Másnap Harry elmondta Ronnak és Hermionénak, milyen feladatot kapott Dumbledore-tól. Kénytelen volt ezt külön-külön tenni, mivel Hermione továbbra sem volt hajlandó annál hosszabb időt Ron társaságában tölteni, mint amennyi ahhoz kellett, hogy egy megvető pillantást vessen rá.
Ron úgy vélte, Harrynek nem valószínű, hogy bármilyen gondja lesz Slughornnal.
– Imád téged – mondta reggeli közben, miközben a villájára szúrt tükörtojással hadonászott. – Szerintem semmit nem utasítana vissza neked. A kis Bájitalok Hercegének. Csak maradj le ma délután az óra után, és kérdezd meg.
Hermione azonban jóval borúsabbnak látta a dolgot.
– Valószínűleg eltökélt szándéka, hogy elrejtse, ami történt, ha Dumbledore nem tudta kiszedni belőle – mondta halkan, miközben a hátsó üres, havas udvaron álldogáltak egyik szünetben. – Horcruxok… Horcruxok… Még soha nem hallottam róluk…
– Nem?
Harry csalódott volt; remélte, hogy Hermione el tudja neki mondani, mik azok a Horcruxok.
– Biztosan nagyon komoly sötét mágia, különben miért akart volna Voldemort többet tudni róluk? Szerintem elég nehéz lesz megszerezni tőle azt az információt, Harry, nagyon óvatosnak kell lenned, amikor megkörnyékezed ezzel Slughornt, rendesen végig kellene gondolnod…
– Ron úgy gondolja, hogy egyszerűen le kell maradnom ma délután bájitaltan után…
– Ó, ha Nyerő Ron ezt gondolja, akkor jobb, ha úgy csinálod – mondta felháborodva. – Elvégre, tévedett-e valaha is Nyerő Ron?
– Hermione, nem lehetne…
– Nem! – mondta mérgesen, és elviharzott, magára hagyva Harryt a mély hóban.
Mostanában eléggé kényelmetlenek voltak a bájitaltan órák, figyelembe véve, hogy Harry, Ron és Hermione ugyanannál az asztalnál dolgoztak. Aznap Hermione megkerülte az asztalt az üstjével, hogy Ernie-hez legyen közelebb, és nem foglalkozott sem Harryvel, sem Ronnal.
– Mit csináltál? – motyogta Ron Harrynek, Hermione gőgös kifejezését nézve.
Azonban mielőtt Harry válaszolhatott volna, Slughorn csöndet kért a terem elejéből.
– Legyetek szívesek leülni! Gyorsan, elég sok munkánk van ma délutánra! Golpalott harmadik törvénye… Ki tudja nekem megmondani… Granger kisasszony, természetesen!
Hermione elképesztő sebességgel hadarta a következőt: "Golpalott-harmadik-törvénye-azt-állítja-hogy-egy-méregkeverék-ellenmérge-több-mint-az-egyes-komponensek-ellenmérgeinek-összege."
– Pontosan! – monda Slughorn, miközben sugárzott az örömtől. – Tíz pont a Griffendélnek! Tehát, ha elfogadjuk Golpalott harmadik törvényét…
Harry kénytelen volt elhinni Slughornnak, hogy Golpalott harmadik törvénye igaz, bár semmit nem értett belőle. Úgy tűnt, hogy Hermionén kívül senki nem figyel arra, mit mond Slughorn.
–… ami természetesen azt jelenti, hogy feltéve, hogy sikerült beazonosítanunk a méreg komponenseit Scarpin feltáró igéjével, elsődleges célunk nem az az eléggé egyszerű feladat, hogy kiválasszuk ezekhez a hozzávalókhoz az ellenmérgeket, hanem hogy találjuk meg azokat a további komponenseket, amik egy majdnem alkímiai folyamat eredményeképp átalakítják ezeket az eltérő elemeket…
Ron Harry mellett ült, félig nyitott szájjal, szórakozottan firkálva az új bájitaltan könyvébe. Ron állandóan megfeledkezett arról, hogy többé nem számíthat Hermione segítségére olyankor, amikor nem sikerül felfognia, miről van szó.
–… tehát – fejezte be Slughorn – azt szeretném kérni, hogy gyertek ide, és vegyétek el az egyik fiolát az asztalról. A feladatotok, hogy még az óra vége előtt készítsetek hozzá egy ellenmérget. Sok sikert, és ne feledjétek el felvenni a védőkesztyűiteket!
Hermione már félúton volt Slughorn asztalához, mire az osztály többi része egyáltalán észbe kapott, hogy csinálniuk kellene valamit, és mire Harry, Ron és Ernie visszaértek az asztalhoz, ő már az üstjébe öntötte az üvegcse tartalmát, és az alatta lévő tüzet gyújtotta.
– Kár, hogy a Herceg nem fog tudni ebben segíteni neked, Harry – mondta vidáman, miközben felegyenesedett. – Most meg kell értened az alapelveket. Nincs rövidítés, nincs csalás!
Harry mérgesen kihúzta a méreg dugóját, ami rikító rózsaszínben pompázott, az üstjébe töltötte, és tüzet gyújtott alatta. Ronra pillantott, aki csak állt ott, mint egy faszent, mivel egészen addig Harryt utánozta mindenben.
– Biztos, hogy a Hercegnek nincs semmi ötlete? – motyogta Ron Harrynek.
Harry kinyitotta megbízható könyvét, és az ellenmérgekről szóló fejezethez lapozott. Ott volt Golpalott harmadik törvénye, szóról szóra ahogy Hermione mondta, de a Herceg egyetlen felvilágosító megjegyzést sem fűzött hozzá. Láthatólag Hermionéhoz hasonlóan neki sem okozott gondot a megértése.
– Semmi – mondta borúsan Harry.
Hermione lelkesen integetett a pálcájával az üstje fölött. Sajnos nem tudták lemásolni a varázsigét, mert mostanra annyira sikeresen elsajátította a szó nélküli varázslást, hogy nem volt szüksége arra, hogy hangosan kimondja a szavakat. Ernie Macmillan azonban "Specialis Revelio!"-t motyogott az üstje felett, ami elég hatásosnak hangzott, úgyhogy Harry és Ron sietve leutánozták.
Harrynek csupán öt percébe került, hogy rájöjjön, a legjobb bájital-készítői posztja az osztályban semmivé foszlott. Slughorn reménykedve pillantott az üstjébe, a teremben tett első körútja alkalmával, arra számítva, hogy elégedetten kiálthat fel az eredmény láttán, ahogy eddig szokott, ehelyett azonban sietve húzta vissza a fejét, köhögve, ahogy a záptojásszag megcsapta az orrát. Hermione arckifejezése nem is lehetett volna önelégültebb; gyűlölte, hogy Harry minden egyes órán túlteljesített rajta. Ekkor már 10 kis üvegcsébe töltötte szét a titokzatos módon szétválasztott méregkomponenseket. Hogy ne kelljen ezt az irritáló látványt néznie, Harry a Félvér Herceg könyve fölé hajolt, és szükségtelenül nagy erővel lapozott benne néhányat. És nagy örömére talált egy hosszú ellenméreg-listára.

Csak nyomj le a torkán egy bezoárt.

Harry egy pillanatig a szavakat bámulta. Nem hallott ő már valamikor régen a bezoárról? Nem említette Piton a legelső bájitalóráján? "Egy kő, amit a kecske gyomrából lehet kinyerni, a legtöbb méreggel szemben védelmet nyújt." Ez a legkevésbé sem volt válasz Golpalott problémájára, és ha még mindig Piton lett volna a tanáruk, Harry nem is merte volna megtenni, ez a helyzet azonban kétségbeesett lépések megtételét tette szükségessé. A tárolószekrényhez sietett, és elkezdett kotorászni benne, félre lökve unikornisszarvakat és szárított gyógynövényeket, míg végül meg nem találta, amit keresett. Leghátul, egy kis dobozt, amire a Bezoár szó volt írva.
Kinyitotta a dobozt, miközben Slughorn elkiáltotta magát.
– Még két percetek van!
A dobozban vagy fél tucat szárított, barna tárgy volt, melyek sokkal inkább szárított veséknek látszottak, mint igazi köveknek. Harry felkapott egyet, visszatette a dobozt a szekrénybe, és visszasietett az üstjéhez.
– Vége! – kiáltotta derűsen Slughorn. – Nos, lássuk, mire jutottatok! Blaise… mit tudsz felmutatni?
Slughorn lassan körbement a teremben, megvizsgálva a különböző ellenszereket. Senkinek sem sikerült befejeznie a feladatot, bár Hermione még megpróbált belecsempészni néhány további hozzávalót az üvegébe, mielőtt Slughorn odaért. Ron teljesen feladta, és csupán megpróbálta nem belélegezni az üstből felszálló bűzös gőzt. Harry csak állt ott, várakozva, a bezoárt szorongatva nedves kezében.
Slughorn utoljára ért az asztalukhoz. Beleszagolt Ernie bájitalába, és grimaszolva továbbment Ronéhoz. Nem sokat időzött Ron üstje mellett, fürgén elhátrált, enyhén émelyegve.
– És te, Harry? – kérdezte. – Mit fogsz nekem mutatni?
Harry kitartotta a kezét, tenyerében a bezoárral. Slughorn tíz teljes másodpercig csak nézett. Harry egy pillanatig eltöprengett, hogy vajon elkezd-e vele ordibálni. Ezután a tanár hátravetette a fejét, és nevetésben tört ki.
– Neked aztán van bátorságod, fiam! – kiáltotta, miközben kivette a kezéből a bezoárt, és felemelte, hogy az egész osztály láthassa. – Ó, pont, mint édesanyád… Nos, nem hibáztathatlak… Egy bezoár valóban ellenméregként működne valamennyi itt látható méreg ellen!
Hermione izzadtan és kormos orral állt, és dühösen nézett Harryre. Félkész ellenmérge, melyben 52 alkotóelem volt, köztük egy darab saját hajából, lomhán bugyogott Slughorn mögött, aki Harryn kívül senki másra sem nézett.
– És teljesen magadtól gondoltál a bezoárra, ugye, Harry? – kérdezte a lány fogcsikorgatva.
– Ez az az egyedülálló szellem, amire egy igazi bájitalkészítőnek szüksége van! – mondta vidáman Slughorn, mielőtt Harry válaszolhatott volna. – Pont, mint édesanyád, ő is rendelkezett ezzel az ösztönös bájital-készítési hozzáállással, kétségtelen, hogy Lilytől örökölted… Igen, Harry, igen, ha van kéznél egy bezoár, az elvégzi a munkát… Bár mivel nem hatásosak minden méreg ellen, és eléggé ritkák, azért még érdemes tudni, hogyan kell ellenmérget keverni…
Az egyetlen személy, aki mérgesebb volt Hermionénál, az Malfoy volt, aki, Harry legnagyobb örömére, leöntötte magát valami macskaürüléknek látszó dologgal. Azonban mielőtt bármelyikük is ki tudta volna fejezni dühét afelett, hogy Harry gyakorlatilag munka nélkül túlteljesítette mindnyájukat, megszólalt a csengő.
– Ideje elpakolni! – mondta Slughorn. – És tíz pont a Griffendélnek ezért a húzásért!
Még mindig kuncogva visszakacsázott az asztalához. Harry elpiszmogott egy ideig, szükségtelenül sok időt eltöltve a táskája összepakolásával. Sem Ron, sem Hermione nem kívántak neki sok szerencsét, miközben elmentek; mindketten elég mérgesnek tűntek. Végül Harry és Slughorn maradtak benn csak a teremben.
– Siess, Harry, el fogsz késni a következő óráról – mondta kedvesen Slughorn, összecsatolva a sárkánybőr táskáját.
– Uram… – kezdte Harry. Akarata ellenére is eszébe jutott Voldemort. – Szeretnék kérdezni valamit.
– Kérdezz csak, fiam, kérdezz…
– Uram, kíváncsi lennék, mit tud Ön a… a Horcruxokról?
Slughorn megdermedt. Kerek arca beesett. Megnyalta ajkait, és rekedten megszólalt.
– Mit kérdeztél?
– Azt kérdeztem, hogy tud-e valamit a Horcruxokról, uram. Tudja…
– Dumbledore utasított erre – suttogta Slughorn.
Hangja teljesen megváltozott. Egyáltalán nem volt barátságos, sokkal inkább ijedt és rémült. Mellényzsebéből előkotort egy zsebkendőt, és megtörölgette vele izzadó homlokát.
– Dumbledore megmutatta neked azt… azt az emléket. – mondta Slughorn. – Nos? Ugye megmutatta?
– Igen – mondta Harry, úgy döntve, hogy jelenleg jobb, ha nem hazudik.
– Igen, hát persze – mondta csendesen Slughorn, még mindig fehér arcát törölgetve. – Hát persze… nos, ha láttad azt az emléket, Harry, akkor tudod, hogy nem tudok semmit… semmit – ismételte meg erőteljesen a szót – a Horcruxokról.
Felemelte sárkánybőr táskáját, visszatette a zsebkendőjét a zsebébe, és a pinceajtóhoz ment.
– Uram – kezdte Harry kétségbeesetten –, csak arra gondoltam, hogy talán van még egy kevés abból az emlékből…
– Tényleg? – mondta Slughorn. – Akkor tévedtél. TÉVEDTÉL!
Az utolsó szót már ordította, és mielőtt Harry újra megszólalhatott volna, becsapta maga mögött az ajtót.
Sem Ron, sem Hermione nem volt túl együtt érző, amikor Harry elmesélte nekik a katasztrofális beszélgetését. Hermione még mindig dühöngött, mert Harry a munka elvégzése nélkül sikert aratott. Ron azért haragudott rá, mert nem adott neki is egy bezoárt.
– Egyszerűen hülyén nézett volna ki, ha mindketten azt csináltuk volna! – mondta ingerülten Harry. – Nézd, meg kell próbálnom megpuhítani, hogy Voldemortról tudjak érdeklődni, nem? Jaj, mikor hagyod már abba? – tette hozzá bosszankodva, ahogy Ron összerezzent a név hallatán.
A sikertelenségtől és Ron és Hermione hozzáállásán felbőszülve Harry a következő néhány napot azzal töltötte, hogy kigondolja, mit kezd Slughornnal. Úgy döntött, hogy egy ideig nem említi újra a dolgot, hátha Slughorn azt gondolja majd, hogy megfeledkezett a Horcruxokról. Egyértelműen ez volt a legjobb megoldás, hogy hamis biztonságérzetbe ringassa magát a következő támadás előtt.
Miután Harry nem tette fel ismét a kérdést Slughornnak, a bájitaltanár visszatért a szokásos, gyengéd bánásmódjához vele kapcsolatban, és úgy tűnt, valóban megfeledkezett a problémáról. Harry várt a következő esti partira invitáló meghívóra, eltökélve, hogy ez esetben elfogadja, még ha arrébb is kell tennie a kviddicsedzést. Szerencsétlenségére azonban nem jött ilyen meghívás. Hermionétől és Ginnytől is megkérdezte, de egyikőjük sem kapott meghívót, sem senki más, akit megkérdezett ezzel kapcsolatban. Harry nem tudta elkergetni a gondolatot a fejéből, hogy mindez azt jelentette, Slughorn egyáltalán nem volt olyan feledékeny, mint azt mutatja, és valószínűleg nem akar Harrynek újabb lehetőséget adni, hogy feltegye neki a kérdést.
Eközben a Roxfort könyvtára életében először cserbenhagyta Hermionét. A lány annyira felháborodott, hogy még arról is megfeledkezett, hogy mérges Harryre a bezoáros trükkje miatt.
– Egyetlen leírást sem találtam arról, hogy mire valók ezek a Horcruxok! – mondta megbotránkozva. – Egyetlen egyet sem! Még a zárolt részleget is átkutattam, és még a legborzalmasabb könyvek, melyek leírják, hogyan kell kikotyvasztani a legborzalmasabb bájitalokat, sem mondanak róla semmit! Az egyetlen dolog, amit találtam, a "Leg gonosb Mágia" bevezetőjében volt. Figyelj. "… a Horcruxokról, mely leggonoszabb minden mágikus találmány között, nem beszélünk, vagy adunk róla útbaigazítást…" Úgy értem akkor miért említi meg? – kérdezte türelmetlenül, becsapva a könyvet, ami erre síron túli üvöltést hallatott. – Jaj, csönd legyen – csattant fel, és a táskájába tömte a könyvet.
Február közeledtére az iskolát körülvevő hó elolvadt, hogy fagyos nedvességnek adja át a helyét. Bíborszürke felhők lógtak a kastély fölött, és a folyamatosan zuhogó fagyos esőtől csúszóssá és sarassá vált a fű. Ennek eredményeképp az elsősök első hoppanálási óráját – amit egy szombat reggelre tettek, hogy ne maradjon el egyetlen rendes tanóra sem – a nagyteremben tartották a birtok helyett.
Mire Harry és Hermione megérkeztek a nagyterembe (Ron Lavenderrel jött le) az asztalokat már eltűntették. Eső csapkodta a magas ablakokat, és az elvarázsolt mennyezet sötéten kavargott felettük, ahogy összegyűltek McGalagony, Piton, Flitwick és Bimba professzorok, a házvezető tanárok előtt. Volt ott egy alacsony varázsló is, akit Harry a minisztériumi hoppanálási felügyelőnek tippelt. Különösen színtelen volt, seszínű szempillákkal, leheletvékony hajjal és valami anyagtalan érzés övezte, mintha az első szélroham szét tudná fújni. Harry eltöprengett, hogy vajon a folyamatos eltűnések és feltűnések csökkentették-e benne az anyagot, vagy ez a gyenge felépítés ideális-e bárki számára, aki el szeretne tűnni.
– Jó reggelt – mondta a minisztériumi varázsló, mikor minden tanuló megérkezett, és a házvezető tanárok csendre intették őket. – A nevem Wilkie Twycross, én vagyok az Önök mellé a következő 12 hétre beosztott minisztériumi hoppanálási felügyelő. Remélem, hogy képes leszek Önöket időben felkészíteni…
– Malfoy, maradjon csöndben, és figyeljen! – kiáltotta McGalagony professzor.
Mindenki odafordult. Malfoy arca fakó rózsaszínűvé vált; dühösen nézett, miközben ellépett Crak mellől, akivel suttogva beszélgetett. Harry Pitonra pillantott, aki dühösnek tűnt, bár Harry gyanította, hogy ennek sokkal kevésbé volt oka Malfoy pimaszsága, mint inkább a tény, hogy McGalagony megdorgálta az egyik diákját.
–… Amikorra legtöbbjük készen fog állni, hogy sikeresen elvégezzék a vizsgát – folytatta Twycross, mintha félbe sem szakították volna.
– Mint ahogy sokan tudják, a Roxfort falain belül lehetetlenség hoppanálni vagy dehoppanálni. Az igazgató azonban egy órára megszűntette a varázslatot a nagyteremben, hogy Önök tudjanak gyakorolni. Gondolom szükségtelen azt hangsúlyoznom, hogy nem lesznek képesek a terem falain kívülre hoppanálni, és hogy nem lenne bölcs dolog erre kísérletet tenni.
– Szeretném, ha mindannyian úgy állnának, hogy maguk előtt legyen egy 2 méteres üres terület.
Mindenki elkezdett tolongani és lökdösődni a nagyteremben, ahogy az emberek szétszéledtek, egymásnak mentek, és elküldték egymást saját területükről. A házvezető tanárok a diákok közt mászkáltak, a helyükre utasítva őket.
– Harry, hová mész? – kérdezte Hermione.
Harry azonban nem válaszolt. Átsietett a tömegen Flitwick professzor mellett, aki gyenge kísérletet tett arra, hogy néhány hollóhátast helyre tegyen, akik mindannyian elől akartak állni, majd Bimba professzor mellett, aki egy sorba akarta állítani a hugrabugosokat, míg Ernie Macmillant kikerülve nem sikerült közvetlenül a tömeg mögött egy helyet találnia. Közvetlenül Malfoy mögött állt meg, aki – kihasználva az általános felfordulást – folytatta a vitáját Crakkal, aki 2 méterre állt tőle, és eléggé lázadó hangulatban volt.
– Nem tudom, hogy még mennyi, rendben? – vetette oda Malfoy, megfeledkezve a mögötte álló Harryről. – Továbbtart, mint hittem.
Crak válaszra nyitotta száját, azonban Malfoy mintha kitalálta volna, mit akar mondani.
– Nézd, semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálok, Crak, csak tegyetek úgy Monstróval, ahogy mondtam, és őrködjetek!
– Én megmondom a barátaimnak, hogy mire készülök, ha azt szeretném, hogy őrködjenek nekem – mondta Harry, épp csak annyira hangosan, hogy Malfoy meghallja.
Malfoy megpördült, keze a pálcája felé lendült, azonban abban a pillanatban a négy házvezető tanár elkiáltotta magát.
– Csendet! – azzal ismét elhalkult a tömeg. Malfoy lassan előre fordult.
– Köszönöm – mondta Twycross. – Most pedig…
Intett a pálcájával. Régies fakarikák jelentek meg a földön, minden tanuló előtt.
– 3 fontos dolog van, amire Hoppanáláskor figyelni kell – mondta. – Cél! Elhatározás! Megfontolás!
– Első lépés: koncentráljanak erősen a kívánt célállomásra – mondta Twycross. – Ebben az esetben a karikájuk belsejére. Kérem, most koncentráljanak erre a célra.
Titokban mindenki körbe pillantott, hogy ellenőrizze, hogy a többiek is a karikájukba bámulnak-e, majd sietve úgy tettek, ahogy azt kérték tőlük. Harry a karika által körbezárt poros padlódarabra nézett, és igyekezett minden mást kitörölni az agyából. Ez azonban lehetetlennek bizonyult, mivel folyamatosan azon járt az agya, hogy vajon mi olyat csinál Malfoy, ami miatt őrökre van szüksége.
– Második lépés: határozzák el, hogy elfoglalják az elképzelt helyet! Engedjék, hogy az oda jutás iránti epekedésük elárasztja egész testüket!
Harry lopva körbetekintett. Nem messze a bal oldalán Ernie Macmillan annyira koncentrált a karikájára, hogy egész arca kipirult. Olyan volt mintha egy kvaff-méretű tojást akart volna tojni. Harry elfojtott egy kuncogást, és visszairányította figyelmét a saját karikájára.
– Harmadik lépés – kiáltotta Twycross –, és csak ha utasítást adok rá… Teremjenek azon a helyen, érezzék az utat a semmin keresztül, megfontoltan mozogjanak. Az utasításomra… egy… kettő…
Harry ismét körbepillantott. Több ember rémülten pislogott, hogy ilyen gyorsan kérik, hogy hoppanáljanak. Harry megpróbálta visszaterelni a gondolatait a karikára. Már elfelejtette, mi is volt az a három foltos dolog.
– HÁROM!
Harry megpördült, elvesztette az egyensúlyát, és majdnem elesett. Nem ő volt az egyetlen. Az egész nagyterem megtelt támolygó emberekkel. Neville hátraesett, Ernie Macmillan azonban egy kecses piruettel a karikájába ugrott, és egy pillanatig teljesen izgatottnak tűnt… Aztán megpillantotta Dean Thomast, aki a földön fetrengett a nevetéstől.
– Semmi baj, semmi baj – mondta Twycross szárazon, aki láthatólag nem számított semmi jobbra. – Kérem, igazítsák meg a karikáikat, és álljanak vissza a helyükre…
A második próbálkozás semmivel nem volt jobb, mint az első. A harmadik is ugyanolyan rossz volt. Egészen a negyedikig nem történt semmi izgalmas. Akkor egy szörnyű sikoltással vonta magára a hugrabugos Susan Bones mindenki figyelmét, a karikában egyensúlyozva, miközben bal lába még mindig 2 méterrel mögötte álldogált, ahonnan elindult.
A házvezető tanárok köré szaladtak; egy hangos durranás hallatszott, amit lila füst követett, mely mögül feltűnt a szipogó Susan, egyesülve lábával, ám még mindig rémülten.
– A szétszakadás, azaz különböző testrész elhagyása – mondta szenvtelenül Wilkie Twycross – olyankor történik, amikor az agy nem határozza el eléggé magát. Folyamatosan koncentrálniuk kell a célra, és sietség nélkül, megfontoltan kell haladniuk… Így.
Twycross előre lépett, elegánsan megfordult, kinyújtott kézzel, és talárja meglebbenése közben eltűnt, és a terem másik végében bukkant fel.
– Emlékezzenek a három dologra – mondta –, és próbálják meg újra… Egy… kettő… három…
Azonban egy óra eltelte után is Susan kettéválása volt az egyetlen izgalmas esemény. Twycross egyáltalán nem tűnt csüggedtnek. Miközben nyakára csatolta a köpenyét, csupán ennyit mondott:
– Akkor jövő szombaton ismét találkozunk, és ne feledjék: Cél, elhatározás, megfontolás.
Egy pálcaintéssel eltűntette a karikákat, és McGalagony professzor társaságában kisétált a nagyteremből. Mindenki beszélgetni kezdett, miközben a bejárati csarnok felé indultak.
– Hogy ment? – kérdezte Ron, Harry felé sietve. – Mintha éreztem volna valamit az utolsó próbálkozásnál… Valami bizsergető érzést a lábfejemben.
– Talán túl kicsi a cipőd, Nyerő Ron – mondta mögöttük egy hang. Hermione ment el mellettük elégedetten mosolyogva.
– Én nem éreztem semmit – mondta Harry, nem foglalkozva ezzel a félbeszakítással. – De ez most nem igazán érdekel…
– Hogyhogy nem érdekel… nem akarsz megtanulni hoppanálni? – kérdezte hitetlenkedve Ron.
– Annyira nem izgat. Jobban szeretek repülni – mondta Harry, visszapillantva a válla felett, hogy megnézze, hol van Malfoy. Felgyorsított, ahogy a bejárati csarnokba értek. – Figyelj, igyekezz egy kicsit, valamit meg akarok nézni…
Ron meghökkenve követte Harryt a Griffendél-toronyba. Kicsit feltartotta őket Hóborc, aki bezárt egy ajtót a negyedik emeleten, és nem volt hajlandó továbbengedni őket, amíg fel nem gyújtják az alsónadrágjukat, Harry és Ron azonban egyszerűen visszafordultak, és az egyik megbízható kerülőútjukat választották. Öt perc múlva már a portrélyukon másztak be.
– El fogod mondani, mit is csinálunk? – kérdezte lihegve Ron.
– Itt fel – mondta Harry, ahogy keresztül ment a klubhelyiségen, és bement a fiúk hálótermeihez vezető ajtón.
A háló – ahogy Harry remélte – üres volt. Kinyitotta a ládáját, és elkezdett kotorászni benne, miközben Ron türelmetlenül nézte.
– Harry…
– Malfoy Crakot és Monstrót használja őrnek. Épp most vitatkozott Crakkal. Tudni akarom, hogy…
De akkor félbehagyta a mondatot. Megtalálta, amit keresett: egy összehajtogatott, látszólag üres pergament vett elő, kihajtogatta, és pálcája végét ráhelyezte.
– Esküszöm, hogy rosszban sántikálok… vagy legalábbis Malfoy…
Abban a pillanatban a Tekergők Térképe jelent meg a pergamenlapon. A kastély részletes térképét látta, és kis fekete pöttyöket, melyek a kastély lakóit ábrázolták.
– Segíts megkeresni Malfoyt – mondta sürgetően Harry.
Az ágyára terítette a térképet, és Ronnal együtt fölé hajolt.
– Ott! – mondta Ron egy perc múlva. – A Mardekár klubhelységében van, nézd… Parkinsonnal, Zabinivel, Crakkal és Monstróval…
Harry csalódottan, nézte a térképet, de szinte azonnal felvillanyozódott.
– Nos, mostantól kezdve rajta tartom a szemem – mondta határozottan. – És abban a pillanatban, hogy meglátom, hogy Crakkal és Monstróval lófrál valahol, ott leszek a láthatatlanná tevő köpenyemmel együtt, és kiderítem, hogy miben…
Elhallgatott, ahogy Neville lépett a hálóba, erőteljes perzselt ruha szagot árasztva, és elkezdett a ládájában kotorászni új ruha után.
Eltökéltsége ellenére, hogy elkapja Malfoyt, Harry a következő néhány hétben nem járt sikerrel. Bár olyan gyakran nézegette a térképet, amilyen gyakran csak tudta, időnként szükségtelen látogatásokat téve a mosdóban az órák között, hogy átkutassa a térképet, egyszer sem látta Malfoyt gyanús helyen. Igaz, hogy többször látta Crakot és Monstrót a kastélyban egyedül lófrálni, mint általában, időnként üres folyosókon álldogálva, ilyenkor azonban Malfoy nem volt a közelükben, sem sehol máshol a térképen. Ez eléggé gyanús volt. Harry eljátszott azzal a gondolattal, hogy Malfoy esetleg elhagyja a birtokot, de nem tudta elképzelni, hogy sikerülhetett ez neki, figyelembe véve a megszigorított biztonsági intézkedéseket. Csak azt feltételezte, hogy nem szúrja ki Malfoyt a térképen lévő több száz kicsi pont között. És az a tény, hogy Malfoy, Crak és Monstró nem lógtak állandóan együtt, ilyen dolgok megtörténnek, ahogy az ember öregszik – Ron és Hermione voltak ennek szomorú, élő bizonyítékai.
A február márciusba torkollott, az időjárás különösebb megváltozása nélkül, azt leszámítva, hogy most már szeles is lett, nem csak vizes. Általános felháborodást váltott ki a klubhelységek hirdetőtábláira került üzenet, miszerint a következő roxmortsi kirándulást elhalasztották. Ron nagyon dühös volt.
– Pedig a születésnapomon lett volna! – mondta. – Már annyira vártam!
– Nem túl meglepő– mondta Harry. – Azután, ami Katie-vel történt.
A lány még mindig nem jött vissza a Szent Mungóból. Ami még rosszabb volt, újabb eltűnésekről számolt be a Próféta, köztük több roxforti tanuló rokonáéról is.
– Most viszont csak ez a hülye Hoppanálás maradt! – mondta zsémbesen Ron. – Nagy szülinapi buli…
Három óra után is ugyanolyan nehéznek bizonyult a Hoppanálás, mint korábban, bár néhány embernek már sikerült szétszakítania magát. A csalódottság egyre több embernél jelentkezett, és egyre többen nehezteltek Wilkie Twycrossra és a három dolgára, melyek több becenév alapját is szolgáltatták.
– Boldog születésnapot, Ron! – mondta Harry, mikor március elsején felkeltek, Seamus és Dean nagy zajt csapva kimentek reggelizni. – Van egy ajándékom.
Ron ágyára dobta a csomagot, egy kisebb rakás másik mellé, amiket valószínűleg a házimanók vittek oda az éjszaka.
– Köszönöm – mondta álmosan Ron, és miközben az ajándékokat bontogatta. Harry felkelt az ágyból, kinyitotta a ládáját, és a Tekergők Térképe után kezdett kutatni, amit minden használat után gondosan elrejtett. A láda tartalmának felét kipakolta, mire megtalálta az összecsavart zokni alatt, amiben a Felix Felicis üvegcséjét tartotta.
– Remek – motyogta, visszamászva az ágyba. Megérintette, és csendesen kimondta a varázsigét, hogy Neville, aki épp akkor ment el az ágya előtt, ne hallja.
– Nagyon szép, Harry! Köszönöm – mondta lelkesen Ron, miközben az új kviddics őrző kesztyűit nézegette, amit Harrytől kapott.
– Szívesen – mondta szórakozottan Harry, miközben a Mardekár klubhelységét nézte, Malfoy után kutatva. – Hé, azt hiszem, nincs az ágyában…
Ron nem válaszolt; túlságosan el volt foglalva az ajándékok kibontásával, és folyamatosan örömteli felkiáltásokat adott ki.
– Igazán jó az idei termés! – jelentette be, felemelve egy súlyos arany karórát, amit különös szimbólumok díszítettek a szélükön. Mozgó csillagok voltak a mutatók helyett. – Nézd, mit vett anya és apa! A fenébe is, jövőre még nagykorúvá is válok…
– Szuper – motyogta Harry, egy pillantást vetve az órára, mielőtt még mélyebben a térkép fölé nem hajolt. Hol volt Malfoy? Nem látta a nagyteremben sem reggelizni… Piton közelében sem volt, aki az irodájában üldögélt… Nem volt a mosdókban sem, vagy a gyengélkedőn…
– Kérsz egyet? – kérdezte Ron, miközben egy doboz csokis üstöt nyújtott felé.
– Nem, köszi – mondta felpillantva Harry. – Malfoy megint eltűnt!
– Lehetetlen – mondta Ron, miközben egy második üstöt tömött a szájába, miközben lemászott az ágyáról, hogy felöltözzön. – Gyere, ha nem sietsz, üres gyomorral leszel kénytelen hoppanálni… Bár lehet, hogy úgy könnyebb lenne…
Ron elgondolkodva nézte a csokis üstök dobozát, majd vállat vont, és vett egy harmadikat is.
Harry újra a térképre mutatott a pálcájával.
– Csíny letudva – mondta, bár nem igazán volt helyénvaló. Öltözködés közben továbbra is ezen a témán töprengett. Kell, hogy legyen valami magyarázat Malfoy időnkénti eltűnésére, de egyszerűen nem tudta kitalálni, mi lehet az. A legjobb az lenne, ha követni tudná, de még a láthatatlanná tévő köpennyel sem lenne túl jó ötlet; órákra kellett járnia, kviddics edzésekre, házit kellett írnia, és még a hoppanálási órák is ott voltak. Nem követhette egész nap Malfoyt anélkül, hogy fel ne tűnjön a hiányzása.
– Kész vagy? – kérdezte Rontól.
Már félúton volt a hálóterem ajtajához, mire rájött, hogy Ron nem mozdult meg, csak állt, az ágynak dőlve, kibámulva az esős ablakon, egy különös, bamba arckifejezéssel.
– Ron? Reggeli!
– Nem vagyok éhes.
Harry csak nézett.
– Azt hittem, az előbb még?
– Na jó, lemegyek veled – sóhajtotta Ron –, de nem akarok enni.
Harry gyanakodva figyelte.
– Mert most ettél meg egy fél doboz csokis üstöt?
– Nem, nem az – sóhajtotta újra Ron. – Te… te nem értenél meg…
– Rendben – mondta Harry, bár továbbra is tanácstalan volt, miközben megfordult, hogy kinyissa az ajtót.
– Harry! – mondta hirtelen Ron.
– Igen?
– Harry, egyszerűen nem bírom ki!
– Mit nem bírsz ki? – kérdezte Harry, most már egyértelműen ijedten. Ron nagyon sápadt volt, és úgy nézett ki, mintha lebetegedett volna.
– Folyton csak rá gondolok! – mondta rekedten.
Harry nem tudott erre mit mondani. Nem számított erre, és nem volt benne biztos, hogy hallani akarja. Bármennyire is jó barátok voltak, de ha Ron most elkezdi Lavendert Lav-Lav-nak hívni, ott hagyja.
– És ez miért akadályoz meg téged abban, hogy reggelizz? – kérdezte Harry, igyekezve egy csepp józan észt csempészni a továbbiakhoz.
– Nem hiszem, hogy tudja, hogy létezem – mondta kétségbeesett mozdulattal Ron.
– Határozottan tudja, hogy létezel – mondta zavarban Harry. – Állandóan veled csókolózik, nem?
Ron pislogott.
– Te meg kiről beszélsz?
– Te kiről beszélsz? – kérdezte Harry, egyre inkább azt érezve, hogy minden ésszerűség megszűnt a beszélgetésükben.
– Romilda Vane-ről – mondta lágyan Ron, és egész arca felderült, amint ezt mondta, mintha a legtisztább fénysugár borítaná be. Majdnem egy percig nézték egymást, mielőtt Harry megszólalt volna.
– Ez most ugye vicc? Most csak viccelsz.
– Azt hiszem… Harry, azt hiszem, szerelmes vagyok belé – mondta elfojtott hangon.
– Rendben – mondta Harry. Közelebb ment Ronhoz, hogy jobban meg tudja nézni csillogó szemeit és sápadt arcát. – Rendben… mondd újra, komolyan.
– Szeretem – ismételte elfúló hangon Ron. – Láttad már a haját, olyan fekete és csillogó és selymes… és a szemei? A hatalmas, sötét szemei? És a…
– Tényleg nagyon vicces meg minden – mondta türelmetlenül Harry –, de vége a szórakozásnak, rendben? Fejezd be.
Megfordult, hogy elmenjen; két lépést tett az ajtó felé, mikor egy erőteljes ütést kapott a jobb füle fölé. Támolyogva megfordult. Ron keze ökölbe volt szorítva feje mellett, arca dühtől izzott; épp készült újra lecsapni. Harry ösztönösen cselekedett. Előkapta a pálcáját a zsebéből, és elkiáltotta az első varázsigét, ami eszébe jutott.
– Levicorpus!
Ron felkiáltott, ahogy sarka ismét felemelkedett a levegőbe. Tehetetlenül lógott, fejjel lefelé, lecsúszott talárral.
– Ez meg mit jelentsen? – kiáltotta Harry.
– Sértegetted őt, Harry! Azt mondtad, hogy ő csak egy vicc! – kiáltotta Ron, lassan elliluló fejjel, miközben a vér a fejébe áramlott.
– Ez őrület! – mondta Harry. – Mi ütött…
Aztán meglátta a Ron ágya mellett heverő dobozt, és végre mindent tisztán látott.
– Honnan szerezted azt a csokis üstöt?
– Szülinapi ajándék volt! – kiáltotta Ron, lassan forogva a levegőben, miközben próbált kiszabadulni. – Még téged is megkínáltalak, emlékszel?
– Csakúgy felvetted a földről, ugye?
– Az ágyamról esett le, oké? Engedj el!
– Nem az ágyadról esett le, te szerencsétlen, hát nem érted? Azok az enyémek voltak, én dobtam ki a ládámból, mikor a térképet kerestem. Ez az a csokis üst, amit Romilda adott nekem még karácsony előtt, tele vannak szerelmi bájitallal!
Azonban látszólag csak egy szó jutott el Ron agyáig.
– Romilda? – ismételte. – Romildát mondtál? Harry… ismered őt? Be tudnál neki mutatni?
Harry aggodalmasan tekintett Ronra. Arca félelmetesen reménykedővé vált, és Harrynek erősen vissza kellett fognia magát, hogy el ne nevesse magát. Egy része – amelyik része a legközelebb volt a lüktető jobb füléhez – szívesen elengedte volna Ront, és nézte volna az ámokfutást, amíg a bájital hatása el nem múlik… Másrészről azonban barátok voltak, Ron nem volt önmaga, amikor támadott, és Harry úgy érezte, megérdemelne még egy ütést, ha engedné Ronnak, hogy halhatatlan szerelmet valljon Romilda Vane-nek.
– Persze, bemutatlak – mondta Harry, miközben sebesen járt az agya. – Most leengedlek, rendben?
Leejtette Ront a földre (a füle még mindig eléggé fájt), Ron azonban egyszerűen csak felpattant, vigyorogva.
– Slughorn irodájában van – mondta magabiztosan Harry, miközben az ajtóhoz vezette.
– Miért lenne ott? – kérdezte idegesen Ron, Harry után sietve, hogy le ne maradjon.
– Ó, különórákat vesz bájitaltanból – hazudta Harry.
– Talán megkérdezhetném, hogy járhatok-e rá vele együtt? – mondta mohón Ron.
– Remek ötlet – mondta Harry.
Lavender a portrélyuk mellett ált, olyan bonyodalmakat okozva, melyekre Harry nem számított.
– Elkéstél, Nyerő Ron! – mondta duzzogva. – Van egy szülinapi…
– Hagyj békén – mondta türelmetlenül Ron. – Harry nemsokára bemutat Romilda Vane-nek.
És szó nélkül otthagyta a lányt, kimászva a portrélyukon. Harry próbált bocsánatkérő arcot mutatni Lavender felé, de valószínű, hogy inkább olyanra sikerült, mintha jól szórakozna a jeleneten, mivel sokkal sértődöttebb lett, mint amilyennek Harry valaha látta, miközben a Kövér Dáma portréja becsukódott mögöttük.
Harry egy kicsit aggódott amiatt, hogy Slughorn talán már a reggelinél van, de szerencsére első kopogására kinyitotta az ajtót. Zöld selyemhálóinget, és hozzá illő alvósapkát viselt, szeme még csipás volt.
– Harry – motyogta. – Most még elég korán van… Szombatonként általában sokáig alszom…
– Professzor, nagyon sajnálom, hogy megzavarom – mondta Harry olyan csendesen, amennyire csak lehet, miközben Ron lábujjhegyen állt, próbálva benézni a szobába Slughorn mellett –, de Ron barátom véletlenül szerelmi bájitalt ivott. Nem tudna készíteni egy ellenszert? Madam Pomfreyhoz vinném, csak tudja, nem lenne szabad bármit is használnunk, ami a Weasley Varázsvicc Vállalattól van, és tudja… Kényelmetlen kérdések…
– Azt hinném, te is össze tudnál dobni orvosságot, Harry, egy ilyen kiváló bájitalkészítő, mint te – mondta Slughorn.
– Hát – kezdte Harry, kicsit zavarban amiatt, hogy Ron a bordáiba könyökölt, így próbálva bejutni a szobába –, az a helyzet, hogy még soha nem csináltam szerelmi bájital elleni ellenszert, uram, és mire sikerülne csinálni egy jót, addigra Ron talán csinálna valami komoly…
Szerencsére Ron ezt a pillanatot választotta, hogy felsóhajtson.
– Nem látom. Harry, bujkál előlem?
– Lejárt már a bájital? – kérdezte Slughorn, hozzáértően figyelve Ront. – Minél tovább hagyod állni, annál erősebb lesz.
– Ez sok mindent megmagyaráz – lihegte Harry, most már szinte birkózva Ronnal, hogy megakadályozza, hogy fellökje Slughornt. – Ma van a születésnapja – tette hozzá könyörögve.
– Jó, rendben, gyertek be, gyertek – mondta megenyhülve Slughorn. – Itt vannak a szükséges hozzávalók a táskámban, nem egy bonyolult ellenszer…
Ron berontott az ajtón Slughorn túlfűtött, zsúfolt irodájába, megbotlott egy bojtos zsámolyban, és elkapta Harry nyakát, hogy el ne essen.
– Ugye nem látta meg, ugye? – motyogta.
– Még nincs itt – mondta Harry, miközben Slughornt nézte, aki kinyitotta a bájitalos bőröndjét, és különböző anyagokat dobált egy kis kristályüvegbe.
– Jaj de jó – mondta idegesen Ron. – Hogy nézek ki?
– Nagyon csinosan – mondta finoman Slughorn, miközben Ron felé nyújtott egy pohár tiszta folyadékot. – Most idd meg ezt, idegnyugtató, ettől majd nyugodt maradsz, amikor megérkezik.
– Csodálatos – mondta mohón Ron, és egy hajtásra kiitta az ellenszert.
Harry és Slughorn figyelték. Egy pillanatig Ron csak úgy sugárzott az örömtől. Majd nagyon lassan leolvadt az arcáról a vigyor, rémületnek adva át a helyét.
– Akkor minden rendben? – kérdezte vigyorogva Harry. Slughorn kuncogott. – Köszönöm, professzor.
– Szóra sem érdemes, fiam, szóra sem érdemes – mondta Slughorn, miközben Ron letörten egy közeli karosszékbe roskadt. – Egy kis szíverősítőre van csak szüksége – folytatta Slughorn, egy italokkal teli asztalhoz sietve. – Van vajsöröm, van borom, van egy utolsó üveg mézsöröm… Hmm… eredetileg Dumbledore-nak szántam karácsonyi ajándék gyanánt… Á, mindegy – mondta vállat vonva. – Nem hiányolhatja, amit meg sem kapott! Miért ne nyissuk ki, és ünnepeljük meg Weasley úr születésnapját? Semmi jobb nincs az alkoholnál a csalódott szerelmes fájdalmának elmulasztására…
Ismét kuncogott egyet, Harryvel együtt. Ez volt az első alkalom, amikor majdnem egyedül találta magát Slughornnal a katasztrofális első memóriaszerző próbálkozása óta. Talán ha ebben a jó hangulatban tudná tartani Slughornt… Talán ha elég sok mézsört isznak…
– Parancsoljatok – mondta Slughorn, Harry és Ron felé nyújtva egy-egy mézsörös poharat, mielőtt felemelte volna a sajátját. – Nos, nagyon boldog születésnapot, Ralph…
– Ron – súgta Harry.
Azonban Ron, aki úgy tűnt, egyáltalán nem figyel a tósztra, már magába döntötte az egész pohárnyi mézsört.
Egy másodperc volt, alig több, mint egy szívdobbanás, mialatt Harry tudta, hogy valami nagyon nem stimmel. Slughorn azonban ezt nem vette észre.
–… és reméljük, hogy még nagyon sok…
– Ron! – kiáltott ijedten Harry.
Ron elejtette a poharát. Félig felemelkedett a székéből, majd összegörnyedt, végtagjai irányíthatatlanul rángatóztak. Habzani kezdett a szája, szemei kidudorodtak.
– Professzor! – kiáltotta Harry rémülten. – Csináljon valamit!
Slughorn azonban teljesen megdermedt az ijedtségtől. Ron rángatózott és fuldokolt, bőre lassan elkékült.
– Mit… de… – dadogta Slughorn.
Harry átugrott egy alacsony asztalon, és Slughorn nyitott bájitalos szekrényéhez rohant, kihúzva üvegeket és zacskókat, miközben Ron fuldokló légzése betöltötte a szobát. És megtalálta – az összeaszott, veseszerű követ, amit Slughorn elvett tőle bájitaltanon.
Visszasietett Ron mellé, szétfeszítette állkapcsát, és benyomta a bezoárt a szájába. Ron még egy utolsót rázkódott, egy utolsót hörgött, majd elernyedt a teste.