Néhány nappal újév után egy késő délutáni időpontban Harry, Ron és Ginny a konyhai kandalló mellett álltak, hogy visszatérjenek a Roxfortba. A Minisztérium elintézte ezt az egyszeri kapcsolatot a Hop-hálózaton keresztül, hogy gyorsabban és biztonságosabban térhessenek vissza a gyerekek az iskolába. Csak Mrs Weasley volt ott, hogy elbúcsúzzon tőlük, mivel Mr Weasley, Fred, George, Bill és Fleur dolgoztak. Mrs Weasley könnyekben tört ki a búcsúzáskor. Mostanában elég zaklatott volt; folyamatosan sírt, mióta karácsonykor beállított Percy a foltos szemüvegében. Ezt Fred, George és Ginny is Percy számlájára írták.
– Ne sírj, anyu – mondta Ginny, miközben Mrs Weasley hátát paskolta, aki a vállán zokogott. – Minden rendben…
– Igen, ne aggódj miattunk – mondta Ron, miközben édesanyja arcon csókolta. – És Percy miatt se. Amekkora buggyant, nem kár érte.
Mrs Weasley még jobban rákezdett, miközben Harryt ölelte magához.
– Ígérd meg nekem, hogy vigyázol magadra… Maradj távol a bajtól…
– Mindig ezt teszem, Mrs Weasley – mondta Harry. – Én a nyugodt életet szeretem, ismer engem.
Erre elkuncogta magát, és hátralépett.
– Akkor legyetek mindannyian jók…
Harry belépett a smaragd lángok közé, és elkiáltotta magát:
– Roxfort!
Még egy utolsó pillantást vetett a Weasleyék konyhájára, és Mrs Weasley könnyes arcára, mielőtt a lángok elnyelték. Gyorsan pörögve elmosódott varázslók lakásainak szobáit pillantotta meg, amik egyből el is tűntek szeme elől, még mielőtt jobban megnézhette volna őket. Végül lassulni kezdett, majd kilépett McGalagony kandallójából. A nő épp csak felpillantott a munkájából, miközben kimászott a kandallóból.
– Jó estét, Potter. Próbálja meg a lehető legkevésbé összehamuzni a szőnyeget.
– Rendben, professzor.
Harry megigazította a szemüvegét, és lelapította a haját, miközben Ron jelent meg pörögve. Miután Ginny is megérkezett, mindhárman kivonultak McGalagony irodájából, és elindultak a Griffendél-torony felé. Harry kipillantott a folyosó ablakán. A nap már lenyugvóban volt a hóval borított roxforti birtok felett, mely sokkal nagyobb volt, mint az Odú kertje. A távolban látta, amint Hagrid Csikócsőrt eteti a kabinja előtt.
– Csecsebecse – mondta magabiztosan Ron, mikor elérték a Kövér Dáma portréját, aki sokkal sápadtabbnak látszott, mint szokott lenni, és aki összerezzent Ron hangos hangja hallatán.
– Nem – mondta.
– Mi az, hogy nem!?
– Új jelszó van – mondta. – És kérlek ne ordibálj.
– De hát mi nem voltunk itt, honnan kellene…?
– Harry! Ginny!
Hermione sietett feléjük, kipirult arccal, köpenyben, sapkában és kesztyűben.
– Néhány órája jöttem vissza. Lent voltam meglátogatni Hagridot és Csik… vagyis Witherwings-t – mondta izgatottan. – Jó volt a karácsony?
– Persze – mondta azonnal Ron –, eléggé eseménydús. Rufus Scrim…
– Van valamim számodra – mondta Hermione. Nem nézett Ronra, és nem mutatta semmi jelét, hogy hallotta volna, amit mondott. – Ó, azonnal… a jelszó önmegtartóztatás.
– Pontosan – mondta erőtlen hangon a Kövér Dáma, és előrelendült, felfedve a portrélyukat.
– Mi történt vele? – kérdezte Harry.
– Úgy tűnik, túlkényeztette magát karácsonykor – mondta Hermione, miközben a zsúfolt klubhelyiségbe ment. – Ő és Violet barátnője kiitták az összes bort a részeges szerzetesek képében, lenn a bűbájtan folyosón. Egyébként…
Kotorászott egy kicsit a zsebében, majd előhúzott egy pergamentekercset Dumbledore írásával.
– Remek – mondta Harry. Azonnal kicsavarta. Dumbledore legközelebbi órája következő estére volt kiírva. – Annyi mindent kell elmondanom neki és neked. Üljünk le…
Abban a pillanatban egy hangos "Nyerő Ron" sikoltás hallatszott, és Lavender Brown bukkant elő a semmiből, és vetette magát Ron karjaiba. Többen vihogtak a jeleneten. Hermione is elnevette magát, majd folytatta.
– Ott egy asztal… Gyere. Ginny?
– Nem, köszi, Deannel találkozom – mondta Ginny. Harry nem tudta nem észrevenni, hogy a lány nem tűnt túl lelkesnek. Ront és Lavendert ebben a birkózás-szerű helyzetben hagyva Harry a szabad asztalhoz vezette Hermionét.
– Szóval milyen volt a karácsony?
– Ó, remek – mondta a lány. – Semmi különös. És milyen volt "Nyerő Ronnál"?
– Azonnal megmondom – mondta Harry. – Nézd, Hermione, nem tudnál…
– Nem – mondta egyszerűen. – Úgyhogy ne is kérdezd.
– Csak azt hittem, tudod, így karácsony után…
– A Kövér Dáma ivott egy kádnyi 500 éves bort, Harry, nem pedig én. Szóval mi volt ez a fontos hír, amit el akartál nekem mondani?
Túl vadul nézett ahhoz, hogy Harry leálljon vele vitatkozni, úgyhogy hagyta Ron témáját, és elmesélte neki Malfoy és Piton beszélgetését. Mikor befejezte, Hermione egy pillanatig elgondolkodott, majd megkérdezte.
– Nem gondolod…
–… hogy csak úgy tett, mintha fel akarná ajánlani a segítségét, és így rávegye Malfoyt, hogy árulja el neki, mire készül?
– Hát, igen – mondta Hermione zavartan.
– Ron apja és Lupin is ezt gondolja – mondta ingerülten Harry. – Ez azonban egyértelműen bizonyítja, hogy Malfoy tervez valamit, ezt nem tagadhatod le.
– Nem – válaszolta lassan.
– És Voldemort utasításait követi. Pont ahogy mondtam!
– Hmm… Említette bármelyikük is Voldemort nevét?
Harry szemöldök ráncolva próbált visszaemlékezni.
– Nem vagyok benne biztos… Piton egyértelműen említette a "mesterét", és ki más lehetne az?
– Nem tudom – mondta Hermione, miközben ajkába harapott. – Talán az apja?
Átbámult a szobán, láthatólag elveszve a gondolataiban, mert még azt sem vette észre, ahogy Lavender Ront csiklandozza. – Hogy van Lupin?
– Nem túl jól. – mondta Harry, és elmondott mindent Lupin vérfarkasok közti küldetéséről, és a nehézségeket, amikkel szembe kell néznie. – Hallottál már erről a Szürkehátú Fenrirről?
– Igen! – mondta riadtan Hermione. – Mint ahogy te is, Harry!
– Mikor? Mágiatörténeten? Tudod jól, hogy soha nem figyelek…
– Nem, nem mágiatörténeten. Malfoy fenyegette vele Borgint! – mondta Hermione. – Még a Zsebpiszok közben, nem emlékszel? Azt mondta Borginnak, hogy Szürkehátú egy régi családi barát, és hogy ő időnként majd ellenőrizni fogja, hogy halad Borgin!
Harry szájtátva bámulta.
– El is felejtettem! Ez viszont bizonyítja, hogy Malfoy egy halálfaló, hogyan máshogy lehetne kapcsolatban Szürkehátúval, és mondhatná meg neki, mit tegyen?
– Ez eléggé gyanús – mondta Hermione. – Hacsak…
– Ugyan már – vágott közbe bosszankodva Harry –, ezt nem tudod kimagyarázni!
– Hát… Lehetséges, hogy ez csupán egy üres fenyegetés volt.
– Hihetetlen vagy – mondta Harry, miközben a fejét rázta.  – Majd meglátjuk, kinek van igaza… Majd visszavonod, amit mondtál, Hermione, mint ahogy a minisztérium is. Ja igen, volt egy kis vitám Rufus Scrimgeour-rel…
És az este további részében barátilag gyalázták a Mágiaügyi Minisztert, mivel Hermione, Ronhoz hasonlóan úgy vélte, hogy azok után, amit tavaly a Minisztérium Harryvel művelt, pofátlanság volt, hogy most a segítségét kérték.

Az új félév másnap reggel kezdődött, a hatodévesek számára egy kellemes meglepetéssel. Egy nagy hirdetmény került fel a klubhelyiség hirdető táblájára az éjszaka folyamán.
HOPPANÁLÁSI ÓRÁK

Ha Ön augusztus 31. előtt betölti 17. életévét, akkor jelentkezhet egy 12 hetes, Mágiaügyi Minisztériumi Hoppanálási felügyelő által tartott Hoppanálási kurzusra. Kérem írja alá lentebb, ha szeretne részt venni kurzusunkon.
Ára: 12 galleon

Harry és Ron csatlakoztak a hirdetmény körül lökdösődő tömeghez, hogy felírják nevüket a listára. Ron épp elővette a tollát, hogy Hermione neve alá felírja a sajátját, azonban Lavender lopakodott be mögé, kezével eltakarta a szemét, és fülébe trillázta:
– Na ki vagyok, Nyerő Ron?
Harry látta, ahogy Hermione elsietett; utána sietett, mivel nem akart Ron és Lavender mögött maradni. Meglepetésére Ron hamarosan csatlakozott hozzájuk, vörös füllel és zsémbes arckifejezéssel. Hermione szó nélkül felgyorsított, hogy Neville-lel váltson néhány szót.
– Szóval Hoppanálás – kezdte Ron, olyan hangon, ami egyértelművé tette Harry számára, hogy ne említse, ami az előbb történt. – Biztos vicces lesz, nem?
– Nem tudom – mondta Harry. – Talán jobb, amikor magad csinálod. Amikor társ-hoppanáltam Dumbledore-ral azt nem igazán élveztem.
– El is felejtettem, hogy te már csináltad… Jobb lenne, ha már az első vizsgám sikerülne – mondta idegesen Ron. – Frednek és George-nak sikerült.
– Charlie viszont megbukott, nem?
– Igen, de Charlie nagyobb nálam – Ron eltartotta magától a karját, mintha egy gorillát utánozna. – Fred és George nem szálltak rá annyira… Legalábbis nem előtte…
– Mikor tehetjük le a vizsgát?
– Amint 17 évesek leszünk. Nekem ez március!
– Igen, viszont itt a kastélyban nem tudunk hoppanálni…
– Nem ez a lényeg. Legalább mindenki tudná, hogy ha akarnék, akkor tudnék hoppanálni.
Nem Ron volt az egyetlen, akit felizgatott a Hoppanálás lehetősége. Egész nap sokat beszélgettek a közeledő óráról; sok szó esett arról, hogy képesek lesznek akaratuk szerint eltűnni és feltűnni.
– Mennyire szuper lesz, amikor csak úgy – Seamus csettintett az ujjaival, jelezve az eltűnést. – Fergus unokatestvérem állandóan ezt csinálja, csak hogy idegesítsen, már alig várom, hogy visszaadhassam neki… Soha többé nem lesz egy nyugodt pillanata sem…
Seamus annyira beleélte magát ebbe a vidám ötletébe, hogy pálcájával túlságosan lelkesen intett. Ennek következtében a pálcájából nem vízsugár lövellt ki – ami az aznapi bűbájtan óra célja lett volna –, slagszerű sugár, ami végül ledöntötte Flitwick professzort a lábáról.
– Harry már hoppanált – mondta Ron a zavarban lévő Seamusnak, miután Flitwick professzor megszárította magát pálcája egy suhintásával, és büntetőfeladatot adott neki.
– Varázsló vagyok, nem pedig egy pálcát lóbáló pávián!
– Dum… Ő… Valaki már elvitte. Társ-Hoppanálás, tudod.
– Hűha! – suttogta Seamus, majd ő, Dean és Neville kicsit összébb dugták a fejüket, hogy meghallgassák, milyen érzés hoppanálni. A nap többi részében Harryt folyamatosan ostromolták a hatodévesek, hogy ők is informálódjanak a Hoppanálás érzéséről. Mindannyian elkezdték Harryt tisztelni – ahelyett, hogy otthagyták volna –, amikor elmondta nekik, milyen kényelmetlen volt. Még 8 előtt 10 perccel is kérdésekre kellett válaszolnia, mikor végül kénytelen volt egy hazugsággal kimentenie magát – miszerint egy könyvet kell visszavinnie a könyvtárba –, és így végre sikerült elszabadulnia Dumbledore órájára.
Dumbledore irodájában a lámpák világítottak, a régi igazgatók portréi nyugodtan hortyogtak a kereteik közt, a merengő pedig ismét az asztalon pihent. Dumbledore kezei maga mellett pihentek, a jobb oldali még mindig fekete és égett volt. Nem úgy tűnt, mintha gyógyulna. Harry most is elgondolkodott – mint eddig oly sokszor –, hogy mi okozhatta ezt a különleges sérülést, de nem kérdezte meg. Dumbledore azt mondta neki, hogy időben meg fogja tudni. Végülis volt más téma, amit el akart neki mondani. Mielőtt Harry bármit is tudott volna mondani Pitonról és Malfoyról, Dumbledore megszólalt.
– Hallottam, hogy találkoztál karácsonykor a Mágiaügyi Miniszterrel.
– Így volt – válaszolta Harry. – Nem örül nekem túlságosan.
– Nem – sóhajtotta Dumbledore. – Nekem sem örül nagyon. Nem szabad aggodalmainkba süllyednünk, tovább kell harcolnunk.
Harry elvigyorodott.
– Azt akarta, hogy mondjam el a Varázs társadalomnak, hogy a Minisztérium milyen remek munkát végez.
Dumbledore mosolygott.
– Ez eredetileg Caramel ötlete volt. Hivatalban töltött utolsó pár napjában, mikor már kétségbeesetten kapaszkodott az állásához, próbált összehozni veled egy találkozót, azt remélve, hogy te majd támogatod…
– Azok után, amit tavaly tett ellenem? – kérdezte dühösen Harry. – Umbridge után?
– Megmondtam Corneliusnak, hogy esélytelen a dolog. Az elképzelés azonban megmaradt, miután őt leváltották. Scrimgeour kinevezése után néhány órával találkoztam vele, és megkért, hogy hozzak össze számára veled egy találkozót…
– Szóval emiatt veszekedtek! – bökte ki Harry. – Benne volt a Reggeli Prófétában.
– Időnként a Próféta is közöl igazságokat – mondta Dumbledore –, még ha csak véletlenül is. Igen, ezen vitáztunk. Nos, úgy tűnik, hogy Rufusnak végülis sikerült megkörnyékeznie téged.
– Azzal vádolt, hogy "Ízig-vérig Dumbledore embere vagyok".
– Milyen tapintatlan tőle.
– Azt mondtam, hogy így van.
Dumbledore szólásra nyitotta száját, majd becsukta. Harry mögött Fawkes, a főnix mély, lágy, dallamos hangot hallatott. Harry feszengve vette észre, hogy Dumbledore világoskék szemei nedvesen csillogtak, és gyorsan a térdére pillantott. Azonban mikor Dumbledore megszólalt, hangja határozott maradt.
– Igazán meghatottál, Harry.
– Scrimgeour tudni akarta, hogy hova megy, amikor nincs a Roxfortban – mondta Harry, továbbra is a térdének.
– Igen, nagyon kíváncsi rá – mondta Dumbledore, most már vidáman, és Harry úgy érezte, most már nyugodtan felnézhet. – Még követtetett is. Igazán szórakoztató. Megbízta Dawlisht, hogy kövessen. Nem volt kedves. Egyszer már meg kellett Dawlisht átkoznom; nagy sajnálattal tettem meg ismét.
– Ezek szerint még mindig nem tudják, hova megy? – kérdezte Harry, további információ reményében eme izgalmas témával kapcsolatban, de Dumbledore csak mosolygott a félhold alakú szemüvege mögül.
– Nem, nem tudják, és az idő nem éppen megfelelő, hogy te megtudd. Most azt javaslom, hogy folytassuk, hacsak nincs még valami…?
– Nos, igazából van, uram – mondta Harry. – Malfoyról és Pitonról lenne szó.
– Piton professzor, Harry.
– Igen, uram. Kihallgattam őket Slughorn professzor partiján… Igazából követtem őket…
Dumbledore közömbös arckifejezéssel hallgatta végig Harry beszámolóját. Amikor befejezte, néhány pillanatig csöndben maradt, majd megszólalt.
– Köszönöm, hogy elmondtad ezt nekem, Harry, de azt javaslom, hogy felejtsd el. Nem hiszem, hogy ez nagy jelentőséggel bír.
– Nem nagy jelentőségű? – ismételte hihetetlenkedve Harry. – Professzor, megértette?
– Igen, Harry. Ilyen rendkívüli aggyal, mint amivel én vagyok megáldva, mindent megértettem, amit elmondtál nekem – mondta kicsit erélyesen Dumbledore. – Úgy gondolom, akár azt a lehetőséget is számba veheted, hogy kicsivel jobban is megértettem, mint te magad. Ismétlem, hálás vagyok, hogy ezt megosztottad velem, de hadd nyugtassalak meg. Nem mondtál semmi olyat, ami aggódásra adna okot.
Harryben gondolatok kavarogtak, azonban csendben ült a helyén, és közben Dumbledore-t nézte. Mi folyik itt? Ez vajon azt jelenti, hogy Dumbledore tényleg arra utasította Pitont, hogy tudja meg, mire készül Malfoy, mely esetben már mindent hallott Pitontól, amit Harry most elmondott neki? Vagy komolyan aggódik amiatt, amit hallott, és csak úgy tesz, mintha nem lenne semmi gond?
– Tehát, uram – kezdte Harry, reményei szerint nyugodt, udvarias hangon –, Ön továbbra is megbízik…
– Már eléggé toleráns voltam, hogy korábban megválaszoljam ezt a kérdést – mondta Dumbledore, azonban egyáltalán nem hangzott toleránsnak. – A válaszom nem változott meg.
– Én is így gondoltam – mondta egy rosszindulatú hang; Phineas Nigellus egyértelműen csak tetette az alvást. Dumbledore nem törődött vele.
– Most pedig, Harry, azt javaslom, haladjunk tovább. Fontosabb dolgokat szeretnék veled ma este megvitatni.
Harry dühösen ült a helyén. Vajon mi lenne, ha nem engedné megváltoztatni a témát, ha folytatni akarná a Malfoy-ügy további megvitatását? Mintha Harry fejében olvasna, Dumbledore megrázta a fejét.
– Ó, Harry, hányszor fordul elő ez még a legjobb barátok között is. Mindketten azt hisszük, hogy amit mondani akarunk, az sokkal fontosabb, mint bármi más, amit a másik mondana.
– Nem gondolom, hogy amit Ön akar mondani, az nem fontos, uram – mondta hűvösen Harry.
– Nos, igazad van, mert nem az – mondta élénken Dumbledore. – További két emléket szeretnék neked megmutatni ma este. Mindkettőt nagy erőfeszítésembe került megszerezni, és a második közülük, azt hiszem, a legfontosabb a gyűjteményemből.
Harry nem mondott erre semmit; még mindig dühös volt, ahogy bizonyítékait Dumbledore fogadta, de nem látta értelmét további vitatkozásnak.
– Szóval – folytatta Dumbledore csengő hangon –, ma este folytatjuk Tom Denem történetét, aki legutóbb épp a Roxfortba készült. Valószínűleg emlékszel még, mennyire izgatott volt, amikor megtudta, hogy varázsló. Visszautasította az ajánlatomat, hogy elkísérjem az Abszol útra, és hogy én – cserébe – figyelmeztettem, ne folytassa a tolvajlást, mikor megérkezik az iskolába.
– Nos, a tanév elkezdődött, és színre lépett Tom Denem. Egy csendes fiú, használt talárjában, aki a többi elsőéves között állt a sorba, hogy beosszák. A Mardekár házba került, a Teszlek Süveg döntött, amint hozzáért a fejéhez – folytatta Dumbledore, miközben elfeketedett kezével a polc felé intett, amin az ősi süveg pihent mozdulatlanul. – Hogy milyen hamar derítette ki Denem, hogy háza híres alapítója beszélni tudott a kígyókkal, nem tudom – talán még akkor este. Ez a tudat nagyon izgatta, és csak növelte saját fontosságának érzését.
– Bárhogy is, még ha le is nyűgözte vagy meg is félemlítette mardekáros társait azzal, hogy bemutatta párszaszájú képességét a klubhelyiségükben, a tantestület nem szerzett róla tudomást. Nem mutatta arroganciának vagy agressziónak semmilyen jelét kifelé. Mint egy kivételesen tehetséges fiú, és jóképű árva, természetesen elnyerte a tanárok szimpátiáját, majdhogynem érkezése pillanatában. Udvarias volt, csendes, és tudásra éhezett. Majdnem mindenkit lenyűgözött.
– Nem mondta el nekik, uram, hogy milyen volt, amikor találkozott vele az árvaházban? – kérdezte Harry.
– Nem, nem mondtam. Bár nem mutatott semmilyen megbánást, lehetséges volt, sajnálta, ahogy korábban viselkedett, és szándékában állt tiszta lappal kezdeni. Úgy döntöttem, hogy megadom neki ezt a lehetőséget.
Dumbledore szünetet tartott, és érdeklődően nézte Harryt, aki szólásra nyitotta a száját. Ismét megmutatkozott Dumbledore hajlandósága, hogy bízzon emberekben, a rengeteg bizonyíték ellenében, miszerint nem érdemlik meg. Harrynek azonban eszébe jutott valami…
– De Ön nem bízott benne, ugye, uram? Azt mondta nekem… A Denem, aki előjött a naplóból, azt mondta, hogy "úgy tűnt, Dumbledore nem kedvelt annyira, mint a többi tanár".
– Mondjuk úgy, hogy nem voltam meggyőződve arról, hogy szavahihető – válaszolta Dumbledore. – Ahogyan azt már eldöntöttem magamban, továbbra is rajta tartottam a szemem. Azonban nem állíthatom, hogy sok mindent megtudtam volna eleinte. Nagyon óvatosan bánt velem. Tudom, hogy érezte, hogy igazi személyiségének feltárulásakor túl sok mindent mondott el nekem. Óvatos volt, hogy ne mutasson meg magából annál többet. Azonban nem tudta visszavonni, amit izgatottságában már kikotyogott, sem azt, amit Mrs Cole elmondott nekem. Annyi ítélőképesség azért volt benne, hogy soha nem próbált meg elbűvölni, ahogy kollégáim közül oly sokkal megtette.
– Ahogy haladt az iskolában, maga köré gyűjtött néhány kinevezett barátot. Így hívom őket, mivel nem tudok jobb szót. Ahogy azt már jeleztem neked, Denem minden kétséget kizáróan nem érzett irányukban semmit. Ennek a csoportnak elég sötét hatása volt a kastélyban. Meglehetősen vegyes társaság volt. Az erősek oltalmát kereső gyengék; a közös dicsőséget kereső ambiciózusok; és a gengszterfélék, akik vezetőt kerestek, aki megmutatja nekik a kegyetlenség kifinomultabb módjait. Más szóval, ők voltak a halálfalók előfutárai, és valóban közülük kerültek ki az első halálfalók is, miután elhagyták a Roxfortot.
– Szigorúan Denem által irányítva, soha nem kapták őket rajta csínytevésen, bár hetedik Roxforti évüket több csúnya incidens jellemezte. Ezekhez nem lehetett egyértelműen őket kapcsolni. Ezek közül a legsúlyosabb a Titkok Kamrájának megnyitása volt, ami egy lány halálát okozta. Mint ahogy azt te is tudod, Hagridot akkor tévesen okolták a bűnténnyel.
– Nem találtam túl sok emléket a Roxforti Denemről – mondta Dumbledore, miközben ráncos kezét a merengőre tette. – Akik ismerték őt, csak kevesen álltak készen arra, hogy beszéljenek róla; túlságosan meg vannak rémülve. Ismereteimet az után tudtam meg, hogy elhagyta a Roxfortot. Miután felkerestem azon keveseket, akiket rá lehet venni arra, hogy beszéljenek róla, miután régi jegyzeteket kutattam át, és élő mugli és varázsló szemtanúkat kérdeztem ki.
– Akiket sikerült rávennem, hogy beszéljenek, elmondták, hogy Denem megszállottan kutatta a családját. Ez teljesen érthető; egy árvaházban nőtt fel, és természetesen kíváncsi volt, hogy honnan került oda. Úgy tűnik, hiába kereste idősebb Tom Denem nyomát a trófeaterem pajzsain, vagy a régi prefektusok nevei közt, vagy a varázsló történelemben. Végül kénytelen volt elfogadni, hogy édesapja soha nem járt a Roxfortban. Úgy gondolom, ekkor hagyta el végleg a nevét, vette fel a Voldemort nagyúr nevet, és kezdte el a nyomozást a korábban semmibe vett anyja családja után. Az után a nő után, akiről úgy gondolta, hogy nem lehet boszorkány, ha a szégyenletes emberi gyengeségnek, a halálnak megadta magát.
– A Rowle név volt az egyetlen kiindulási pontja, amit – amint az árvaház vezetőitől megtudta – anyai nagyapja neve volt. Végül régi varázslócsaládokról szóló könyvek alapos átkutatása után rátalált egy túlélő, mardekári családi ágra. Azon a nyáron, amikor 16 éves volt, elhagyta az árvaházat, és elment, hogy felkeresse Gaunt rokonait. És most, Harry, ha felállnál…
Dumbledore felemelkedet, és Harry látta, hogy ismét egy örvénylő emlékekkel teli kis kristályüveget tart a kezében.
– Igazán nagy szerencsém volt, hogy sikerült ezt begyűjtenem – mondta, ahogy a merengőbe öntötte a csillogó tömeget. – Amint azt te is meg fogod látni, miután megnéztük. Indulhatunk?
Harry a kőkád fölé lépett, és engedelmesen meghajolt, amíg arca az emlék felszíne alá nem süllyedt. Érezte, ahogy hangtalanul zuhan a semmiben, majd egy piszkos kőpadlón landolt a majdnem teljes sötétségben.
Mire felismerte a helyet, addigra Dumbledore is megérkezett mellé. Gaunték háza sokkal mocskosabb volt, mint bármi, amit Harry valaha is látott. A plafon tele volt pókhálókkal, a padlót vastag koszréteg borította. Penészes és rothadó étel pihent az asztalon egy halom mosatlan edény között. Az egyetlen fényforrás egy pislákoló gyertya volt, ami a férfi lábánál volt, akinek a haja és a szakálla annyira hosszú volt, hogy Harry sem a szemét, sem a száját nem látta. Egy karosszékben ült a tűz mellett, és Harry egy pillanatra elgondolkodott, vajon életben van-e még. Azonban hangos kopogás hallatszott, és a férfi felriadt, egyik kezében pálcát, másikban egy kést tartva.
Az ajtó kinyílt. A küszöbön, egy fiú állt egy régimódi lámpával a kezében. Harry azonnal felismerte. Magas, sápadt, sötét hajú és jóképű… A tizenéves Voldemort állt az ajtóban.
Voldemort lassan körbenézett a viskóban, majd megállapodott a karosszékben ülő emberen. Néhány másodpercig nézték egymást, majd a férfi feltámolygott, miközben a lábánál lévő üres üvegek feldőltek és zajosan szétgurultak a padlón.
– TE! – ordította. – TE!
És dülöngélve Denem felé indult, pálcával és késsel a kezében.
– Állj!
Denem párszaszóul beszélt. A férfi az asztalnak dőlt, mire penészes tányérok törtek össze a padlón. A fiúra bámult. Hosszú csend következett, míg egymást szemlélték. A férfi szólalt meg először.
– Te beszéled?
– Igen, beszélem – válaszolta Denem. Belépett a szobába, mire az ajtó becsukódott mögötte. Harry akaratlanul is tiszteletet érzett Voldemort iránt, mivel egy cseppet sem félt. A másik arckifejezése csupán undort, és talán csalódottságot tükrözött.
– Hol van Rowle? – kérdezte.
– Meghalt – válaszolta a másik. – Évekkel ezelőtt, nemde.
Denem megállt.
– És akkor te ki vagy?
– Morfin vagyok, nemde.
– Rowle fia?
– Persze, az vagyok…
Morfin eltolta haját piszkos arca elől, hogy jobban lássa Denemet. Harry ekkor pillantotta Rowle fekete kövű gyűrűjét a férfi jobb kezén.
– Azt hittem, hogy az a mugli vagy – suttogta Morfin. – Úgy nézel ki, mint az a mugli.
– Milyen mugli? – kérdezte élesen Denem.
– Az a mugli, akiért a húgom annyira odavolt, aki a túloldali nagy házban lakik – monda Morfin, és váratlanul a földre köpött. – Pont úgy nézel ki, mint ő. Denem. De ő idősebb, már nem? Idősebb, mint te, most hogy belegondolok…
Morfin elég zavartnak tűnt, és kicsit megingott, még mindig az asztal szélén támaszkodva.
– Visszajött, tudod – tette hozzá ostobán.
Voldemort Morfinra bámult, mintha a lehetőségeit mérlegelné. Egy kicsit közelebb ment hozzá, és megkérdezte.
– Denem visszajött?
– Igen, elhagyta őt, és jót tett neki. Ilyen söpredékhez hozzámenni… – mondta Morfin, és ismét a földre köpött. – Kirabolt minket az a szuka, mielőtt elmenekült volna. Hol van a medál, he, Mardekár medálja?
Voldemort nem válaszolt. Morfin saját magát hergelte; a késsel hadonászott, miközben kiabált.
– Megbecstelenített minket, ő, az a kis ribanc! És ki vagy te, hogy idejössz, és erről kérdezgetsz? Már vége, nem… Már vége…
Félre fordította tekintetét, kissé tántorogva, és Voldemort előre lépett. Eközben természetellenes sötétség szállt a helyre, kioltva Voldemort lámpájának és Morfin gyertyájának fényét, kioltva mindent… Dumbledore ujjai ráfonódtak Harry karjára, és visszaemelkedtek a jelenbe. A Dumbledore irodájában lévő gyenge aranysárga fény egy pillanatra elvakította Harry szemét, ami már hozzászokott a sötétséghez.
– Ez minden? – kérdezte Harry azonnal. – Miért sötétedett el, mi történt?
– Azért, mert Morfin semmi másra nem tudott visszaemlékezni ezután – válaszolta Dumbledore, miközben hellyel kínálta Harryt. – Mikor másnap reggel rátaláltak, ébren, a padlón feküdt, teljesen egyedül. Rowle gyűrűje eltűnt.
– Eközben Little Hangleton falujában egy cseléd rohant végig a főutcán, azt sikoltozva, hogy három test hever a nagy ház szalonjában: idősebb Tom Denemé és szüleié.
– A mugli hatóságok megzavarodtak. Amennyire tudom, a mai napig nem tudják, hogyan haltak meg Denemék, mivel az Avada Kedavra átok általában nem hagy semmilyen látható külsérelmi nyomot… A kivétel előttem ül – tette hozzá Dumbledore Harry sebhelye felé biccentve. – A Minisztérium azonban egyből tudta, hogy ez egy varázsló műve volt. Azt is tudták, hogy egy elítélt mugligyűlölő él a Denem ház közelében, akit egyszer már bebörtönöztek, mivel megtámadta az egyik meggyilkolt embert.
– Tehát a Minisztérium Morfint vette elő. Nem kellett kikérdezniük, Veritaserumot vagy legilimenciát alkalmazniuk. Helyben vallomást tett, olyan részleteket is elárulva, amiket csak a gyilkos tudhatott. Azt vallotta, büszke rá, hogy megölte azokat a muglikat, hosszú évek óta csak erre várt. Átadta a pálcáját, amiről azonnal kiderült, hogy azzal ölték meg Deneméket. Harc nélkül engedte, hogy bevigyék az Azkabanba.
– Egyetlen dolog zavarta csupán, hogy eltűnt apja gyűrűje. "Meg fog ölni, amiért elveszítettem" Ezt ismételte folyamatosan fogvatartóinak. És úgy tűnik, ez volt minden, amit ezután mondott. Élete hátralévő részét az Azkabanban töltötte, azon búslakodva, hogy elvesztette Rowle utolsó családi ékszerét. Később a börtön mellett temették el, a többi szerencsétlen lélek mellett, akik szintén a börtön falai közt sorvadtak el.
– Szóval Voldemort ellopta Morfin pálcáját, és felhasználta? – kérdezte felegyenesedve Harry.
– Ahogy mondod – mondta Dumbledore. – Nincsenek emlékeink, amik megmutatnák ezt nekünk, de azt hiszem, eléggé biztosak lehetünk abban, hogy így történt. Voldemort elkábította bácsikáját, elvette a pálcáját, és átment a völgy túloldalán lévő nagy házba. Ott meggyilkolta mugli apját, aki elhagyta boszorkány anyját, és a biztonság kedvéért mugli nagyszüleit is, így kiirtotta az utolsó, értéktelen Denemet is, és megbosszulta apját, aki soha nem akarta őt. Ezután visszatért Gaunték viskójába, végrehajtotta azt az elég összetett varázslatot, amivel módosította bácsikája emlékeit, Morfin pálcáját letette ájult tulajdonosa mellé, zsebre vágta az ősi gyűrűt, amit viselt, majd elment.
– És Morfin soha nem jött rá, hogy nem ő tette?
– Soha – mondta Dumbledore. – Mint azt már mondtam, teljes és hencegő vallomást tett.
– De hát végig benne voltak a valódi emlékek!
– Igen, csakhogy egy képzett legilimens rengeteg idejét elvette, hogy előhalássza belőle – mondta Dumbledore. – És miért is vesződne bárki azzal, hogy mélyebbre ásson Morfin tudatában, ha egyszer beismerte bűnét? Nekem azonban sikerült elintéznem egy látogatást Morfinnál élete utolsó heteiben, és ez idő alatt megpróbáltam a lehető legtöbbet kideríteni Voldemort múltjáról. Nagy nehézségek árán sikerült csak hozzáférnem ehhez az emlékhez. Amint megtaláltam, elraktároztam, hogy felhasználom Morfin kiszabadítására. Azonban mielőtt a Minisztérium döntést hozott volna, Morfin meghalt.
– De hát hogy lehet, hogy a Minisztérium nem jött rá, hogy Voldemort követte el azokat a tetteket, nem pedig Morfin? – kérdezte mérgesen Harry. – Akkor még kiskorú volt, nem? Azt hittem, tudják érzékelni a fiatalkorúak bűbájait.
– Igazad van, Harry. Tudják érzékelni a mágiát, de nem az elkövetőjét. Talán még emlékszel, hogy a Minisztérium téged okolt azért a lebegtető bűbájért, amit valójában…
– Dobby csinált – morgott Harry, mivel ez az igazságtalanság még most is dühítette. – Szóval ha valaki kiskorú, és egy felnőtt boszorkány vagy varázsló házában varázsol, akkor a minisztérium nem fog tudni róla?
– Egyértelműen nem tudják megállapítani, hogy ki hajtotta végre a varázslatot – mondta Dumbledore mosolyogva a Harry arcára kiülő felháborodáson. – A boszorkány és varázslószülőkre hagyatkoznak, hogy utódaik engedelmeskednek-e a lakásuk falai közt.
– Hát, ez hülyeség – csattant fel Harry. – Nézzék, mi történt itt, mi történt Morfinnal!
– Egyet értek – mondta Dumbledore. – Bármi is volt Morfin, nem érdemelte meg, hogy úgy haljon meg, hogy, olyan bűnért ítélték el, amit nem követett el. De kezd későre járni, és szeretném, hogy megnézd ezt az emléket is, mielőtt elválunk…
Dumbledore elővett egy másik kristályüvegcsét a belső zsebéből, és Harry ismét elcsendesedett. Emlékezett, hogy Dumbledore azt mondta, ez a legfontosabb darabja a gyűjteménynek. Harry észrevette, hogy az üvegcse tartalma elég nehezen akart csak a merengőbe kerülni, mintha meg lenne dermedve. Vajon az emlékek megromlanak?
– Ez nem fog sokáig tartani – mondta Dumbledore, mikor végre sikerült kiürítenie az üvegcsét. – Még azelőtt visszajövünk, hogy észrevennéd. Akkor hát ismét be a merengőbe…
És Harry ismét átesett az ezüstös felszínen, most egy olyan ember előtt landolva, akit egyből felismert.
Egy sokkal fiatalabb Horace Slughorn. Harry már annyira hozzászokott a kopaszságához, hogy a sűrű, igényes, szalmaszín hajú Slughorn látványa nyugtalanító volt. Úgy tűnt, mintha nádtető lenne a fején, bár már akkor is volt egy fényes, galleon-méretű kopasz folt a tetején. Bajsza, ami sokkal kisebb volt, mint a jelenben, vörösesszőke volt. Nem volt annyira gömbölyű, mint az a Slughorn, akit Harry megismert, bár gazdagon hímzett mellényén eléggé feszültek az aranygombok. Lábai egy bársony puffon pihentek, és egy kényelmes karosszékben ült, egyik kezében egy üveg borral, másikkal egy doboz kristályananászban kotorászva.
Harry körbenézett, miközben Dumbledore jelent meg mellette, és megállapította, hogy Slughorn irodájában vannak. Hat fiú ült Slughorn körül, mindannyian keményebb vagy alacsonyabb széken, mint a tanáré. Mindannyian tizenéves koruk közepén jártak. Harry rögtön felismerte Voldemortot. Ő volt a legszemrevalóbb és a legnyugodtabb az összes fiú közül. Jobb kezét hanyagul átvetette széke karfáján. Harry látta, hogy Rowle fekete-arany gyűrűjét viseli; tehát ekkor már megölte az apját.
– Uram, igaz az, hogy Merrythought nyugdíjba vonul?
– Tom, Tom, ha tudnám se mondanám meg – mondta Slughorn, rosszallóan csóválva a fejét, közben azonban nagyokat pislogott. – Azt kell mondjam, szeretném tudni, honnan szerzed az információidat, fiam, többet tudsz, mint a személyzet.
Denem mosolygott; a többi fiú nevetett, és csodálattal néztek fel rá.
– Rejtélyes képességeddel, hogy olyan dolgokról is tudj, amikről nem kellene, és azon emberek óvatos puhítása, akik számítanak… Köszönöm az ananászt, egyébként igazad van, ez a kedvencem.
Miközben több fiú is kuncogott, valami egészen különös történt. Az egész szobát hirtelen sűrű, fehér köd töltötte be, így Harry Dumbledore arcán kívül nem látott semmi mást. Ezután Slughorn hangja szólalt meg ismét a ködön keresztül, természetellenesen hangosan
– Figyeld meg, fiam, bajba fogsz kerülni.
A köd olyan hirtelen oszlott fel, mint ahogy megjelent. Ennek ellenére senki sem tett rá megjegyzést, vagy nézett úgy, mintha valami különös történt volna. Harry zavartan nézett körbe, amint egy kis aranyóra, ami Slughorn asztalán állt, elütötte a 11-et.
– Úristen, már ilyen késő van? Jobb, ha mentek, fiúk, vagy mindannyian bajba kerülünk. Lestrange, holnapra várom az esszédet, különben büntetést kapsz. Avery, neked is ugyanez.
A fiúk egyesével elszállingóztak, de Voldemort hátramaradt. Harry úgy érezte, szándékosan piszmogott olyan sokáig, hogy kettesben maradhasson Slughornnal.
– Siess Tom, nem akarhatod, hogy ilyen későn elkapjanak a folyosón, és egyébként is prefektus vagy.
– Uram, szeretnék kérdezni valamit Öntől.
– Akkor kérdezz, fiam, kérdezz…
– Uram, azon töprengtem, hogy mit tud Ön a Horcruxokról?
És ismét megtörtént: sűrű köd töltötte el a szobát, így Harry sem Voldemortot, sem Slughornt nem látta, csak Dumbledore-t, aki nyugodtan mosolygott mellette. Slughorn hangja ismét megdördült, mint ahogy korábban is tette.
– Semmit nem tudok a Horcruxokról, és ha tudnék sem mondanám el neked! Most pedig tűnj el innen, és meg ne halljam, hogy még egyszer megemlíted őket!
– Hát, ennyi volna – mondta szelíden Dumbledore. – Itt az ideje, hogy menjünk.
Harry lábai ismét felemelkedtek a padlóról, és másodpercekkel később ismét a Dumbledore asztala előtti szőnyegen landoltak.
– Ez minden? – kérdezte értetlenül Harry.
Dumbledore azt mondta, hogy ez a legfontosabb emlék mindközül, de nem igazán értette, mi volt benne olyan különös. A köd, és a tény, hogy látszólag senki sem vette észre, tényleg különös volt, de ezen kívül semmi nem történt benne, csak hogy Voldemort feltett egy kérdést, amire nem kapott választ.
– Ahogy azt valószínűleg észrevetted – kezdte Dumbledore, miután helyet foglalt az asztala előtt –, ezzel az emlékkel babráltak.
– Babráltak vele? – ismételte Harry, miközben ő is visszaült.
– Egyértelműen – mondta Dumbledore. – Slughorn professzor belepiszkált az emlékeibe.
– De hát miért tenné ezt?
– Azért, mert azt hiszem, szégyelli azt, amire emlékszik – válaszolta Dumbledore. – Megpróbálta átírni az emléket, hogy jobb színben tűntesse fel magát. Kitörölte azokat a részeket, amiket nem szeretné, hogy lássak. Mindezt, ahogy azt te is láttad, eléggé durván csinálta, és ez a mi szerencsénk, mert ez azt mutatja, hogy az igazi emlékek még mindig ott vannak az megváltoztatott alatt.
– Így most először házi feladatot kapsz tőlem, Harry. A te feladatod lesz megkörnyékezni Slughorn professzort, hogy adja át neked az igazi emléket, ami kétségtelenül a legfontosabb információdarabunk lesz mindközül.
Harry értetlenül nézett.
– De hát uram – kezdte, próbálva a lehető legtiszteletteljesebb hangon –, Önnek nincs rám szüksége. Használhat legilimenciát… Vagy Veritaserumot…
– Slughorn professzor egy kiemelkedően tehetséges varázsló, aki mindkettőre számít – mondta Dumbledore. – Sokkal rutinosabb okklumens, mint szegény Morfin Gaunt, és meglepődnék, ha nem hordana magával ellenszert a Veritaserumra azóta, hogy rávettem, hogy adja át nekem ezt a paródiát. Nem, úgy gondolom, bolondság lenne erővel kiszedni Slughorn professzorból az emléket, és sokkal többet ártanánk vele, mint amennyi haszna lenne. Nem szeretném, hogy elhagyja a Roxfortot. Azonban neki is megvannak a maga gyengéi, mint mindenkinek, és úgy gondolom, hogy te vagy az a személy, aki képes lehet áthatolni a védelmén. Igen fontos, hogy biztonságban megszerezzük azt az emléket, Harry… Hogy mennyire fontos, csak akkor fogjuk pontosan megtudni, amikor láttuk a valóságot. Úgyhogy sok szerencsét… És jó éjszakát.
Egy kicsit megdöbbenve ettől a hirtelen elbocsátástól, Harry gyorsan talpra ugrott.
– Jó éjszakát, uram.
Ahogy becsukta maga mögött az iroda ajtaját, még határozottan hallotta Phineas Nigellust.
– Nem látom be, miért tudná a fiú jobban csinálni, mint te, Albus.
– Nem várom el tőled, hogy megértsd, Phineas – válaszolta Dumbledore, és Fawkes még egy mély, hangot adott ki.