Harry érezte, ahogy a Felix Felicis hatása megszűnik, miközben a kastély felé lopakodott. A főkapu ugyan nyitva maradt, azonban a harmadik emeleten találkozott Hóborccal, és éppen hogy sikerült észrevétlennek maradnia, mert oldalra ugorott az egyik rövidebb folyosóra. Mire a Kövér Dáma portréjához ért, és lehúzta magáról a láthatatlanná tevő köpenyét, nem igazán lepődött meg azon, hogy eléggé rossz hangulatban találta a Kövér Dámát.
– Milyen időpontban zargatsz te engem?
– Nagyon sajnálom. Ki kellett mennem valami fontos…
– Hát, a jelszó éjfélkor megváltozott, úgyhogy kénytelen leszel a folyosón aludni, nemdebár?
– Maga viccel! – mondta Harry. – Miért pont éjfélkor kellett megváltoznia?
– Ez már csak így megy – mondta a Kövér Dáma. – Ha reklamálni akarsz, menj és keresd meg az igazgató urat. Ő az, aki megszigorította a biztonsági intézkedéseket.
– Fantasztikus – mondta keserűen Harry, és körbenézett a kemény padlón. – Nagyon zseniális. Igen, ha itt lenne, akkor felvinném Dumbledore-hoz, mert ő az, aki megkért rá, hogy…
– Itt van – mondta egy hang Harry mögött. – Dumbledore professzor egy órája érkezett vissza az iskolába.
Félig Fej Nélküli Nick suhant Harry felé, a feje szokásához híven ingadozott a nyakán.
– A Véres Bárótól hallottam, ő látta, amikor megérkezett – mondta Nick. – A Báró szerint jókedvű volt, bár egy kicsit fáradtnak tűnt.
– Hol van? – kérdezte Harry, miközben egyre szaporábban vert a szíve.
– Ó, az asztronómia toronyban nyögdécsel és zörög, ez a kedvenc időtöltése.
– Nem a Véres Báró… Dumbledore!
– Ó, az irodájában – mondta Nick. – Ha jól vettem ki a Báró szavaiból, még volt egy kis elintézni való dolga, mielőtt…
– Igen, van – mondta Harry, izgatottan a lehetőségtől, hogy elmondhatja Dumbledore-nak, hogy megszerezte az emléket. Sarkon fordult, és a Kövér Dáma kiáltásaival nem törődve elfutott.
– Gyere vissza! Rendben, hazudtam! Felbosszantott, hogy felébresztettél! A jelszó még mindig galandféreg!
De Harry már visszafele szaladt a folyosón, és néhány perc múlva már mondta is, Dumbledore vízköpőjének, hogy "tejkaramella", ami félreugrott, utat engedve Harrynek a spirálos lépcsősorhoz.
– Szabad – mondta Dumbledore Harry kopogására. A hangok alapján Dumbledore igen kimerült lehetett. Harry kinyitotta az ajtót. Dumbledore irodája ugyanolyannak tűnt, mint eddig bármikor, de fekete, csillagokkal borított ég fogadta az ablakon túl.
– Te jó isten, Harry – mondta meglepetten Dumbledore. – Mivel tartozom ezért a késő esti megtiszteltetésért?
– Uram, megszereztem. Megszereztem Slughorn emlékét.
Harry előhúzta a kicsiny üveget és megmutatta Dumbledore-nak. Az igazgató néhány pillanatig mozdulni sem tudott. Ezután széles mosolyra húzódott a szája.
– Harry, ez lenyűgöző hír! Nagyon jó! Tudtam, hogy meg tudod csinálni!
Elfelejtve, milyen késő van, körbesietett az asztal körül, ép kezébe vette Slughorn emlékét, és a szekrényhez lépett, amiben a merengőjét tartotta.
– Most pedig – mondta Dumbledore, ahogy az asztalra helyezte a kőtálat, és beleöntötte az üveg tartalmát. – Most, végre, megláthatjuk. Harry, gyorsan…
Harry engedelmesen a merengő fölé hajolt, és érezte, ahogy a lábai elhagyják az iroda padlóját… Újra átesett a sötétségen, majd Horace Slughorn több évvel azelőtti irodájában landolt. Ott volt a sokkal fiatalabb Slughorn, sűrű, fényes, szalmaszínű hajával, és vörösesszőke bajszával, ismét a kényelmes karosszékében üldögélt, lába egy bársony puffon pihent, egyik kezében kis pohár bor, a másikban egy doboz kristályananász. Volt ott még fél tucat fiatal fiú is. Slughorn körül ültek, középen Tom Denemmel. Rowle arany-fekete gyűrűje ott ragyogott az ujján. Dumbledore Harry mellett ért földet, épp mikor Denem megszólalt.
– Uram, igaz az, hogy Merrythought nyugdíjba vonul?
– Tom, Tom, ha tudnám se mondanám meg – mondta Slughorn, rosszallóan csóválva a fejét, közben azonban nagyokat pislogott. – Azt kell mondjam, szeretném tudni, honnan szerzed az információidat, fiam, többet tudsz, mint a személyzet. 
Denem mosolygott; a többi fiú nevetett, és csodálattal néztek fel rá.
– Rejtélyes képességeddel, hogy olyan dolgokról is tudj, amikről nem kellene, és azon emberek óvatos puhítása, akik számítanak… Köszönöm az ananászt, egyébként igazad van, ez a kedvencem. Biztos vagyok benne, hogy húsz éven belül Mágiaügyi Miniszter leszel. Tizenöt, ha továbbra is küldöd az ananászokat, ugyanis remek kapcsolataim vannak a Minisztériumban.
Denem csupán mosolygott, míg a többiek ismét nevettek. Harrynek feltűnt, hogy bár nem ő volt a legidősebb a csapatban, mégis úgy néztek rá a többiek, mintha a vezetőjük lenne.
– Nem hiszem, hogy a politika hozzám illene, uram –  mondta, mikor a nevetés alább hagyott. – Egyrészt nincs meg hozzá a hátterem.
Néhányan a fiúk közül egymásra vigyorodtak. Harry biztos volt benne, hogy valamilyen személyes viccen nevetnek, kétségtelenül valamiről, amit tudtak, vagy sejtettek a bandavezér híres őseiről.
– Nonszensz –  mondta élénken Slughorn. – Nem is lehetne egyértelműbb, hogy tisztességes varázsló-alapanyagból készültél, ilyen képességekkel, mint amik neked vannak. Nem… Sokra viszed majd Tom, még nem tévedtem egy tanulóval kapcsolatban sem. 
A kis arany óra, ami Slughorn asztalán állt, 11 órát ütött mögötte, amint rápillantott.
– Úristen, már ilyen késő van? Jobb, ha mentek, fiúk, vagy mindannyian bajba kerülünk. Lestrange, holnapra várom az esszédet, különben büntetést kapsz. Avery, neked is ugyanez.
A fiúk egyesével elhagyták a szobát. Slughorn felkászálódott a székből, és az asztalhoz vitte az üres üveget. Mögötte valami megmoccant, ami megfordulásra késztette; Denem még mindig mögötte állt.
– Siess Tom, nem akarhatod, hogy ilyen későn elkapjanak a folyosón, és egyébként is prefektus vagy.
– Uram, szeretnék kérdezni valamit Öntől.
– Akkor kérdezz, fiam, kérdezz…
– Uram, azon töprengtem, hogy mit tud Ön a Horcruxokról?
Slughorn rámeredt, vastag ujjai szórakozottan kaparászták borospoharát.
– Kutatómunka a sötét varázslatok kivédésére, ugye?
De Harry biztos volt benne, hogy Slughorn tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ez nem házi feladat.
– Nem egészen, uram –  mondta Denem. – Olvasás közben akadtam rá erre a kifejezésre, és nem igazán értettem meg.
– Nem… nos… nehéz lenne a Roxfortban olyan könyvet találni, ami részleteket közöl a Horcruxokról. Ez nagyon sötét dolog, nagyon sötét –  mondta Slughorn.
– De Ön nyilvánvalóan mindent tud róluk, uram? Úgy értem, egy olyan varázsló, mint Ön…  Elnézést, úgy értem, ha Ön nem tudja nekem megmondani, akkor nyilvánvalóan… Csak arra gondoltam, hogy ha valaki tud erről valamit, akkor az Ön… Szóval csak gondoltam… 
Nagyon jól csinálta, gondolta Harry, a hezitálás, a lezser hangvétel, az óvatos hízelgés… És  egyiket sem vitte túlzásba. Harrynek már túl sok tapasztalata volt, hogyan kell vonakodó emberektől információt szerezni, ahhoz, hogy felismerjen egy profit munka közben. Biztos volt benne, hogy Denem nagyon akarta azt az információt; talán hetekig is dolgozhatott ezen a pillanaton.
– Hát… –  mondta Slughorn, nem nézve Denemre, inkább az ananászos doboz tetején lévő szalagot babrálta. – Hát, csak nem fog fájni, ha adok egy kis áttekintést róla. Csak annyit, hogy megértsd a lényegét. A Horcrux szóval azokat a tárgyakat illetjük, amikbe egy személy elrejtette lelke egy darabját.
– Azonban nem igazán értem, hogyan működik a dolog, uram –  mondta Denem.
Uralkodott a hangján, de Harry szinte érezte az izgatottságát.
– Hát, tudod, szétszakítod a lelked – mondta Slughorn –, és az egyik darabot elrejted egy tárgyba, a testeden kívül. Így, még ha a testet meg is támadják, vagy elpusztítják, nem halsz meg, mert a lélek egy darabja a földhöz kötve, sértetlenül megmarad. De természetesen, ilyen formában élni…
Slughorn arca meggyűrődött, Harry fejében pedig két évvel azelőtti szavak hangzottak fel ismét: "Kitéptek a testemből, kevesebb voltam, mint egy szellem, kevesebb, mint a leghitványabb kísértet… de még így is, életben maradtam." 
–… kevesen akarnák, Tom, nagyon kevesen. A halál jobb lenne.
De Denem éhsége mostanra már egyértelmű volt; arcán falánk kifejezés ült, nem tudta tovább titkolni vágyódását
– Hogyan lehet eltépni a lelket?
– Hát… –  kezdte kényelmetlenül Slughorn. – Meg kell értened, hogy a léleknek épnek és egésznek kell maradnia. Széttépni egy erőszakos cselekedettel, természetellenes. 
– De hogyan lehet megcsinálni?
– Egy gonosz tettel. A leggonoszabb tettel. Ölni kell. A gyilkolás eltépi a lelket. A varázsló, aki Horcruxot akar csinálni, saját előnyére fordítja a kárt: tokba zárja a letépett darabot.
– Bezárja? De hogyan? 
– Van egy varázsige, ne kérdezd, mi az, nem ismerem! –  mondta a fejét rázva Slughorn, mint egy öreg elefánt, akit szúnyogok zavarnak. – Úgy nézek ki, mint aki megpróbálta…  Gyilkosnak nézel engem?
– Nem, uram, dehogy –  mondta gyorsan Denem. – Sajnálom… Nem akartam megsérteni… 
– Egyáltalán nem, egyáltalán, nem sértettél meg,–  mondta nyersen Slughorn. – Természetes, hogy némi kíváncsiságot érzel ezek iránt a dolgok iránt… Bizonyos természetű varázslókat mindig is vonzott a mágia azon aspektusa… 
– Igen, uram –  mondta Denem. – Azonban amit nem értek – pusztán kíváncsiságból – úgy értem, egy Horcruxnak sok haszna lenne? Csak egyszer tudjuk a lelkünket szétszakítani? Nem lenne jobb, erősebb, ha több darabban lenne a lelkünk? Például nem hét a legerősebb mágikus szám, nem lenne hét…
– Merlin szakállára, Tom! –  vágott közbe indulatosan Slughorn. – Hét! Nem elég rossz egy ember megölésén gondolkodni? És egyébként is… Elég rossz kétfelé osztani a lelket… Dehogy hét darabba tépni…
Slughorn mostanra nagyon nyugtalanná vált. Úgy nézett Denemre, mintha még soha nem látta volna tisztán, és Harry tudta, hogy mostanra megbánta, hogy egyáltalán belekezdett ebbe a beszélgetésbe.
– Persze mi most csak elméletileg beszélgetünk róla, ugye? Csupán elviekben? 
– Igen, uram, természetesen –  mondta gyorsan Denem.
– De ettől függetlenül, Tom… Ne nagyon hangoztasd, amit mondtam neked… Mármint amit most megvitattunk. Az emberek nem örülnének, ha megtudnák, hogy Horcruxokról beszélgettünk. Tudod, ez egy tiltott téma a Roxfortban… Dumbledore különösen ádáz ebből a szempontból…
– Semmit nem fogok mondani róla, uram –  mondta Denem, és elment, előtte azonban Harrynek sikerült elkapnia az arcvonásait, amin ugyanaz a vad boldogság látszódott, mint amikor megtudta, hogy varázsló. Olyan boldogság, ami nem növelte jóképűségét, hanem amitől valahogyan kevésbé emberinek tűnt…
– Köszönöm, Harry –  mondta csendesen Dumbledore. – Menjünk… 
Mikor Harry földet ér Dumbledore irodájának padlóján, ő már az asztal mögött ült. Harry is leült, és várta, hogy Dumbledore megszólaljon.
– Nagyon régóta reméltem, hogy meg tudom szerezni ezt a bizonyítékot –  mondta végül Dumbledore. – Megerősíti azt az elméletemet, amin dolgozom. Ez azt bizonyítja, hogy igazam van, és hogy milyen messzire kell még eljutnunk… 
Harry hirtelen észrevette, hogy minden régi igazgató portréja élénken figyelte a beszélgetést. Egy testes, vörös orrú varázsló még egy hallócsövet is elővett.
– Nos, Harry –  mondta Dumbledore. – Biztos vagyok benne, hogy megértetted annak fontosságát, amit most hallottunk. Annyi idősen, mint most te vagy, egy-két hónapnyi különbséggel, Tom Denem mindent megtett, hogy rájöjjön, hogyan válhatna hallhatatlanná. 
– Úgy gondolja, hogy sikerült neki, uram? –  kérdezte Harry. – Elkészített egy Horcruxot? És ezért nem halt meg, amikor megtámadott engem? El volt rejtve valahol egy Horcruxa? Lelkének egy darabja biztonságban volt? 
– Egy darabja… vagy több –  mondta Dumbledore. – Hallottad Voldemortot, főképp arra volt kíváncsi, mi történne a varázslóval, ha több mint egy Horcruxot készítene. Mi történne azzal, aki annyira el akarja kerülni a halált, hogy többször is képes lenne gyilkolni, folyamatosan tördelve a lelkét, hogy több különböző Horcruxba zárhassa a darabokat. Egyetlen könyv sem adta volna meg a választ a kérdésére. Amennyire tudom –  abban biztos vagyok, hogy Voldemort tudta –  mostanáig egyetlen varázsló sem tépte kettőnél több darabra a lelkét – Dumbledore megállt egy pillanatra, rendezte a gondolatait, majd folytatta. – Négy évvel ezelőtt bizonyítékot kaptam arról, hogy Voldemort széthasította a lelkét. 
– Honnan?–  kérdezte Harry. – Hogyan? 
– Te adtad nekem, Harry –  mondta Dumbledore. – A napló, Denem naplója, ami utasításokat adott, hogyan kell újra kinyitni a Titkok Kamráját.  
– Nem értem, uram –  mondta Harry.
– Nos, bár nem láttam azt a Denemet, aki előjött a naplóból, de amit leírtál nekem, olyan jelenség volt, amilyet még soha nem láttam. Pusztán egy emlék, ami saját magától kezd el cselekedni és gondolkodni? Egy puszta emlék szívta volna ki az életerőt a lányból, akinek a kezébe került? Nem… Valami sokkal baljósabb élt abban a könyvben… Egy darabka lélek, ebben majdnem teljesen biztos vagyok. Az a napló egy Horcrux volt. Ez azonban legalább annyi kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. Ami leginkább izgatott és aggasztott, az az, hogy azt a naplót legalább annyira támadásra szánták, mint védekezésre. 
– Még mindig nem értem –  mondta Harry.
– Nos, úgy működött, ahogy egy Horcruxtól az elvárható. Más szóval a bele zárt lélekdarab biztonságban volt, és kétségtelenül megtette a maga feladatát tulajdonosa halálának megakadályozásában. De kétség sem férhet hozzá, hogy Denem valójában azt akarta, hogy a naplót valaki elolvassa, azt akarta, hogy a benne rejlő lélekdarab beleköltözzön valakibe vagy megszállja azt, hogy Mardekár szörnyét újra szabadon eressze.
– Hát, biztosan nem akarta, hogy a kemény munkája kárba vesszen –  mondta Harry. – Azt akarta, hogy tudják az emberek, hogy ő Mardekár utódja, mert akkor nem hitték el neki.
– Egész jó –  mondta bólogatva Dumbledore. – De még nem érted, Harry. Hogy ha azt akarta volna, hogy a naplót egy jövőbeli roxfortos diák kapja meg, akkor nagyon fásultnak kellett lennie azzal az értékes lelkével szemben, amit bele zár. Egy Horcrux lényege, ahogyan azt Slughorn professzor is elmondta, hogy a lélek egy részét rejtve, biztonságban tudjuk, nem pedig valaki más útjába vessük, és kockáztassuk, hogy az talán elpusztítja, amint az megtörtént. Ez a lélekdarab nincs többé; te gondoskodtál róla. Az a közönyös mód, ahogy Voldemort kezelte a Horcruxait, nagyon rosszat jelentett számomra. Azt sugallta, hogy addigra –  vagy a jövőben tervezte –  több Horcruxot csinált, így az első elvesztése nem lesz annyira káros. Nem akartam elhinni, de semmi másnak nincs értelme. Aztán két évvel később, aznap este, mikor Voldemort visszatért a testébe, tett egy igen felvilágosító és riasztó kijelentést a halálfalóinak. "Én, aki messzebb ment, mint bárki más, a hallhatatlanság felé vezető úton." Ezt mondtad nekem. "Tovább, mint bárki más!" És azt hittem, tudom, hogy ez mit jelent, bár a halálfalók nem tudták. A Horcruxaira utalt, Horcruxaira, többes számban, Harry, és nem hiszem, hogy bármely más varázslónak lett volna több. És beleillett a képbe: Voldemort nagyúr az évek múlásával egyre kevésbé hasonlított emberre, és a változást, amin keresztülment, csak egyféleképpen tudtam megmagyarázni. Ha a lelke jobban roncsolódott, mint amit mi a "közönséges gonosz" pusztításának neveznénk…
– Szóval emberek meggyilkolásával elérte, hogy őt magát ne lehessen megölni?–  kérdezte Harry. – Miért nem készített magának egy Bölcsek Kövét, vagy lopott el egyet, ha annyira foglalkoztatta a halhatatlanság?
– Nos, tudjuk, hogy öt éve megkísérelte ellopni –  mondta Dumbledore. – De szerintem több oka is van, hogy egy Bölcsek Köve miért tűnik számára kevesebbnek, mint a Horcruxok. Míg az Élet Elixírje valóban meghosszabbítja az életet, rendszeresen inni kell, az örökkévalóságig, ha a használó meg akarja tartani az örök életét. Így Voldemort az Elixírtől függött volna, és ha kifogyott volna, vagy beszennyeződik, vagy ha a követ ellopják, ugyanúgy meghalt volna, mint bárki más. Voldemort szeret egyedül dolgozni, emlékszel? Úgy gondolom, hogy a függőség gondolatát – még az Elixírét is – tűrhetetlennek találta. Természetesen készen állt volna meginni, hogy kiszabaduljon abból a szörnyű fél-életből, amibe belekényszerült, miután megtámadott téged, de csak hogy új testet szerezzen magának. Ezután, meggyőződésem szerint, továbbra is a Horcruxokra támaszkodott volna. Semmi másra nem lett volna szüksége, ha újra szerez magának egy testet. Tudod, addigra már halhatatlanná vált… Vagy legalábbis annyira közel került hozzá, amennyire egy ember csak kerülhet. Most azonban, Harry, felfegyverkezve ezzel a létfontosságú információval, amit sikeresen beszereztél, közelebb kerültünk Voldemort nagyúr legyőzésének titkához, mint korábban bárki. Hallottad őt, Harry: "Nem lenne jobb, nem lenne erősebb, ha a lélek több darabban lenne… nem hét a legerősebben mágikus szám…" Nem hét a legerősebben mágikus szám? Igen, úgy gondolom, a hét darabban lévő lélek igazán csábító lenne Voldemort nagyúr számára. 
– Hét Horcruxot csinált? –  kérdezte megborzongva Harry, miközben több, a falon függő portré is hasonló döbbent és dühös hangot hallatott. – De hát akárhol lehetnek a világban… Elrejtve, elásva, vagy láthatatlanul… 
– Örülök, hogy megérted a probléma méretét –  mondta nyugodtan Dumbledore. – Először is, Harry, nem hét Horcrux, csak hat. A lélek hetedik darabja akármennyire is megcsonkított, az újjászületett testében van. Az volt az a darabja, ami kísérteti életet élt annyi éven át száműzetése idején. Anélkül, egyáltalán nem lenne önmaga. Az a hetedik lélek az utolsó, amit meg kell támadnia annak, aki végezni akar Voldemorttal. Az a darab, ami a testében él. 
– De a hat Horcrux, akkor… –  mondta kicsit kétségbeesetten Harry. – Hogyan fogjuk őket megtalálni?
– Elfelejtetted… Az egyiket már elpusztítottad. És én elpusztítottam még egyet. 
– Tényleg? –  kérdezte buzgón Harry.
– Igen, valóban –  mondta Dumbledore, miközben felemelte az égettnek látszó kezét. – A gyűrű, Harry. Rowle gyűrűje. És egy szörnyű átok is volt rajta. Ha nem lettek volna –  és most kérlek bocsásd meg a látszólag hiányzó szerénységem –  csodálatos képességeim, és Piton professzor időben nyújtott segítsége, mikor visszatértem a Roxfortba, kétségbeesetten, sebesülten, talán már nem élnék, hogy elmondhassam ezt a történetet. Ugyanakkor, egy elsorvadt kéz nem tűnik ésszerűtlen árnak Voldemort lelkének egy hetedéért. A gyűrű most már nem Horcrux.
– De hogyan találta meg? 
– Nos, amint azt te is tudod, éveken keresztül feladatomnak tekintettem, hogy mindent kiderítsek Voldemort életéről. Mindenfelé jártam, meglátogattam azokat a helyeket, ahol ő is járt. A gyűrűbe a Gaunt házban botlottam bele, a romok közé volt rejtve. Úgy tűnt, miután Voldemort sikeresen belezárta lelkének egy darabját, nem akarta tovább hordani. Elrejtette és több erős varázslattal is levédte, majd elrejtette abban a kunyhóban, ahol ősei korábban éltek. Morfint természetesen az Azkabanba hurcolták, nem gondolta, hogy egyszer fogom venni a fáradtságot, hogy ellátogassak a romokhoz, vagy hogy mágikus rejtekhelyek nyomai után kezdek keresgélni.
– De nem gratulálhatunk magunknak túl lelkesen. Te megsemmisítetted a naplót, én pedig a gyűrűt, de ha igazunk van a hét darabos lélek elmélettel, még négy Horcrux hátravan. 
– És azok bármik lehetnek? –  kérdezte Harry. – Lehetnek akár bádogdobozok, vagy nem is tudom, üres bájitalos üvegek…
– Zsupszkulcsokban gondolkodsz, Harry, amiknek közönséges tárgyaknak kell látszódniuk, hogy könnyedén átnézzenek rajtuk. De vajon használna Voldemort nagyúr egy bádogkannát vagy régi bájitalos üveget, hogy a saját drága lelkét őrizze benne? Elfelejtetted, mit mutattam neked. Voldemort nagyúr szeretett trófeákat gyűjteni, és jobbszerette a nagyhatalmú, történetekkel rendelkező tárgyakat. Büszkesége, saját felsőbbrendűségének hite, eltökéltsége, hogy a mágia történelmében helyet csináljon magának; ezek a dolgok azt sugallják, hogy Voldemort óvatosan válogatta meg a Horcruxait, olyan tárgyakat keresve, amik érdemesek a megtiszteltetésre.
– A napló nem volt annyira különleges.
– A napló, ahogy azt te is mondtad, bizonyíték volt arra, hogy ő Mardekár utódja. Biztos vagyok benne, hogy Voldemort ezt nagyon fontosnak tartotta.
– És a többi Horcrux? –  kérdezte Harry. – Van valami ötlete, hogy mik lehetnek, uram?
– Csak találgatni tudok –  mondta Dumbledore. – Mint már korábban elmondtam, úgy gondolom, Voldemort nagyúr jobban szerette azokat a tárgyakat, amik önmagukban is kiválóak voltak. Ezért fésültem át Voldemort múltját, hogy rájöjjek, tűntek-e el a közelében ilyen alkotások. 
– A medál!–  mondta hangosan Harry. – Hugrabug kelyhe!
– Igen –  mondta mosolyogva Dumbledore. – Lemerném fogadni –  talán nem a másik kezemben –  de pár ujjamat rátenném, hogy azok lettek a harmadik és negyedik Horcrux. A maradék kettő, ismét feltételezve, hogy hatot csinált, még problémát jelentenek. De megkockáztatnék egy olyan kijelentést, hogy miután beszerzett Mardekártól és Hugrabugtól is egy-egy tárgyat, Griffendél vagy Hollóhát egyik ereklyéje után kezdett el kutatni. Négy tárgy a négy alapítótól, biztos vagyok benne, hogy nagy nyomást gyakoroltak Voldemort képzelőerejére. Nem tudom megmondani, talált-e valaha valamit is, ami Hollóháté volt. Azonban biztos vagyok benne, hogy Griffendél egyetlen ismert ereklyéje biztonságban maradt.
Dumbledore a Harry mögött lévő falra mutatott fekete ujjaival, ahol egy rubint markolatú kard feküdt egy üvegvitrinben.
– Gondolja, hogy ez az, ami miatt vissza akart jönni a Roxfortba, uram? –  kérdezte Harry. – Hogy megpróbáljon találni valamit a másik két alapítótól? 
– Pontosan –  mondta Dumbledore. – De sajnos ez nem igazán visz minket tovább, mivel a kérése el lett utasítva, úgy hiszem anélkül, hogy esélye lett volna átkutatni az iskolát. Azt kell gondolnom, hogy nem sikerült azt a célját elérnie, hogy összegyűjtsön négy tárgyat a négy alapítótól. Azonban egyértelműen volt két tárgya –  talán sikerült összegyűjtenie hármat –  ez a legtöbb, amit el tudott érni.
– Még ha szerzett is valamit Hollóháttól vagy Griffendéltől, marad egy hatodik Horcrux –  mondta Harry, miközben az ujjával számolt. – Hacsak nem szerzett valamit mindkettőtől.– 
– Nem hiszem –  mondta Dumbledore. – Úgy gondolom, tudom, mi a hatodik Horcrux. Kíváncsi vagyok, mit fogsz szólni, amikor bevallom, hogy egy ideje gyanakszom a kígyója, Nagini viselkedésére. 
– A kígyó? –  kérdezte riadtan Harry. – Állatokat is lehet Horcruxnak használni?
– Nos, nem ajánlatos így tenni – mondta Dumbledore –, hiszen a lelked egy részét rábízni valamire, ami gondolkodik és saját magától mozog, nyilvánvalóan nagyon rizikós dolog. Azonban ha számításaim helyesek, Voldemortnak még mindig szüksége volt egy Horcruxra az áhított hatból, mikor belépett szüleid házába azzal a szándékkal, hogy megöljön téged. Láthatóan olyan alkalmakra tartotta fenn a Horcruxok elkészítését, amikor valaki fontosat ölt meg. Te egyértelműen az lehettél volna. Úgy gondolta, hogyha megöl téged, azzal elhárítja a veszélyt, amit a prófécia jelentett számára. Azt hitte, sebezhetetlenné teszi magát. Biztos vagyok benne, hogy az utolsó Horcruxát a te haláloddal akarta elkészíteni. Mint tudjuk, elbukott. Néhány év múlva azonban Naginivel megölt egy öreg muglit, valószínűleg akkor használta fel őt az utolsó Horcrux elkészítéséhez. Ő nyomatékosította a mardekári kapcsolatot, ami tovább növelte a Voldemort körüli titokzatosságot. Szerintem annyira szereti, amennyire csak lehetséges, nyilvánvalóan szereti bezárva tartani, és szokatlanul nagy hatalma van fölötte, még egy párszaszájúhoz képest is.
– Szóval… –  mondta Harry. – A naplónak annyi, a gyűrűnek annyi. A serleg, a medál és a kígyó még sértetlen, és úgy gondolja, hogy még van egy Horcrux, ami egyszer Hollóháté vagy Griffendélé volt?
– Tiszteletreméltóan tömör és pontos összegzés, igen –  mondta bólogatva Dumbledore.
– Szóval… még mindig kutat utánuk, uram? Ezt csinálja, amikor elmegy az iskolából? 
– Pontosan –  mondta Dumbledore. – Már nagyon régóta keresgélek. Úgy gondolom – talán –, közel vagyok ahhoz, hogy egy újabbat is megtaláljak. Vannak bíztató jelek.
– És ha talál egyet –  kérdezte fürgén Harry – magával mehetek, és segíthetek megszabadulni tőle?
Dumbledore feszülten figyelte Harryt egy pillanatig, mielőtt megszólalt volna.
– Igen, azt hiszem.
– Tényleg?–  kérdezte megdöbbenve Harry.
– Ó igen –  mondta Dumbledore egy halvány mosoly kíséretében. – Azt hiszem, kiérdemelted ezt a jogot.
Harry érezte, ahogy elönti az öröm. Jó volt végre nem óvatosságra és védelemre intő szavakat hallani. Az igazgatók és igazgatónők a falon kevésbé voltak elragadtatva Dumbledore döntésétől. Harry látta, ahogy többen is a fejüket rázták, Phineas Nigellus még horkantott is egyet.
– Voldemort tud róla, amikor egy Horcrux megsemmisül, uram? Megérzi? –  kérdezte Harry, nem törődve a portrékkal.
– Ez egy nagyon érdekes kérdés, Harry. Úgy hiszem, nem. Szerintem Voldemort mostanra annyira belemerült a gonoszságba, és ezek a kritikus részek olyan régóta vannak elkülönítve tőle, hogy már nem érez úgy, ahogyan mi. Talán, halála pillanatában, felismeri a veszteségét… De például nem volt tisztában a napló elpusztításával, amíg ki nem szedte az igazat Lucius Malfoyból. Mikor Voldemort kiderítette, hogy a naplót megrongálták, és minden erejét elvesztette, haragját szörnyű volt nézni.
– De azt hittem, ő akarta, hogy Lucius Malfoy becsempéssze azt a Roxfortba.
– Igen, ő akarta, évekkel ezelőtt, amikor tudta, hogy fog tudni újabb Horcruxokat készíteni. Luciusnak azonban várnia kellett volna az engedélyére, azt viszont soha nem kapta meg, mivel Voldemort nem sokkal azután eltűnt, hogy átadta neki a naplót. Kétségtelenül úgy gondolta, hogy Lucius nem mert volna mást csinálni a Horcruxal, mint megőrizni. Azonban túl sokat adott Lucius félelmére egy olyan mestertől, aki évekkel azelőtt elment, és akit Lucius halottnak hitt. Természetesen Lucius nem tudta, hogy mi volt a napló valójában. Úgy tudom, hogy Voldemort elmondta neki, hogy a napló újra ki tudja nyitni a Titkok Kamráját, mert jól lett megbűvölve. Ha Lucius tudta volna, hogy mestere lelkének egy darabját fogta a kezében, valószínűleg nagyobb tisztelettel kezelte volna –  ehelyett azonban saját érdekében kivitelezte a régi tervet. Azzal, hogy a naplót Arthur Weasley lányának adta, remélte, hogy lejárathatja Arthurt, és ugyanakkor megszabadulhat egy igen terhelő mágikus tárgytól is. Ó, szegény Lucius… Voldemort haragjával, hogy saját hasznára dobta el a Horcruxot, és a tavalyi fiaskóval a Minisztériumban, nem lennék meglepve, ha titokban örülne, hogy jelenleg Azkaban biztonságában van.
Harry egy pillanatig elgondolkodott, majd megkérdezte.
– És ha az összes Horcrux megsemmisült, akkor Voldemortot meg lehet ölni? 
– Igen, így gondolom –  mondta Dumbledore. – A Horcruxok nélkül Voldemort egyszerű halandóvá válik egy megtépázott, fogyatékos lélekkel. Sose feledd azonban, hogy bár a lelke valószínűleg megjavíthatatlanul károsodott, tudata és mágikus képességei érintetlenek maradtak. Rendkívüli képességekkel és hatalommal kell rendelkezni, hogy egy Voldemort kaliberű varázslót megölj, még a Horcruxai nélkül is.
– De nekem nincsenek rendkívüli képességeim és hatalmam –  mondta Harry, mielőtt megállíthatta volna magát.
– De igen, vannak –  mondta keményen Dumbledore. – Olyan hatalmad van, amilyen Voldemortnak soha nem volt. Te tudsz…
– Tudom! –  mondta türelmetlenül Harry. – Tudok szeretni – csak nehezen tudta magát türtőztetni, hogy hozzá ne tegye, "Nagy ügy". 
– Igen, Harry, tudsz szeretni –  mondta Dumbledore, aki úgy nézett, mintha pontosan tudta volna, amit Harry nem mondott ki. – Ami, végignézve, mi minden történt veled, nagy és figyelemre méltó dolog. Még mindig túl fiatal vagy ahhoz, hogy megértsd, mennyire különleges vagy, Harry.
– Tehát amikor a prófécia azt mondta, olyan hatalmam lesz, amit a Voldemort nem ismer, az csak… A szeretet volt? –  kérdezte kicsit csüggedten Harry.
– Igen, csupán a szeretet –  mondta Dumbledore. – De soha ne feledd, Harry, hogy amit a prófécia mond, csak azért fontos, mert Voldemort azzá tette. Előző év végén elmondtam neked. Voldemort megjelölt téged annak, aki a legveszélyesebb lehet rá nézve. És eközben azzá tett, aki a legveszélyesebb lett rá nézve!
– De ez ugyanoda vezet.
– Nem! –  mondta Dumbledore, most már türelmetlenül. Harryre mutatva fekete, fonnyadt kezével, folytatta. – Túl sok mindent tulajdonítasz a próféciának!
– De – vágott közbe Harry –, de hát Ön mondta, hogy a prófécia azt jelenti…
– Ha Voldemort soha nem hallott volna a próféciáról, vajon beteljesedett volna? Jelentett volna bármit is? Természetesen nem! Azt hiszed, minden prófécia, ami abban a teremben van, beteljesedett?
– De… –  mondta zavarodottan Harry. – Tavaly azt mondta, egyikünknek meg kell ölnie a másikat.
– Harry, Harry, csak azért, mert Voldemort egy súlyos hibát vétett, és Trelawney professzor szavai szerint cselekedett! Ha Voldemort nem gyilkolta volna meg édesapádat, ébresztett volna benned vágyat a bosszúra? Persze, hogy nem! Ha nem erőltette volna édesanyádat az önfeláldozásába, adott volna neked olyan mágikus védelmet, amit nem tudott áttörni? Persze, hogy nem, Harry! Hát nem érted? Voldemort maga teremtette meg legrosszabb ellenségét, mint ahogy a zsarnokok mindenhol! Van fogalmad róla, hány zsarnok retteg azoktól, akiket elnyomnak? Mindannyian rájönnek, hogy egy nap az áldozataik közt biztosan lesz egy, aki fellázad ellenük, és visszavág! Voldemort sem más! Mindig kereste azt az egyet, aki ki merne ellene állni. Hallott a jóslatról, és azonnal akcióba kezdett, ami azzal végződött, hogy nemcsak kiválasztotta azt az embert, aki nagy valószínűséggel végezni fog vele, de különlegesen halálos fegyverrel is felruházta!
– De…
– Létfontosságú, hogy ezt megértsd! –  mondta Dumbledore. Felállt, és járkálni kezdett a szobában, csillogó talárja suhogott utána. Harry még soha nem látta őt ennyire izgatottnak. – Azzal, hogy megpróbált megölni téged, Voldemort saját maga jelölte ki azt a személyt, aki itt ül előttem, és ő maga adta a kezébe az eszközöket a munka elvégzéséhez! Voldemort hibája, hogy belelátsz a gondolataiba, céljaiba, még az is, hogy megérted a kígyószerű nyelvet, amelyen utasításokat ad. De mégis, Harry, annak ellenére, hogy ilyen kiváltságos bepillantást nyertél Voldemort világába – mi egyébként egy olyan ajándék, amiért bármelyik halálfaló ölni tudna –, egyszer sem csábítottak el a Sötét Tanok! Soha, egyetlen percre sem mutattad a legkisebb jelét sem annak, hogy Voldemort követője akarnál lenni!
– Persze, hogy nem! –  mondta indulatosan Harry. – Megölte a szüleimet!
– Tömören fogalmazva, védve voltál a szeretni tudásod által! –  mondta hangosan Dumbledore. – Az egyetlen védelem, aminek esélye volt működni Voldemort hatalmának csábítása ellen. Mindazon csábítás ellenére, amin keresztülmentél, minden szenvedés ellenében, tisztaszívű maradtál, pont olyan tisztaszívű, amilyen 11évesen voltál. Amikor belenéztél egy tükörbe, ami szíved vágyát tükrözte, és az csupán az egyetlen módot mutatta meg, amivel megállíthattad Voldemort nagyurat, nem pedig halhatatlanságot vagy vagyont. Harry, van fogalmad róla, milyen kevés varázsló láthatta volna azt, amit te láttál a tükörben? Voldemort tudhatta volna, mivel néz szembe, de nem tudta! De most már tudja. Betörtél a tudatába anélkül, hogy bármi bajod lett volna, ő azonban nem tudott megszállni téged anélkül, hogy emberfeletti kínt kellett volna kiállnia, amint azt a Minisztériumban felfedezte. Nem hiszem, hogy megértette, miért, Harry. De hiszen annyira sietett megcsonkítani saját lelkét, hogy nem állt meg gondolkodni, hogy megértse egy szeplőtlen és egy egész lélek összehasonlíthatatlan hatalmát.
– De uram… – Harry tett egy bátor kísérletet, hogy ne hangozzon okoskodónak. – Ez ugyanoda vezet, nem? Meg kell próbálnom megölni, különben…
– Meg kell? –  kérdezte Dumbledore. – Persze, hogy meg kell! De nem a jóslat miatt! Azért, mert te magad nem nyugodhatnál, amíg meg nem próbáltad! Mindketten tudjuk! Képzeld el, kérlek, csak egy pillanatra, hogy soha nem hallottad a jóslatot! Hogyan éreznél most Voldemort iránt? Gondolkozz!
Harry Dumbledore-t nézte, ahogy a szobában járkált előtte, és gondolkodott. Édesanyjára gondolt, édesapjára, és Siriusra. Cedric Diggoryra. Végiggondolt minden szörnyű tettet, amiről tudta, hogy Voldemort követte el. Egy láng gyulladt meg a mellkasában, és kiszárította a torkát.
– Végezni akarnék vele –  mondta csendesen Harry. – És én akarnám megtenni.
– Persze, hogy te akarnád! –  kiáltotta Dumbledore. – Látod, a prófécia nem azt jelenti, hogy bármit is kellene tenned! De a prófécia okozta, hogy Voldemort nagyúr megjelölt téged, mint egyenlő ellenfelét… Más szóval, te szabadon dönthetsz, elég szabadon ahhoz, hogy hátat fordíts a jóslatnak! De Voldemort továbbra is a jóslat szerint fog cselekedni. Tovább fog vadászni rád… Ami bizonyossá teszi azt, hogy…
– Hogy egyikünk végül meg fogja ölni a másikat –  fejezte be a mondatot Harry. – Igen… 
És végre megértette, mit próbált neki Dumbledore mondani. Olyan volt ez, mint a különbség aközött, hogy berángatnak az arénába, hogy szembenézz a halálig tartó küzdelemmel, vagy hogy besétálsz az arénába, magasra emelt fejjel. Néhányan talán azt mondanák, hogy kevés különbség van a két lehetőség között, de Dumbledore tudta.
És most már én is tudom – gondolta Harry, ahogy elárasztotta a büszkeség – És a szüleim is tudták, hogy az egész világ választotta el egymástól őket.