Másnap reggel Harry első órája gyógynövénytan volt. Attól félve, hogy valaki kihallgatja őket, Harry nem mert Ronnak és Hermionénak beszámolni a tegnap esti különóráról Dumbledore-ral, de az üvegház felé menet beavatta őket a részletekbe. A hétvégi széllökések végre megszűntek, visszatért a furcsa köd, így kicsit tovább tartott nekik megtalálni a helyes üvegházat.
– Hűha, azért ez elég ijesztő, mármint a gyerek Tudodki – mondta Ron halkan, miközben elfoglalták helyüket egy bütykös Snargaluff tönk mellett, és felhúzták a védőkesztyűt. – De még mindig nem értem, miért mutatja meg neked mindezt Dumbledore… Persze, nagyon érdekes, meg minden, de mégis mi a célja vele?
– Nem tudom – felelt Harry. – De azt mondja, nagyon fontos, és segíteni fog a túlélésben.
– Ez valóban nagyon érdekes – mondta Hermione komolyan. – Mindennél fontosabb, hogy annyi információval rendelkezz Voldemortról, amennyivel csak lehet. Milyen egyéb módon szereznél tudomást a gyenge pontjairól?
– És milyen volt Slughorn legutóbbi partija? – kérdezte Harry.
– Ó, elég jól szórakoztunk, komolyan – felelte a lány feltéve a védőszemüveget. – Úgy értem, mesélt pár híres felfedezettjéről, aztán folyamatosan hízelgett McLaggennek, merthogy olyan jó kapcsolatai vannak, de azért kaptunk pár finom falatot, és bemutatott minket Gwenog Jonesnak.
– Gwenog Jonesnak? – szemeit olyan nagyra nyitotta, hogy szinte kilógtak védőszemüvege alól. – A bizonyos Gwenog Jonesnak? A Holyhead Harpies kapitányának?
– Úgy bizony – mondta Hermione. – Ha engem kérdeztek, egy kicsit el van szállva magától, de…
– Csend legyen, eleget beszélgettetek! – hallatszott Bimba professzor élénk hangja, ahogy szigorú ábrázattal közeledett az asztaluk felé. – Le vagytok maradva, már mindenki belekezdett a munkába, sőt, Neville-nek meg is van az első gubó.
Körbenéztek, és valóban ott ült Neville, vérző ajkakkal, számos csúnya karcolással az arcán, kezében egy grapefruit nagyságú, kellemetlenül lüktető zöld tárgyat szorongatva.
– Rendben professzor, azonnal hozzálátunk – mondta Ron, majd amikor Bimba professzor elfordult, halkan hozzátette – Muffliatio-t kellene alkalmaznunk nála, Harry.
– Nem, egyáltalán nem kellene! – csattant fel Hermione olyan arcot vágva, amelyet mindig megfigyelhettek az arcán, ha a Félvér Hercegről és varázsigéiről esett szó. – Gyerünk, jobb, ha hozzálátunk…
Hermione vetett rájuk egy nyugtalan pillantást, mire felsóhajtottak és a bütykös tönkök fölé hajoltak.
Az egyszerre életre kelt, tetejéből hosszú, szúrós, tüskebokorszerű kacsok hajtottak ki, és hadonásztak a levegőben. Az egyik nyúlvány belegabalyodott Hermione hajába, de Ron visszakergette egy metszőollóval. Harrynek sikerült elkapnia pár kacsot, összekötötte őket, erre a csápszerű ágak közepén kitárult egy mélyedés. Hermione bátran belenyúlt, mire a növény csapdaszerűen fogságba ejtette karját. Harry és Ron húzták-vonták a kacsokat, hogy kiszabadítsák a lány kezét. Mire Hermionénak sikerült kihúznia karját, ujjai között ugyanolyan gubót szorongatott, mint Neville. A szúrós ágak egyszerre visszahúzódtak a növény belsejébe, és most úgy néztek ki, mint egy ártatlan farakás.
– Tudjátok, nem tartom valószínűnek, hogy ilyen növényt fogok tartani a kertemben, ha majd elköltözök anyáéktól – jelentette ki Ron, homlokára tolva szemüvegét és arcáról letörölte az izzadságot.
– Adj egy tálat! – szólt Hermione kezében tartva a lüktető gubót, eltartva magától amennyire csak tudta. Mikor Harry odanyújtotta a tálkát, undorodó képpel beledobta a gubót.
– Ne finnyáskodjanak, ki kell csavarni, frissen a legjobbak! – mondta Bimba professzor.
– Mindenesetre – szólt Hermione, folytatva a társalgást olyan nyugodtan, mintha az iménti támadás meg sem történt volna – Slughorn karácsonykor is partit szervez, és Harry, semmi esélyed rá, hogy ezt is ellógd. Megkért, hogy nyomozzam ki a szabad estéidet, hogy biztosan olyan napon tartsa a bulit, amikor tudsz jönni.
Harry felnyögött. Ron, miközben két kézzel dolgozott azon, hogy kifacsarja a gubót, mérgesen megszólalt:
– És ez szintén egy zártközű est Slughorn kedvenceinek, gondolom.
– Csakis a Slug-klubnak, igen – válaszolt Hermione.
A gubó kirepült Ron kezéből, nekicsapódott az üvegház ablakának, visszapattant és Bimba professzor fejéről leverte öreg, foltozott kalapját. Harry elindult érte, és mikor visszaért, Hermione épp azt mondta Ronnak:
– Nézd, nem én találtam ki a Slug-klub nevet…
– Slug-klub… – ismételte Ron Malfoyra emlékeztető gúnyos mosoly kíséretében. – Szánalmas. Hát akkor remélem, jól fogjátok magatokat érezni. Miért nem próbálod meg összeszűrni a levet McLaggennel, akkor ti lehetnétek Slug-bál királya és királynője…
– Mindenki hozhat magával valakit – mondta Hermione, aki megmagyarázhatatlan okból erősen elvörösödött. – És téged akartalak elhívni, de ha úgy gondolod, hogy butaság, akkor felejtsük el, és nem zavarlak többet vele.
Harry arra gondolt, hogy igazán eshetett volna messzebb az a gubó, akkor nem kellett volna ott lennie a nyakukon. Egyikük sem vette észre, ahogy magához húzta a gubós tálat, és nagy lendülettel, erős zajt csapva nekiállt kinyitni, de sajnos így is hallott minden egyes szót.
– Engem akartál elhívni? – kérdezte Ron teljesen megváltozott hangon.
– Igen – válaszolt mérgesen Hermione. – De nyilvánvaló, hogy neked sokkal jobban tetszene, ha McLaggennel mennék…
Egy kis szünet állt be a beszélgetésbe, míg Harry továbbra is az ellenálló gubót ütlegelte egy ültetőkanállal.
– Nem, nem tetszene – tiltakozott halkan Ron.
Harry véletlen melléütött, eltalálta a tálat, ami összetört.
– Reparo! – mondta gyorsan, pálcájával bökdöste a darabokat, és az üvegtál újból összeállt. A csörömpölés miatt Ron és Hermione ráeszméltek Harry jelenlétére. Hermione zavarában felnyitotta a "Világ húsevő fái" című könyvét, hogy kikeresse a Snargaluff levének helyes kinyerési módját; Ron maflán bámult, ugyanakkor úgy tűnt, nagyon meg van elégedve magával.
– Add ide Harry! – kérte sürgetően Hermione. – Azt írja a könyv, hogy valami éles dologgal ki kell lyukasztanunk…
Harry átadta a tálat, benne a gubóval. Ronnal együtt felvették védőszemüvegüket, és újra nekiestek a tönknek. Harry egy szúrós ággal bajlódott, és közben arra gondolt, nem is olyan meglepő, ami történt. Volt egy olyan érzése, hogy ez előbb vagy utóbb bekövetkezik. De az ezzel kapcsolatos érzelmei meglehetősen zavarosak voltak. Harry és Cho a történtek után még egymásra nézni sem nagyon tudtak, nemhogy beszélgetni. Mi lesz, ha Ron és Hermione járni kezdenek és utána szakítanak? Túlélné ezt a barátságuk? Harrynek eszébe jutott, mikor harmadikban pár hétig nem beszéltek egymással, és ő egyáltalán nem élvezte, hogy két tűz között kell lennie. És mi van akkor, ha egyáltalán nem szakítanak, olyanok lesznek, mint Bill és Fleur, hogy gyakorlatilag kínos, zavarba ejtő, ha egy helyiségben van velük az ember… Vagy mi lesz akkor, ha kirekesztik őt az életükből?
– Megvagy! – kiáltott fel Ron, és kihúzott egy gubót a tönkből, pont akkor, mikor Hermionénak sikerült felszakítania az elsőt, így az üvegtál most teli volt féreg módjára vonagló halványzöld gubócskákkal.
Az óra hátralevő részében egy szót sem ejtettek Slughorn partijáról.  Az elkövetkezendő napokban Harry nagyobb figyelemmel kísérte ugyan barátai viselkedését, de nem vett észre semmi változást, csak annyit, hogy általában a szokásosnál kicsit udvariasabbak voltak egymással. Harry úgy gondolta, jobb, ha megvárja, hogy mi történik majd az elszopogatott vajsör hatására Slughorn félhomályos partiján. De mindezek mellett voltak még aggasztóbb problémai.
Katie Bell még mindig a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályban volt, és egyáltalán nem úgy tűnt, hogy hamarosan felépülve visszatér. Ez azt jelentette, hogy a szeptember óta oly sok fáradságos munkával összeállt, ígéretes Griffendél-csapatból egy hajtó hiányzott. Harry halogatta Katie helyének betöltését, mivel reménykedett benne, hogy visszatér, de a Mardekár elleni nyitó mérkőzés közeledte miatt már be kellett látnia, hogy a lányt nélkülöznie kell.
Harry úgy gondolta, nem bírna ki még egy teljes válogatást. Egyik nap, átváltoztatástan után, azzal a kínzó érzéssel, hogy valamit kell tennie a csapat érdekében, leszólította Dean Thomast. Az osztály nagy része már távozott, bár néhány csicsergő sárga madár még repkedett a teremben – mind Hermione műve, más még egy tollat sem tudott varázsolni a puszta levegőből.
– Még mindig érdekel a hajtó pozíció?
– Mi…? Ó, igen, persze! – felelte Dean izgatottan. Az egyik ok, amiért nem örült, hogy meg kell kérnie Deant, az volt, hogy tudta, Seamusnak nem fog tetszeni. Másrészről viszont ez volt a legjobb a csapatnak, Dean jobban teljesített a válogatáson.
– Nos, akkor bent vagy a csapatban – mondta Harry. – Este hétkor edzés.
– Rendben – válaszolt. – Hurrá! Ez fantasztikus! Alig várom, hogy elmondhassam Ginnynek!
Kiszaladt a teremből, otthagyva Harryt és Seamust. A kényelmetlen helyzetet nem könnyítette meg, hogy Seamus fejére esett egy madárpotyadék, ahogy Hermione kanárijai elhúztak a fejük fölött. Nem Seamus volt az egyetlen személy, aki elégedetlen volt a játékos cserével. A klubhelyiségen zúgolódó morajként hullámzott végig a tény, hogy Harry most már két tagot is az osztálytársai közül választott. Mivel Harry iskolai évei alatt sokkal kibírhatatlanabb zúgolódásoknak is volt már célpontja, nem különösebben zavartatta magát, ugyanakkor egyre nagyobb késztetést érzett a győzelemre a Mardekár ellen. Ha a Griffendél nyerne, az egész ház elfeledkezne arról, hogy kritizálták őt, és megesküdnének rá, hogy mindig is tudták, hogy nagyszerű a csapat. Ha azonban vesztenek – gondolta Harry szorongva – akkor még rosszabb lesz. De nem bánta meg döntését, mikor látta az edzésen Deant. Jól dolgozott együtt Ginnyvel és Demelzával, sőt a terelők, Peakes és Coote is egyre jobbak voltak. Az egyetlen gond Ron volt. Harry mindig is tudta, hogy Ron ellentmondásos játékos. Gyakran ideges és önbizalomhiányban szenved, és sajnos a közelgő évadnyitó mérkőzés tudata előhozta az összes régi bizonytalanságát. Miután beengedett vagy fél tucat gólt – nagy részét Ginny lőtte – a mozdulatai egyre vadabbá váltak, míg egyszer csak szájon ütötte a közeledő Demelza Robinst.
– Véletlen volt, sajnálom Demelza, nagyon sajnálom! – kiáltotta utána Ron, mikor a lány imbolyogva leszállt a földre, mindent összevérezve. – Én csak…
– Betojtál! – vetette a szemére mérgesen Ginny, mikor leszállt Demelza mellé és feldagadt ajkát vizsgálta.– Te idióta, nézd meg, mit csináltál!
– Rendbe tudom hozni – állt Harry a két lány közé, pálcáját Demelza szája felé mutatva azt mondta:
– Episkey! És Ginny! Ne hívd Ront idiótának, nem te vagy a csapat kapitánya…
– Nos, te túl elfoglaltnak látszottál ahhoz, hogy idiótának nevezd. Gondoltam valakinek mégiscsak meg kellene tenni…
Harry visszafojtotta nevetését.
– Mindenki a levegőbe, gyerünk!
Mindent összevetve ez volt eddigi legsiralmasabb edzésük, de Harry úgy érezte, hogy nem az őszinteség a legcélravezetőbb most, hogy a mérkőzés ilyen közel van.
– Szép munka volt, srácok! Szerintem legyőzzük a Mardekárt – mondta frissen, amint a hajtók és a terelők láthatóan elégedetten elhagyták az öltözőt.
– Úgy játszottam, mint egy zsák sárkánypiszok – jelentette ki Ron színtelen hangon, mikor az ajtó becsukódott Ginny mögött.
– Nem, ez nem igaz! – mondta Harry határozottan. – Te vagy a legjobb őrző az összes jelentkező közül, Ron. A te gondod a lámpaláz.
A kastélyba vezető úton Harry végig bíztatta barátját, és mire felértek a második emeletre, Ron egészen felvidult. Mikor Harry félrehúzta a faliszőnyeget – hogy a szokásos lerövidített útjukon térjenek vissza a Griffendél-toronyba – belebotlottak a szorosan ölelkező és csókolózó Ginny-Dean párocskába, akiket mintha összeragasztottak volna. Valami nagy és tüskés kelt életre Harry gyomrában, és belülről mardosta. Az agyát forró vér öntötte el, csak egyetlen dologra tudott gondolni: Deant zselévé változtatni. Ezzel az őrölt gondolattal küszködve, távolról hallotta Ron hangját.
– Hoppá!
Dean és Ginny szétrebbentek és körbepillantottak.
– Mi van? – kérdezte Ginny.
– Nem akarom a saját húgomat rajtakapni, azon hogy épp nyilvánosan csókolózik valakivel.
– Ez egy elhagyatott folyosó volt, amíg ti ide nem jöttetek – feleselt a lány.
Dean zavartan toporgott. Erőltetetten rámosolygott Harryre, aki nem viszonozta, az új keletű szörny ugyanis üvöltve követelte, hogy Deant azonnali hatállyal kirúgja a csapatból.
– Öhm… gyere Ginny – szólt Dean. – Menjünk vissza klubhelyiségbe.
– Menj! – válaszolt Ginny. – Én még szeretnék váltani pár szót a bátyámmal.
A távozó Dean arcára volt írva, hogy nem bánja, hogy elhagyhatja a helyszínt.
– Nos… – kezdte Ginny, vörös haját idegesen kisimítva arcából s mérges pillantást vetett Ronra. – Tisztázzuk ezt a dolgot egyszer és mindenkorra! Semmi közöd ahhoz, hogy kivel járok, mit csinálok az illetővel.
– De igenis van! – vágott vissza Ron ugyanolyan mérgesen. – Nem akarom, hogy a folyosón járva halljam a sutyorgást, hogy a húgom egy…
– Egy mi…? – kiabált rá Ginny és előhúzta pálcáját. – Pontosan mi is…?
– Nem úgy értette, Ginny – szólalt meg Harry automatikusan, bár a szörnyeteg egyetértett Ronnal.
– Pontosan úgy értette! – ripakodott rá Harryre. – Csak azért, mert egyetlen emberrel se csókolózott még soha, csak azért, mert a legérzékibb csók, amit életében kapott Muriel nénikénktől volt…
– Fogd be a szád! – ordította Ron, amint arca pirosból vörösesbarnába váltott.
– Nem, nem fogom! – kiabált Ginny magából kikelve. – Láttalak Flegmával. Minden alkalommal, csorgó nyállal reménykedtél benne, hogy arcon puszil. Szánalmas! Ha vennéd a fáradságot és eljárnál szórakozni, és lesmárolnál valakit, akkor nem esne ilyen nehezedre elfogadni, ha más csinálja.
Ron is előhúzta pálcáját. Harry közéjük állt.
– Azt sem tudod, miről beszélsz! – üvöltötte Ron, miközben próbált úgy helyezkedni, hogy célba vehesse Ginnyt. Harry már a lány előtt állt, karjaival és testével próbálta védeni. – Csak azért, mert nem nyilvánosan csinálom, nem jelenti azt…
Ginny hisztérikusan felsikoltott és próbálta Harryt félretolni az útból.
– Pulipinttyel csókolóztál, mi? Vagy Muriel nénikénkről rejtegetsz képet a párnád alatt?
– Teee…!
Egy narancssárga fénycsóva húzott el Harry bal karja alatt, és csak pár centiméterrel hibázta el Ginnyt. Harry a falnak lökte Ront.
– Ne légy hülye!
– Harry csókolózott Cho Changgel – folyatta Ginny, de hangján érezni lehetett, hogy közel áll a síráshoz. – És Hermione Viktor Krummal. Te vagy az egyetlen, aki úgy csinál, mintha valami undorító dologról lenne szó. Mindez azért, mert pont annyi tapasztalatod van, mint egy tizenkét éves gyereknek.
És ezzel elviharzott. Ron gyűlölködően pillantott utána. Ott álltak, szaporán kapkodták a levegőt egészen addig, míg Frics macskája, Mrs Norris fel nem tűnt a folyosó végén.
– Gyerünk! – mondta Harry, amint megütötte fülét Frics sánta lépteinek zaja. Felsiettek a hetedik emeleti folyosóra.
– Félre az útból! – mordult Ron egy apró lányra, aki ijedtében felugrott és eldobott egy üveg ebihalat.
Harry alig vette észre az üvegcsörömpölést, zavartnak érezte magát, szédült, mint akibe belecsapott a villám.
Azért érzed ezt, mert Ron testvére – mondta magának. – Csak ezért esett rosszul, hogy csókolózni láttad Deannel. Csak azért, mert Ron testvére!
Aztán hirtelen agyába furakodott egy gondolat… Ugyanaz az elhagyatott folyosó, és ő, amint megcsókolja Ginnyt… A szörnyeteg a mellkasában lecsillapodott… Aztán látta Ront, amint pálcáját felé szegezve kiabál olyan dolgokról, mint "árulás"… meg "azt hittem a barátom vagy"…
– Szerinted Hermione tényleg csókolózott Krummal? – szakította félbe képzeletének játékát Ron, ahogy elérték a Kövér Dámát.
Harry bűntudatosan visszaterelte gondolatait a folyosóról, ahol Ron nem zavart, ahol ő és Ginny csak ketten voltak… – Mi? – kérdezte zavartan. – Oh… öhm…
Az őszinte válasz igen lett volna, de nem akarta megmondani neki, bár látta, hogy Ron leolvasta arcáról az igazságot.
– Dilligrout – mondta sötéten a Kövér Dámának, és a portrélyukon keresztül bemásztak a klubhelyiségbe.
Egyikük sem hozta szóba Ginnyt vagy Hermionét újból, valójában alig beszéltek egymással, csendben tértek nyugovóra, mindketten saját gondolataiba temetkezve.
Harry sokáig feküdt ébren, a baldachint bámulta, és próbálta meggyőzni magát, hogy a Ginnyvel kapcsolatos érzelmei teljesen testvériek. Mint egy óvó, idősebb testvéré. Egész nyáron úgy éltek, mint testvérek, vagy talán nem? Kviddicseztek, ugratták Ront, együtt nevettek Billen és Flegmán. Évek óta ismerte már Ginnyt… Természetes, hogy meg akarja óvni… Természetes, hogy törődni akar vele… hogy legszívesebben megütné Deant, amiért megcsókolta… Nem… uralkodnia kell e testvéri érzés fölött…
Ron hangosan felhorkantott.
Ginny Ron testvére! – mondta magának határozottan. – Ron kishúga! Tiltott terület!
Nem kockáztatná a barátságát Ronnal, semmiért! Belebokszolt a párnájába, hátha úgy kényelmesebb lesz, és várta, hogy végre elaludjon. Próbált arra koncentrálni, hogy gondolatai ne kanyarodjanak vissza a lány felé. Harry másnap reggel, egy sor idétlen álom után szédülten és összezavarodva ébredt. Déltájra már szívesen lecserélte volna az igazi Ront az álombelivel, mert nemcsak hogy hidegen bánt Ginnyvel és Deannel, de Hermionéval is ridegen, gúnyos közömbösséggel viseltetett. Ráadásul Ron az éjszaka folyamán olyan érzékeny és robbanásra kész lett, mint a durrfarkú szurcsókok. Harry egész napi munkálkodása, hogy kibékítse Ront és Hermionét nem járt sikerrel. A lány végül rendkívül dühösen ment el aludni, Ron felrohant a fiúk hálószobájába, közben mérgesen morgott pár elsőévessel, akik rá mertek pillantani.
Harry meglepetésére, Ron újszerű agressziója nem múlt el. Ami még rosszabb, egybeesett őrzői képességeinek legmélyebb hullámvölgyével, ami még idegesebbé tette. A szombati mérkőzés előtti utolsó kviddicsedzésen nem sikerült kivédenie egyetlen gólpasszt sem, amit a hajtók küldtek felé, ugyanakkor mindenkivel kiabált. Olyannyira, hogy Demelza Robins könnyekben tört ki.
– Fogd be a szád és hagyd őt békén! – kiabált vele Peakes, aki majdnem fele olyan magas volt, mint Ron, de elismerésre méltóan cipelte a nehéz hajtóbotot.
– ELÉG! – ordította Harry, aki látta, amint Ginny villámló szemekkel néz Ron felé. Eszébe jutott, hogy a lány köztudottan kiváló a rémdenevérrontás használatában, ezért sietve odarepült, mielőtt elszabadul a pokol.
– Peakes, menj és gyűjts be a gurkókat! Demelza, szedd össze magad, nagyszerűen játszottál ma! Ron… – várt, amíg a többiek hallótávolságon kívülre kerülnek, és csak utána fejezte be a mondatot. – A legjobb barátom vagy, de ha továbbra is ilyen hangon beszélsz a többiekkel, kirúglak a csapatból.
Egy pillanatig biztosra vette, hogy Ron megüti, de valami sokkal rosszabb történt. Ron megtörten huppant le seprűjére, elszállt minden haragja és csüggedten így szólt:
– Kilépek. Szánalmasan vagyok.
– Nem vagy szánalmas, és nem lépsz ki – mondta Harry dühösen és a talárjánál fogva megragadta Ront. – Ha formában vagy, mindent ki tudsz védeni, az egyetlen probléma a fejedben van.
– Azt mondod őrült vagyok?
– Igen, azt hiszem.
Egymásra bámultak egy hosszú pillanatig, Ron megrázta a fejét, majd így szólt:
– Tudom, hogy nincs már időd egy új őrzőt találni a meccsig, de ha veszítünk, márpedig veszíteni fogunk, akkor kilépek a csapatból.
Harry mondhatott bármit, semmi nem segített. Vacsora alatt végig próbálta erősíteni Ron önbizalmát, de Ron túlságosan el volt foglalva azzal, hogy mogorva és undok legyen Hermionéval ahhoz, hogy észrevegye. Harry folytatta a klubhelyiségben is. Amikor kijelentette, hogy az egész csapat összeomlana, ha kilépne, aláásta a tény, hogy a csapat többi tagja egy távoli sarokban ült, és fejüket összedugva láthatóan Ronról motyogtak. Végül Harry megpróbálta mérgesen provokálni Ront, hátha az kihozza belőle a dacot, azzal együtt a jó őrzői magatartást, de ez a módszer sem vált be. Ron olyan lehangoltan ment aludni, mint még soha.
Harry sokáig feküdt ébren a sötét szobában. Nem akarta elveszíteni a közelgő mérkőzést. Nem csak azért, mert ez volt az első meccs, ahol kapitányként szerepelt, hanem eltökélten le akarta győzni Draco Malfoyt kviddicsben, annak ellenére, hogy gyanúja nem bizonyosodott be. De ha Ron úgy játszik, ahogy az elmúlt pár edzésen tette, akkor esélyük a győzelemre aggasztóan kevés volt… Bárcsak lenne valami, ami segítene Ronnak, hogy összeszedje magát… Hogy legjobb tudása szerint játsszon… Valami, ami biztosítja, hogy Ronnak nagyon jól sikerüljön a napja… És a válasz egyszerre ott volt Harry agyában…
A következő napi reggeli a szokásos lobbanékony hangulatban telt; a mardekárosok fütyültek és fújoltak, ahogy a Griffendél-csapat játékosai beléptek a nagyterembe. Harry felpillantott a mennyezetre és tiszta, halványkék égboltot látott: egy jó jel. A Griffendél asztalnál, ami piros és arany színekben pompázott, hangosan éljeneztek, ahogy Harry és Ron közeledtek. Harry mosolygott és integetett, Ron fintorgott és a fejét rázta.
– Fel a fejjel, Ron! – kiáltott neki Lavender. – Tudom, hogy nagyszerű leszel! – Ron nem figyelt rá.
– Teát? – kérdezte tőle Harry. – Kávét? Töklevet?
– Bármit – felelte Ron morcosan, és lehangoltan beleharapott a pirítósba.
Pár perccel később, Hermione, aki újabban nem járt le velük reggelizni, belefáradva Ron ellenszenves viselkedésébe, megállt mellettük.
 – Hogy vagytok? – kérdezte határozatlanul, szemeit Ron tarkójára szegezve.
– Jól – mondta Harry, aki arra koncentrált, hogy egy pohár töklevet nyújtson oda Ronnak. – Tessék Ron, idd ezt meg!
 Ron épphogy szájához emelte a poharat, mikor Hermione élesen megszólalt.
 – Ne idd meg, Ron!
Harry és Ron felpillantottak rá.
– Miért ne? – kérdezte Ron.
Hermione most Harryt bámulta, mintha nem akarna hinni a szemének.
– Bele tettél valamit az italba – mondta megrökönyödve.
– Tessék? – kérdezett vissza Harry.
– Hallottad, amit mondtam. Láttam. Belecsepegtettél valamit Ron italába. Ott van az üveg a jobb kezedben.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – csúsztatta Harry a nadrágja zsebébe az üvegcsét.
– Ron, figyelmeztetlek, ne idd meg! – ismételte Hermione, de Ron felkapta a poharat, egy hajtásra megitta, és így szólt:
– Ne anyáskodj felettem, Hermione!
A lány megütközve nézett rá. Hangját olyannyira lehalkítva, hogy csak Harry hallhatta így szólt:
– Ezért kirúghatnak. Sosem hittem volna rólad, Harry!
– Nézd csak, kinek jár a szája! – suttogott vissza. – Használtad mostanában valakin a Konfúziós-átkot?
Hermione elviharzott az asztaluktól. Harry lelkiismeret-furdalás nélkül nézett utána. Hermione sosem értette igazán, milyen fontos dolog a kviddics. Ronra pillantott, aki idegesen harapdálta ajkait.
– Mindjárt kezdünk – mondta neki élénken.
A deres fű ropogott a lábuk alatt, ahogy a pálya felé sétáltak.
– Szerencse, hogy ilyen szép az idő, nem? – kérdezte Harry Rontól.
– Jah – felelt Ron, aki elég sápadtnak és gyengének tűnt.
Ginny és Demelza már felvették a kviddicstalárjukat, és az öltözőben vártak rájuk.
– Az időjárás ideális – szólt Harryhez, észre sem véve Ront. – És találd ki mi történt! A Mardekár hajtója, Vaisey… Tegnap fejen találta egy gurkó, és annyira rosszul van, hogy nem tud játszani! És ami még ennél is jobb: Malfoy beteg, ő sem játszik.
– Micsoda? – kérdezett vissza Harry a lány felé fordulva. – Beteg? Mi a baja?
– Fogalmam sincs, de ez csak jó nekünk – felelte Ginny jókedvűen. Harper játszik helyette. Évfolyamtársam. Egy idióta.
Harry bizonytalanul visszamosolygott, de mikor magára húzta a vörös talárt, gondolatai már messze jártak a kviddicstől. Malfoynak már korábban is volt sérülése, ami miatt nem tudott volna játszani, de akkor elérte, hogy a mérkőzés időpontját áttegyék olyan időpontra, ami a Mardekárnak megfelelt.  Miért elégedett meg most a helyettesítéssel? Valóban beteg, vagy csak szimulál?
– Gyanús, mi? – mondta halkan Ronnak. – Hogy Malfoy nem játszik…
– Én inkább szerencsésnek mondanám – felelt Ron felélénkülve. – És Vaisey sem játszik, ő a legjobb góllövőjük. Nem gondoltam, hogy… Hé! – Ron megdermedt kesztyűjének felhúzása közben és Harryre bámult.
– Mi van?
– Én… te… – Ron lehalkította hangját, és riadtan, de izgatottan nézett Harryre. – Az italom… a töklé… te csak nem…?
Harry felvonta a szemöldökét, de nem válaszolt, helyette azt mondta:
– Öt perc múlva kezdünk, jobb, ha felhúzod a bakancsod.
Tömeges kiabálás és fújolás közepette kisétáltak a pályára. A stadion egyik fele vörös és arany, a másik fele zöld és ezüstszínbe öltözött. Jó néhány hollóhátas és hugrabugos is megoszlott a két oldal között. Harry a hangoskodás és tapsolás ellenére is kiszúrta Luna Lovegood-ot, ahogy oroszlános fejfedőjében kiabál. Harry odalépett Madam Hooch-hoz, a játékvezetőhöz, aki készen állt arra, hogy a labdákat kiengedje a ládából.
– Kapitányok, kézfogás! – mondta a tanárnő, és Harry kezét máris szinte összetörte a Mardekár új kapitánya, Urquhart. – Seprűre! Sípszóra a levegőbe! Három… kettő… egy…
A síp megszólalt, Harry és a többiek elrugaszkodtak a fagyos talajról. Harry felemelkedett a levegőbe a pálya szélén, körülnézett, a cikeszt keresve, fél szemmel pedig Harpert figyelve, aki cikk-cakkban repült alatta. Aztán egy hang, ami teljesen más volt, mint a korábbi kommentátoré, elkezdett beszélni.
– Nos, elkezdődött a mérkőzés, és azt hiszem bátran mondhatom mindenki nevében, hogy meglepődtünk Potter csapatösszeállításán. Sokan gondoltuk úgy, hogy Ronald Weasleyt, tavalyi szedett-vedett teljesítménye után nem látjuk viszont a kviddicspályán, de természetesen a közeli barátság a kapitánnyal jól jön ilyen esetekben…
Ezeket a szavakat hangos taps és egyetértés követte a Mardekár szurkolói oldaláról. Harry megemelte a seprűt, hogy jobban rálásson a kommentátori emelvényre.  Egy vékony, szőke, pisze orrú fiú állt ott, és a mágikus mikrofonba beszélt, amit valaha Lee Jordan használt. Harry felismerte benne Zacharias Smitht, a Hugrabug játékosát, akit Harry szívből utált.
– És már itt is van az első igazi helyzet a Mardekár hajtójától, Urquharttól, nyílegyenes halad, és…
Harry gyomra összeszorult.
– Weasley kivédi. Nos, azt hiszem ő is lehet néha szerencsés…
– Pontosan, Smith, ő is. – mormogta Harry, magában mosolyogva, miközben leereszkedett a hajtók közé, szemével folyamatosan a cikesz után kutatva.
Fél óra telt el a játékidőből, a Griffendél hatvan nullára vezetett. Ron bemutatott pár igazán elképesztő védést, néhányat az ujjai hegyével hárított, és a hat Griffendél gólból négyet Ginny szerzett. Ez kicsit lehűtötte Zacharias Smitht, abbahagyta a hangos gondolatvitelét arról, hogy Harry csak azért válogatta be a két Weasleyt a csapatba, mert a barátai voltak, és helyette most Peakest és Coote-t nézte ki magának.
– Persze Coote nem rendelkezik tipikus terelő-testfelépítéssel – mondta Smith gőgösen. – Azoknak kicsit több az izomzata…
– Küld rá egy gurkót! – kiáltott Coote-nak Harry, ahogy elhúzott mellette, de Coote, széles vigyorral, inkább Harpert vette célba, aki épp Harry mellett haladt el az ellenkező irányba. Harry elégedetten nyugtázta a tompa puffanást, ami azt mutatta, hogy a gurkó célba talált.
Úgy tűnt, a Griffendél-csapat nem tud hibázni. Újra és újra betaláltak a kapukba, és Ron egymás után védte ki a Mardekár lövéseit. Most már mosolygott, és a tömeg hangos éljenzéssel ünnepelt egy különösen szép hárítást, és rákezdte a jó öreg "Weasley a mi Istenünk" nótára, ő pedig büszkén mutatott be nekik figurákat.
– Nagyon különlegesnek képzeli magát, mi? – kérdezte egy hang, és Harry majdnem leesett a seprűről, ahogy Harper keményen nekiütközött. – A vérét eláruló haverod…
Madam Hooch feléjük fordult, ahogy a Griffendél tábor mérgesen kiabált az incidens miatt, de addigra Harper felgyorsított, és elment.  Harry fájó vállal utána vetette magát, hogy visszaadja, amit kapott.
– Úgy látom Harper, a mardekáros fogó látja a cikeszt! – kiáltott Zacharias a mikrofonba. – Igen, határozottan lát valamit, amit Potter nem.
Smith tényleg egy igazi idióta – gondolta Harry. Nem vette észre az összeütközést? De következő pillanatban a gyomra görcsbe rándult. Smithnek igaza volt, Harry tévedett. Harper nem ok nélkül gyorsított fel. Kiszúrt valamit a levegőben, amit ő nem látott: az aranycikesz magasan felettük röpködött, szikrázva a tiszta, kék égbolton.
Harry felgyorsított, a szél süvített a fülébe; már nem hallotta sem Smith kommentálását, sem a tömeget. De Harper még mindig fölötte volt, és a Griffendél csak száz ponttal vezetett, ha Harper fogja meg a cikeszt, akkor a Mardekár nyer… és Harper már csak karnyújtásnyira volt a cikesztől… előrenyúlt…
– Hé, Harper – kiáltotta Harry elszántan. – Mennyit fizetett Malfoy, hogy el gyere helyette játszani?
Fogalma sem volt, hogy mi mondatta ezt vele, de Harper megingott, ügyetlenül a cikesz után kapott, de az elsiklott az ujjai között. Harry nekirugaszkodott és elkapta az apró, szikrázó labdát.
– Ez az! – kiáltotta. Megfordult és visszarepült a pályára, kezében a cikesszel. Ahogy a tömeg ráébredt, mi is történt, tombolni kezdett, aminek zaja majdnem elnyomta a játék végét jelző sípszó hangját.
– Ginny, hova mész? – kiáltotta Harry, aki a csapattársak ünneplő ölelései között találta magát. De Ginny gyorsított, elszáguldott mellettük, amíg egy hatalmas csattanással bele nem ütközött a kommentátori emelvénybe. A tömeg felsikoltott, majd nevetésben tört ki, mikor a Griffendél-csapat leszállt közvetlen mellette, és megpillanthatták az összetört fatörmelék alatt erőtlenül kapálózó Zacharias Smitht. Harry hallotta, amint Ginny vidáman így szól a dühös McGalagony professzorhoz:
– Elfelejtettem lefékezni, Tanárnő, bocsánat!
Harry nevetve kiszabadította magát a többiek közül, majd megölelte Ginnyt, de hamar el is engedte. Pillantását elkerülve Ronhoz fordult, és megveregette a vállát. Minden korábbi ellenségeskedést elfelejtve, a Griffendél-csapat egymásba karolva lesétált a pályáról éljenző szurkolóik felé integetve. Az öltözőben a hangulat nagyon vidám volt.
– Seamus azt mondta buli van a klubhelyiségben – kiáltotta Dean. – Gyertek, Ginny, Demelza!
Ron és Harry maradtak a legtovább az öltözőben. Épp indulni akartak, mikor Hermione lépett be. griffendéles sálját a kézfejére tekerte. Idegesnek, de elszántnak tűnt.
– Harry, beszélni szeretnék veled – mély levegőt vett. – Nem kellett volna ezt tenned! Hallhattad Slughornt. Ez illegális.
– És mit fogsz csinálni? Feldobsz minket? – kíváncsiskodott Ron.
– Mégis miről beszéltek? – kérdezte Harry. Hogy ne lássák, a fal felé fordult, és ahogy felakasztotta talárját, vigyorgott.
– Pontosan tudod, hogy miről beszélünk – csattant fel Hermione. – Ron italába szerencse bájitalt tettél a reggelinél. Felix Felicist!
– Nem, nem tettem – fordult ismét feléjük Harry.
– De igen, tettél, Harry, és ezért ment minden olyan jól. A Mardekár csapat hiányos volt, és Ron mindent kivédett!
– Nem tettem bele – felelte Harry széles vigyorral. Belenyúlt a zsebébe, és kivette belőle a kis üvegcsét, amit reggel Hermione látott a kezében. Tele volt aranyszínű folyadékkal és a tetején a viasztető érintetlen volt. – Azt akartam, hogy Ron szerencsésnek érezze magát, így, mikor tudtam, hogy látod, úgy csináltam, mintha beleöntöttem volna – mondta, majd Ron felé fordult. – Azért védtél ki mindent, mert szerencsésnek érezted magad. Egyedül csináltad!
Újra a zsebébe tette a bájitalt.
– Tényleg nem volt semmi a töklében? – kérdezte Harryt kissé zavarodottan. – De hiszen az idő megjavult, és Vaisey nem tudott játszani… komolyan nem ittam Felix Felicist?
Harry megrázta a fejét. Ron egy pillanatig rábámult, majd Hermionéhoz fordult, utánozva a lányt megszólalt:
– Felix Felicist tettél Ron italába ma reggel, ezért védett ki mindent! Látod? Tudok védeni segítség nélkül is, Hermione.
–Sosem mondtam, hogy nem tudsz… Ron, te is azt hitted, hogy kaptál!
De Ron már nem figyelt rá. Elment mellette és vállán a seprűjével kiment az öltözőből.
– Öhm… – köszörülte meg Harry a torkát a hirtelen beállt csendben. Nem gondolta, hogy terve ilyen jellegű galibát okozhat. – Menjünk… menjünk mi is akkor a bulira?
– Menj csak! – felelte a lány, szaporán pislogva, hogy a könnycseppek ne csorduljanak ki szeméből. – Elegem van Ronból. Nem tudom, mit kellett volna tennem…
Azzal ő is kirohant az öltözőből.
Harry a tömegen keresztülvágva sétált vissza a kastélyhoz. Néhányan gratuláltak neki, de nagyon lehangoltnak érezte magát. Biztos volt benne, hogyha megnyerik a meccset, akkor Hermione és Ron azonnal kibékülnek. Fogalma sem volt, hogyan tudná elmagyarázni Hermionénak, hogy azzal bántotta meg Ront, hogy csókolózott Viktor Krummal. Hiszen az már olyan régen történt…
Harry nem látta a lányt a Griffendél-toronyban, ami tele volt ünneplő emberekkel, mikor megérkezett. Újból tapsban törtek ki, mikor észrevették, és hamarosan gratuláló társai vették körül. Mielőtt Ron keresésére indulhatott volna, a Creevey testvérekkel kellett egy részletes kiértékelést megvitatnia a meccsről. Egy csapat lány körbeállta, és a legkevésbé szórakoztató megjegyzésein is nevettek, szempillájukat bőszen rebegtetve felé. Lerázta Romilda Vane-t, aki erősen célzott rá, hogy szeretné, ha Harry őt vinné magával Slughorn karácsonyi bulijára. Ahogy az italoktól roskadozó asztal felé vette az irányt, beleszaladt Ginnybe. Arnold a vállán ült, és Csámpás a lábánál reménykedve nyávogott.
– Ront keresed? – kérdezte vigyorogva. – Ott van az a piszok kis álszent!
Harry a sarokba pillantott, amerre Ginny mutatott. És megpillantotta Ront, aki a szemérmesség legkisebb jele nélkül ült ott, szorosan összegabalyodva Lavender Brownnal, és őszintén szólva nehéz lett volna megállapítani, hogy kinek melyik a keze…
– Úgy tűnik, mintha enné Lavender arcát, nem? – mondta Ginny szenvtelen hangon. – Szerintem kicsit még kell javítani a technikáján. Nagyszerű meccs volt, Harry.
Karját megérintette a lány, és Harry gyomra jojózni kezdett. De Ginny már ment is tovább, hogy magához vegyen még egy pohár vajsört. Csámpás követte, szemét le nem vette Arnoldról. Harry elfordult Ron felől, aki nem úgy tűnt, hogy egyhamar befejezni tevékenységét, és ahogy a Kövér Dáma portréja épp becsukódott, mintha egy rendetlen, barna hajköteget pillantott volna meg elsuhanni. Elindult arra, kikerülve Romildát, és kimászott a portrélyukon. A folyosó néptelennek tűnt.
– Hermione?
– Az első tanteremben, amit megpróbált kinyitni, már meg is találta a lányt. A tanári asztalon ült, teljesen egyedül. A feje fölött egy csapat körbe-körbe repkedő sárga madarat látott, amiket láthatóan most varázsolt elő a levegőből. Harry csodálattal adózott a gyors és sikeres varázslat iránt.
– Oh, szia Harry… – köszöntötte remegő hangon. – Csak gyakoroltam…
– Igen… igazán… igazán szépek.
Nem tudta, mit mondjon a lánynak. Épp azon gondolkodott, hogy van-e rá esély, hogy Hermione nem látta meg Ront, és hogy azért hagyta el a helyiséget, mert a parti túl lármás volt. Ám ekkor Hermione, természetellenesen magas hangon megszólalt:
– Ron láthatóan élvezi az ünneplést.
– Öhm… igen? – kérdezte Harry.
– Ne játszd meg magad. Tudom, hogy láttad őket – válaszolt. – Nem igazán próbálta elrejteni…
Hátuk mögött az ajtó kinyílt, és Harry rémületére Ron bukkant fel nevetve, a kezénél fogva maga után húzva Lavendert.
– Oh – mondta kurtán, mikor meglátta Harryt és Hermionét.
– Upsz! – mondta Lavender, és vihogva kihátrált a teremből. Az ajtó hangosan becsukódott utána.
Szörnyű, feszült csönd állt be. Hermione Ronra bámult, aki nem nézett vissza rá, hangjába a bátorság és félénkség keveréke vegyült, mikor megszólalt:
– Szia Harry, azon gondolkodtam, hova tűnhettél.
Hermione lecsúszott az asztalról. A picurka sárga madarak még mindig köröztek a feje fölött, ezért úgy nézett ki, mint egy furcsa, tollas naprendszer.
– Nem kellene Lavendert megvárakoztatnod odakint – mondta halkan. – Csodálkozni fog, hogy hol maradsz ilyen sokáig.
Nagyon lassan az ajtó felé sétált. Harry Ronra bámult, aki megkönnyebbült, hogy semmi komolyabb nem történt.
– Oppungo! – jött egy kiáltás az ajtó felől.
Harry megpördült, és látta, hogy Hermione pálcája Ronra mutat, és rémületére a madárfalka Ron felé száguldott. Ron kiabált, és arcát karjával próbálta eltakarni, de a madarak támadták szüntelenül; csipkedték, karmolták, ahol érték.
– Szedd le őket rólam! – kiabálta, de Hermione egy utolsó pillantást vetett csak felé, mint egy bosszúszomjas fúria, és kiment az ajtón, majd eltűnt. Harry hallotta, amint felzokog, mielőtt becsapódott az ajtó.