni, hiszen ugyanaz a nevetek…
Denem undorodva összerezzent, mintha egy szemtelen legyet próbált volna elhessegetni.
– Nem szereted a Tom nevet?
– Sok Tom van – motyogta Denem. Majd, mintha nem tudta volna visszafogni a kérdést, mintha akarata ellenére tört volna ki belőle, megkérdezte:
– Az apám varázsló volt? Nekem azt mondták, őt is Tom Denemnek hívták.
– Sajnálom, de nem tudom – mondta Dumbledore gyengéd hangon.
– Az anyám nem rendelkezhetett varázserővel, hiszen akkor nem halt volna meg – mondta Denem inkább magának, mintsem Dumbledore-nak. – Biztos, hogy az apám volt. Szóval, ha megvan mindenem, mikor mehetek ebbe a Roxfortba?
– Minden részlet rajta van a második pergamenen a borítékban – felelte Dumbledore. A King’s Cross állomásról indulsz majd szeptember elsején. Van itt egy vonatjegy is.
Denem bólintott. Dumbledore felkelt és ismét kinyújtotta a kezét. Elfogadva azt, Denem így szólt:
– Tudok beszélni a kígyókkal. Akkor jöttem rá, amikor egy vidéki kiránduláson voltunk… Odajöttek hozzám, suttogtak nekem. Ez normális egy varázslónál?
Harry biztos volt afelől, hogy Denem azért nem említette ezt a furcsa képességet ez idáig, mert mély benyomást akart tenni.
– Szokatlan – mondta Dumbledore némi habozás után –, de nem példanélküli.
A hangszíne közvetlen volt, de a szeme óvatosan fürkészte Denem arcát. Egy pillanatig ott álltak, fiú és férfi, egymásra bámulva. Majd a kézfogás megszakadt, és Dumbledore az ajtóhoz lépett.
– Viszontlátásra, Tom. A Roxfortban találkozunk.
– Azt hiszem, ennyi elég lesz – mondta az ősz Dumbledore Harry mellett és másodpercekkel később ismét súlytalanul zuhantak keresztül a sötétségen, mielőtt a jelenlegi irodában földet értek volna.
– Foglalj helyet – mondta Dumbledore Harry mellett landolva.
Harry engedelmeskedett, agyában még mindig a korábban látottak kavarogtak.
– Sokkal hamarabb elhitte, mint én… Úgy értem, amikor elmondta neki, hogy varázsló – mondta Harry. Én először nem hittem el Hagridnak, amikor elmondta nekem.
– Igen, Denem tökéletesen készen állt rá, hogy elhiggye, hogy ő – az ő szavaival élve – "különleges" – mondta Dumbledore.
– Tudta róla… Már akkor? – kérdezte Harry.
– Mármint tudtam-e, hogy épp akkor találkoztam mindenidők legveszélyesebb feketemágusával? – kérdezte Dumbledore. – Nem, fogalmam sem volt róla, hogy azzá nő majd fel, ami most. De kétség kívül kíváncsivá tett. Mikor visszatértem a Roxfortba, elhatároztam, hogy nem csak az ő, hanem a többiek érdekében is rajta tartom a szemem, de ezt mindenféleképp megtettem volna tekintve, hogy egyedül volt, barátok nélkül.
– Az ereje, amint azt hallottad, meglepően jól fejlett volt egy ilyen fiatal varázslóhoz képest és – ami mind közül a legérdekesebb és leginkább nyugtalanító –, hogy már rendelkezett némi befolyással rá és tudatosan kezdte használni. És ahogyan azt láthattad, ezek nem a fiatal varázslók megszokott, véletlenszerű próbálkozásai voltak: mások ellen használta varázserejét, hogy megijessze, megbüntesse, irányítsa őket. A kis történetek a megfojtott nyúlról meg a fiúról és lányról, akiket a barlangba csalt igencsak sokatmondóak… "Bánthatom őket, ha úgy akarom"
– És párszaszájú volt – vetette közbe Harry.
– Igen, valóban. Egy ritka képesség, egy, mely feltételezhetően kapcsolatban áll a sötét varázslatokkal, bár, amint azt tudjuk, a hatalmasok és jók között is vannak párszaszájúak. Valójában a képessége, hogy kígyókkal társalog közel sem nyugtalanított annyira, mint a kegyetlenségre, titkolózásra és uralkodásra való nyilvánvaló hajlama.
– Már megint hogy elszaladt az idő – mondta Dumbledore az ablak mögötti sötét égre mutatva. – De mielőtt még elválunk, szeretném felhívni a figyelmedet az imént látottak néhány jellegzetes vonására, mert nagyon fontosak lesznek ahhoz a témához, amit a következő találkozásunkkor vitatunk majd meg.
– Először is remélem észrevetted Denem reakcióját, mikor megemlítettem, hogy másvalakit is hívnak úgy, hogy Tom.
Harry bólintott.
– Ekkor mutatkozott meg az utálata minden iránt, ami másokhoz kötötte, minden iránt, ami hétköznapivá tette. Már ekkor más akart lenni, elszigetelt, közismert. Ahogyan azt te is tudod, néhány évvel eme rövid beszélgetést követően megszabadult a nevétől és megalkotta "Voldemort Nagyúr" álarcát, mely mögött oly sokáig rejtőzött.
– Bizonyára azt is észrevetted, hogy Tom Denem igencsak önálló, titokzatos és szemmel láthatóan barátok nélkül volt. Nem akart sem segítséget, sem társaságot az Abszol úti kitérőjéhez. Jobban szeretett egyedül intézkedni. A felnőtt Voldemort is ugyan ilyen. Sok halálfalójától hallani fogod majd, hogy állítják, a bizalmába férkőztek, hogy közel állnak hozzá, hogy megértik. De őket becsapták. Voldemort nagyúrnak soha nem volt egyetlen barátja sem, és nem is hiszem, hogy valaha is akart egyet.
– És végül – remélem nem vagy túl álmos, hogy figyelj erre, Harry – Tom Denem szeretett trófeákat gyűjteni. Láttad azt a dobozt teli lopott holmival, melyet a szobájában rejtegetett. Ezeket azoktól szedte el, akiket bántott, ezek szuvenírek, ha így tetszik, különösen kellemetlen varázslatokéi. Ne feledd ezt a szarkaszerű hajlamot, mert ez később különösen fontos lesz majd. De most már tényleg ideje nyugovóra térni.
Harry felkelt. Ahogy ballagott keresztül a szobán és tekintete arra a kis asztalra esett, melyen múltkor még Rowle gyűrűje pihent, de most nem volt ott.
– Igen, Harry? – kérdezte Dumbledore amikor Harry megtorpant.
– A gyűrű eltűnt – mondta Harry ahogy körbetekintett. – De gondoltam, talán itt van a szájharmonika vagy valami.
Dumbledore derűs arccal nézett rá félhold alakú szemüvege felett.
– Nagyon ügyes, Harry, de a szájharmonika soha nem volt több egy szájharmonikánál.
Majd e titokzatos megjegyzést követően intett Harrynek, aki ezt úgy értelmezte, hogy most már távozhat.