Harry az éjszakai események miatt kimerült, de nagyon boldog volt. Másnap reggel mindent elmesélt Ronnak és Hermionénak bűbájtan alatt – de legelőször is a Muffliato bűbájt alkalmazta a közelükben ülőkön. A módszer, mellyel Slughorntól kicsalta az emlékét, kellőképpen lenyűgözte barátait, és csodálattal néztek rá, amikor megemlítette Voldemort Horcruxait és Dumbledore azon ígéretét, hogy ha talál még egyet, magával viszi Harryt is.
– Hűha – mondta Ron, mikor Harry a történet végére ért. Eközben pálcáját lazán a plafon felé irányította anélkül, hogy egyáltalán odafigyelt volna arra, mit is csinál. – Hűha. Akkor te tényleg Dumbledore-ral mész… És megpróbálod elpusztítani… hűha…
– Ron, hózáport csinálsz – mondta Hermione, miközben nyugodtan megfogta a fiú csuklóját és elfordította a pálcát a plafon irányából, ahonnan valóban nagy fehér pelyhekben havazni kezdett. Harry észrevette, hogy Lavender gyilkos tekintettel meredt Hermionéra a szomszéd asztal mellől, mire Hermione rögvest eleresztette Ron karját.
– Ó, valóban – mondta Ron ahogy kissé meglepődve letekintett a vállára. – Bocs… Úgy tűnik mindannyian rettentően korpásak lettünk… – Azzal lesöpört néhány hópihét Hermione válláról. Lavender erre zokogni kezdett. Ronon látszott, hogy gyötri a rossz lelkiismeret és hátat fordított Lavendernek.
– Szakítottunk – jegyezte meg Harrynek. – Tegnap este. Amikor meglátott engem és Hermionét kijönni a hálótermekből. Természetesen téged nem láthatott, szóval azt hitte, csak mi ketten voltunk ott.
– Ó – mondta Harry. – Nos… azért nem bánod, hogy vége van, ugye?
– Nem – vallotta be Ron. – Amikor kiabált, az elég kellemetlen volt, de legalább nem én voltam az, aki véget vetett a dolognak.
– Gyáva – mondta Hermione, bár láthatóan tetszett neki a dolog. – Nos, az az egyáltalán nem kedvezett a románcoknak. Ginny és Dean is szakítottak, Harry.
Harry úgy látta, mintha lett volna valami Hermione tekintetében, ahogyan ezt közölte vele, de a lány nem tudhatta, hogy Harry legbelül örömtáncot jár. Igyekezett arcát olyan kifejezéstelenül, hangszínét pedig olyan közömbösen tartani, amennyire csak tudta, amikor megkérdezte.
– Hogyhogy?
– Ó, valami butaság miatt… Ginny azt mondta, Dean mindig segíteni akart neki átmászni a portrélyukon, mintha ő nem tudott volna átmászni magától… De már jó ideje nem mentek köztük jól a dolgok.
Harry odapillantott Deanre a tanterem másik sarkában. A fiú kifejezetten boldogtalannak tűnt.
– Persze ez némi dilemmát jelent számodra, nem igaz? – kérdezte Hermione.
– Ezzel mit akarsz mondani? – kérdezte gyorsan Harry.
– A kviddicscsapat. Ha Ginny és Dean nem állnak szóba egymással…
– Ó… ó, igen – mondta Harry.
– Flitwick – figyelmeztette őket Ron. A vékony kis bűbájtan tanár épp feléjük igyekezett és Hermione volt az egyetlen, akinek sikerült az ecetet borrá változtatnia. Az üvege teli volt bíborvörös folyadékkal, míg Harry és Ron üvegének tartalma még mindig sötétbarna volt.
– Ejnye, ejnye, fiúk – cincogott Flitwick professzor szemrehányóan. – Egy kicsit kevesebb beszéd és kicsit több munka… Hadd lássam, hogyan próbálkoztok…
Egyszerre felemelték a pálcájukat, minden erejükkel összpontosítottak és az üvegekre irányították őket. Harry ecete jéggé változott, Ron üvege pedig felrobbant.
– Rendben… A házi feladat… – mondta Flitwick professzor, miközben felemelkedett az asztal alól és az üvegszilánkokat szedegette a süvege tetejéből – Gyakorlás.
Bűbájtan óra után következett szünetek következett és a trió együtt visszasétált a klubhelyiségbe. Ron kifejezetten jókedvűnek látszott a Lavenderrel történt szakítást illetően és Hermione is vidámnak tűnt, bár amikor rákérdeztek, hogy min vigyorog, csak azt felelte:
– Szép nap a mai.
Látszólag egyikük sem vette észre a Harry elméjében dúló ádáz küzdelem jeleit.
Ő Ron húga. De dobta Deant. Ő még akkor is Ron húga. Én vagyok Ron legjobb barátja. Ez csak tovább rontja a dolgot. De ha Ronnal beszélnék először… Megütne. Mi van, ha nem érdekel? Ő a legjobb barátom!
Harry alig vette észre, hogy átmásztak a portrélyukon a napsütötte klubhelyiségbe. Épphogy eljutott a tudatáig az odabenn csoportosuló hetedévesek látványa, amikor Hermione elkiáltotta magát:
– Katie! Visszajöttél! Jól vagy?
Harry csak bámult: tényleg Katie Bell volt az, teljesen egészségesen, ujjongó barátai körében.
– Tényleg jól vagyok! – mondta boldogan Katie. – Hétfőn engedtek ki a Szent Mungóból, aztán pár napot otthon töltöttem anyuval és apuval. Ma reggel jöttem vissza. Leanne épp McLaggenről és a legutóbbi meccsről mesélt, Harry…
– Igen – mondta Harry. – Nos, most, hogy újra köztünk vagy és Ron is rendbejött, elég jó az esély arra, hogy tropára verjük a Hollóhátat, ami azt jelenti, hogy akár a Kupa is a miénk lehet. Figyelj, Katie…
Most már muszáj volt megkérdeznie tőle; a kíváncsiság átmenetileg még Ginnyről is elterelte a gondolatait. Harry lehalkította hangját, ahogy Katie barátai szedelőzködni kezdtek. Bizonyára már késében voltak Átváltozástanról.
–… Az a nyaklánc… Emlékszel már, ki adta neked?
– Nem – rázta szomorúan a fejét Katie. – Mindenki ugyanezt kérdezi, de fogalmam sincs. Az utolsó dolog, amire emlékszem az az, hogy besétálok a mosdóba a Három Seprűben.
– Akkor ezek szerint tényleg bementél a mosdóba? – kérdezte Hermione.
– Nos… Arra emlékszem, hogy benyitottam – mondta Katie. – Szóval bárki is átkozott meg, az ajtó mögött kellett, hogy álljon. Ami ezután történt, teljesen kiesett. A legelső dolog, amire emlékszem, az egy két héttel ezelőtti kép a Szent Mungóból. Nézzétek, jobb, ha most megyek, mert nem lepne meg, ha McGalagony büntetőfeladatot adna annak ellenére, hogy ez az első napom.
Katie felkapta a táskáját és a könyveit, majd a barátai után sietett otthagyva Harryt, Ront és Hermionét. A három jó barát leült az ablak melletti asztalhoz és elgondolkodott a hallottakon.
– Szóval, aki odaadta a nyakláncot Katie-nek, az vagy egy lány vagy egy nő – mondta Hermione. – Hiszen a női mosdóban volt.
– Vagy valaki, aki úgy nézett ki, mint egy nő vagy lány – mondta Harry. – Ne feledd, ott volt egy üstnyi Százfűlé-főzet bájitaltanon. Tudjuk, hogy egy részét ellopták…
Harry a lelki szemei előtt látta a lányokká változott Crakkok és Monstrók parádéját, ahogy peckesen fel-alá szökellnek.
– Azt hiszem, újra belekortyolok a Felixbe – mondta Harry. – És ismét el kell mennem a Szükség Szobájába.
– Az a bájital tökéletes elpazarlása lenne – jelentette ki határozottan Hermione, miközben letette a táskájából korábban előhalászott Syllabary egy példányát. – A szerencse ennél előrébb nem fog juttatni, Harry. Slughorn esete más volt; a képességed, hogy meggyőzd, már eleve megvolt, mindössze a körülményeken kellett kicsit csavarni. De a szerencse nem elegendő ahhoz, hogy átjuttasson egy erőteljes bűbájon. Ne pazarold el a maradék bájitalt! Minden létező szerencsére szükséged lesz, ha Dumbledore magával visz… – suttogta Hermione.
– Nem tudnánk többet csinálni? – kérdezte Ron Harrytől figyelmen kívül hagyva Hermionét. – Remek lenne, ha egy egész készlet lenne belőle… nézd meg a könyvben…
Harry előhúzta a "Haladó Bájitalkészítés"-t a táskájából és kikereste a Felix Felicist.
– A fenébe, ez nagyon bonyolult – mondta, ahogy végigfutotta a hozzávalók listáját. – És hat hónapig tart… Hagyni kell főni.
– Tipikus – mondta Ron.
Harry már éppen azon volt, hogy eltegye a könyvét, amikor észrevette a behajtott oldalsarkot; odalapozva észrevette a Sectumsempra átkot az "Ellenségeknek" felirattal ellátva, amit még néhány hete jelölt meg. Még mindig nem jött rá, mire való, főleg azért, mert nem akarta tesztelni Hermione jelenétében. De úgy tervezte, ha legközelebb sikerül észrevétlen McLaggen mögé kerülnie, kipróbálja rajta.
Az egyetlen ember, aki nem volt különösebben oda Katie Bell iskolába való visszatérésétől, az Dean Thomas volt, hiszen már nem kellett többé betöltenie a helyét, mint hajtó. Dean meglehetősen jól viselte a hírt, csak morgott és a vállát vonogatta, amikor Harry közölte vele döntését. Harrynek az az érzése támadt, hogy Dean és Seamus lázadó hangnemben sutyorogtak a háta mögött, ahogy elsétált.
Az elkövetkező két hétben a legjobb kviddicsedzések zajlottak, amiket Harry kapitányként valaha is átélt. A csapata olyan elégedett volt, hogy megszabadult McLaggentől és boldog, hogy végre visszakapta Katie-t, hogy hihetetlenül jól repültek.
Ginny egyáltalán nem látszott zaklatottnak a Deannel való szakítás miatt; épp ellenkezőleg, ő volt a csapat szíve-lelke. Ron kifigurázása, ahogy idegesen fel-alá repked a kapuk előtt, miközben a kvaff száguld felé; vagy Harryé, ahogy utasításokat ordít McLaggennek, mielőtt az ütéstől eszméletét veszti mindenkit remek hangulatban tartott. Harry, aki a többiekkel együtt nevetett, örült, hogy van egy ártatlan oka arra, hogy Ginnyre nézzen. A korábbi edzések alatt számos sérülést szerzett a gurkóktól, mert nem a cikeszen volt a szeme…
A Harry elméjében dúló közdelem tovább folytatódott: Ginny vagy Ron? Néha úgy vélte, hogy a Lavender-utáni Ron nem ellenezné annyira, ha elhívná Ginnyt egy randira. Aztán eszébe jutott Ron arckifejezése, amikor a fiú szemtanúja volt Ginny és Dean csókjának. Biztosra vette, hogy Ron még azt is árulásnak minősítené, ha Harry megfogná Ginny kezét…
De mégis, Harry nem bírta megállni, hogy ne beszéljen Ginnyvel, ne nevessen együtt vele, ne kísérje őt vissza az edzés után. A rossz lelkiismeret ellenére azon kapta magát, hogy azon gondolkodik, vajon hogyan férkőzhetne közelebb hozzá. Slughorn megszokott kis partijainak egyike pont ideális alkalom lett volna, hiszen Ron nem lenne a közelben – de sajnos úgy tűnt, Slughorn már hanyagolja ezeket. Egyszer vagy kétszer Harry már fontolóra vette, hogy Hermione segítségét kéri, de úgy vélte, nem bírná elviselni az elégedett kifejezést a lány arcán. Ennek ellenére úgy vélte, párszor látta már ezt az arckifejezést, amikor Hermione rajtakapta, hogy Ginnyt bámulja vagy épp a viccein nevet. És hogy a dolgok még komplikáltabbak legyenek, ott volt az a gyötrő gondolat, hogy ha ő nem teszi meg, hamarosan valaki más fogja elhívni Ginnyt. Ő és Ron legalábbis egyetértettek abban, hogy Ginny túlságosan is népszerű volt.
Mindent összevetve a késztetés, hogy még egy kortyot igyon a Felix Felicisből napról napra csak nőtt. Hiszen csak – ahogy Hermione mondta – a "körülményeken kellene kicsit csavarni". A kellemes májusi napok egyre múltak és úgy tűnt, Ron mindig ott volt Harry sarkában, akárhányszor csak megpillantotta Ginnyt. Harry igencsak vágyakozott egy leheletnyi szerencse után, amely valahogy rávenné Ront, hogy semmi sem tenné őt boldogabbá, mint az, ha a legjobb barátja és a húga egymásba szeretnének és Ron magukra hagyhatná őket kicsit több időre is, mint néhány másodperc. Egyikre sem volt esély és az évad végső meccse egyre közeledett; Ron állandóan a taktikákról akart Harryvel beszélni és nem sokat törődött más dolgokkal.
Ilyen szempontból Ron nem volt kirívó eset. A Griffendél-Hollóhát meccs iránti érdeklődés elképesztően nagy volt az egész iskolában, hiszen a meccsnek döntő szerepe volt a bajnokságot illetően, ami még mindig nem dőlt el. Ha a Griffendél legyőzi a Hollóhátat háromszáz ponttal, akkor ők nyerik a bajnokságot. Ha kevesebb, mint háromszáz ponttal nyernek, másodikak lennének a Hollóhát mögött. Ha száz ponttal veszítenek, harmadikok lennének a Hugrabug után. De ha több mint száz ponttal vesztenek, akkor ők lennének az utolsó helyen, és Harry szerint soha senki nem hagyná, hogy elfelejtse azt, hogy két évszázad óta az ő kapitánysága alatt fordult elő először, hogy a Griffendél a legutolsó helyen végzett.
A létfontosságú meccshez vezető időszaknak megvoltak a maga szokott ismertetőjelei: a szembenálló csapatok tagjai megpróbálták megfélemlíteni egymást a folyosókon, kellemetlen hangos kántálások elpróbálása egyes csapattagokról, ahogy azok elhaladta; maguk a csapattagok pedig vagy nagyképűen jártak-keltek élvezve a figyelmet vagy pedig óraközi szünetekben rohantak a mosdóba hányni. Valahogyan a játék és a Ginnyhez fűződő tervének sikere illetve kudarca egymásba fonódott Harry agyában. Nem tudta elhessegetni az érzést, hogy ha több mint háromszáz ponttal nyernek, az örömmámor jelenetei és a meccs utáni zajos buli épp olyan hatással lesz, akár egy jókora korty a Felix Felicisből.
Mindezen elfoglaltságok közepette Harry nem feledkezett meg a másik céljáról sem: rájönni, hogy mire készül Malfoy a Szükség Szobájában. Még mindig ellenőrizte a Tekergők Térképét, és mivel sokszor nem találta rajta, Harry kikövetkeztette, hogy Malfoy még mindig sok időt tölt ott. Bár kezdte feladni a reményt, hogy valaha is sikerül bejutnia a Szükség Szobájába, mindig megpróbálta, valahányszor a környékén járt, de akárhogy is fogalmazta meg a kérését, a falon nem jelent meg az ajtó.
Néhány nappal a Hollóhát elleni meccs előtt Harry azon kapta magát, hogy egyedül sétál lefelé a vacsorához. Ron ismét elrohant a legközelebbi mosdóba hányni, Hermione pedig a legutóbbi számmisztika esszéjében ejtett esetleges hibát beszélte meg Vector professzorral. Inkább megszokásból, mintsem más okból Harry a szokásos kerülő úton ment végig a hetedik emeleti folyosón miközben a Tekergők Térképét ellenőrizte. Egy pillanatig nem találta rajta Malfoyt és úgy vélte, biztos megint a Szükség Szobájában van, de aztán megpillantotta a fiú kicsi feliratozott pontját az eggyel lentebb lévő folyosó fiúmosdójában. De nem Crak vagy Monstro társaságában, hanem Hisztis Myrtle-el.
Harry éppen hogy felpillantott erről a fura párosról, amikor egyenesen nekigyalogolt egy páncélzatnak. A hangos csörömpölés visszahozta a kábulatból; attól tartva, hogy Frics esetleg felbukkan, Harry elsietett a helyszínről, lerohant a márványlépcsőn és végig az alatta lévő átjárón. A mosdó előtt rányomta a fülét az ajtóra. Semmit nem hallott. Nagyon halkan benyitott.
Draco Malfoy háttal állt az ajtónak, világosszőke fejét lehajtva mindkét kezével erősen markolta a mosdó szélét.
– Ne – nyöszörgött Hisztis Myrtle az egyik fülkéből. – Ne… Mondd el, mi a baj… Én segíthetek…
– Nekem senki sem tud segíteni – mondta Malfoy, miközben egész testében remegett. – Nem tudom megtenni… Én nem… Nem fog sikerülni… De ha nem teszem meg hamarosan… Azt mondja, megöl…
És Harry észrevette azt, ami olyan sokkoló volt, hogy szinte földbegyökerezett tőle a lába. Malfoy sír – igazából sír. A könnyek végiggördültek sápadt arcán bele a piszkos mosdóba. Malfoy levegő után kapott és nyelt egyet, majd összeborzad. Felnézett a törött tükörbe és megpillantotta Harryt, aki t figyelte.
Megpördült és előrántotta a pálcáját. Ösztönösen Harry is előhúzta a sajátját. Malfoy átka pár centivel hibázta el Harryt, összetörve egy mellette lévő falilámpát. Harry oldalra vetette magát, azt gondolta Levicorpus! Megpöccintette a pálcáját, de Malfoy blokkolta a bűbájt és megemelte a pálcáját, hogy egy másikat küldjön.
– Ne! Ne! Állj! – visította Myrtle és a hangja visszhangzott körbe a csempézett szobában. – Állj! ÁLLJ!
Egy nagy robaj hallatszott és a Harry mögött lévő szemetes felrobbant. Harry megpróbálkozott egy Lábbilincselő átokkal, ami visszapattant a falról, Malfoy füle mögül és összetörte a víztartályt Hisztis Myrtle alatt, aki hangosan sikított. Víz ömlött mindenfelé és Harry megcsúszott, ahogyan Malfoy eltorzult arccal azt kiáltotta:
– Cruci…
– SECTUMSEMPRA! – ordította Harry a padlón heverve, pálcáját vadul forgatva.
Vér spriccent Malfoy arcából és mellkasából, mintha egy láthatatlan karddal hasítottak volna belé. Hátratántorgott és egy hangos csobbanással összeesett a vízáztatta padlón, majd a pálcája kicsúszott mozdulatlan jobb kezéből.
– Ne! – zihált Harry.
Csúszkálva, botladozva felkelt, és Malfoy felé vetette magát, akinek arca már fénylő vörös volt és kezei véráztatta mellkasát markolászták.
– Ne… Én nem…
Harry nem tudta, miket beszélt; térdre esett Malfoy mellett, aki fékezhetetlenül vonaglott saját vérében. Hisztis Myrtle egy fülsüketítő sikolyt hallatott.
– GYILKOSSÁG! GYILKOSSÁG A MOSDÓBAN! GYILKOSSÁG!
Az ajtó kivágódott Harry mögött és ő halálra rémülten felpillantott. Piton rontott be a szobába dühtől elsápadt arccal. Harryt durván félre lökte, Malfoy mellé térdelt, elővette a pálcáját és végigvezette azt a Harry által ejtett mély sebeken, miközben egy varázsigét mormolt, amely majdnem úgy hangzott, mint egy dal. A vér úgy tűnt, egyre lassabban folyt; Piton letörölte a maradékot Malfoy arcáról és megismételte a varázsigét. Most már úgy látszott, hogy a sebek kezdtek összeforrni.
Harry még mindig csak bámult, halálra rémülve azon, amit tett, alig észrevéve, hogy ő is vérben és vízben ázott. Hisztis Myrtle még mindig szipogott és nyöszörgött felettük. Piton harmadjára is elmondta az ellenátkot, majd talpra állította Malfoyt.
– El kell menned a gyengélkedőre. Lesz majd egy kis hegesedés, de ha rögvest veszel be boszorkányfüvet, talán még az is elkerülhető… Menj…
Piton átsegítette Malfoyt a fürdőszobán, de az ajtónál megállt, hogy jeges gyűlöletet sugárzó hangon azt mondja:
– És te, Potter… Te itt maradsz és megvársz engem!
Harrynek egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy ellenkezzen. Lassan felállt és remegve lenézett a nedves padlóra. A vérfoltok, mint bíborvörös virágok úszkáltak a víz felszínén. Még arra sem volt képes, hogy csendre intse Hisztis Myrtle-t, aki egyre nagyobb élvezettel folytatta a siránkozást és szipogást.
Piton tíz perccel később visszatért. Belépett a fürdőszobába és becsukta maga mögött az ajtót.
– Menj – mondta Myrtle-nek, aki tüstént visszasietett a vécéjébe síri csendet hagyva maga után.
– Nem akartam, hogy ez történjen – mondta rögtön Harry. A hangja visszhangzott a hideg, vizes szobában. – Nem tudtam, mire való az az átok.
De Piton erről tudomást sem vett.
– Kétségkívül alábecsültelek téged, Potter – mondta csendesen. – Ki gondolta volna, hogy jártas vagy az ilyesfajta sötét varázslatokban? Ki tanította neked ezt az átkot?
– Én… olvastam róla valahol.
– Hol?
– Egy… Könyvtári könyvben volt – mondta Harry a sebtében kreált választ. – Nem emlékszem mi volt a cí…
– Hazug – mondta Piton. Harry torka kiszáradt. Tudta, Piton mire készül és azt is, hogy soha nem volt képes megakadályozni ebben…
Úgy tűnt, a mosdó vibrálni kezd a szeme előtt; Harry küzdött, hogy kizárjon minden gondolatot, de akármennyire is próbálkozott, a Félvér Herceg "Haladó Bájitalkészítés" könyvének homályos képe tudata felszínére úszott…
Ezt követően ismét Pitonra meredt a megrongált, vízben úszó mosdó közepén. Egyenesen Piton fekete szemeibe bámult remélve, hogy Piton nem látta azt, amitől úgy rettegett, de…
– Hozd ide a táskád – mondta Piton halkan. – És az összes tankönyvedet. Mindegyiket. Hozd őket ide nekem. Most!
Vitának itt nem volt helye. Harry gyorsan megfordult és kitocsogott a mosdóból. Mikor a folyosóra ért, elkezdett rohanni a Griffendél-torony irányába. A legtöbben az ellenkező irányba sétáltak; szájtátva bámulták a vízben és vérben ázott Harryt, de ő egy neki szegezett kérdésre sem válaszolt, ahogy elfutott mellettük.
Teljesen meg volt zavarodva; olyan volt az egész, mintha egy hőn szeretett kis kedvenc hirtelen vadorzóvá változott volna. Mégis mit gondolt a Herceg, hogy egy ilyen átkot belemásolt a könyvébe? És vajon mi történik majd, ha Piton meglátja? Elmondja majd Slughornnak – Harry gyomra felkavarodott –, hogyan ért el Harry ilyen remek eredményeket bájitaltanból egész évben? Vajon elkobozza, vagy elpusztítja a könyvet, ami annyi mindent tanított Harrynek… A könyvet, ami egyfajta útmutató és barát is lett egyben? Harry nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen… Nem hagyhatta…
– Hol voltá …? Miért vagy csurom vi…? Az ott vér?
Ron a lépcső tetején állt, teljesen elképedve Harry kinézetén.
– Szükségem van a bájitaltan könyvedre – lihegte Harry. – Gyorsan… Add ide…
– De mi van a Félvér…?
– Majd később elmagyarázom!
Ron elővette saját könyvét a táskájából és odanyújtotta; Harry elviharzott mellette vissza a klubhelyiségbe. Itt felkapta a táskáját, figyelmen kívül hagyva a sok csodálkozó tekintetű embert, akik már befejezték a vacsorát, majd kivágódott a portrélyukon és végigvágtázott a hetedik emeleti folyosón.
Lefékezett a táncoló trollokat ábrázoló falikárpit mellett, lehunyta a szemét, majd sétálva továbbindult.
Szükségem van egy helyre, ahol elrejthetem a könyvem… Szükségem van egy helyre, ahol elrejthetem a könyvem… Szükségem van egy helyre, ahol elrejthetem a könyvem…
Háromszor sétált fel és le a csupasz falrész előtt. Amikor kinyitotta a szemét, végre ott volt a Szükség Szobájának ajtaja. Harry feltépte az ajtót, beviharzott és bevágta maga mögött.
Elállt a lélegzete. Sem a sietség, sem a pánik sem pedig a félelem, hogy mi vár még rá a mosdóban nem fojthatta el azt a csodálatot, amit a szeme elé táruló látvány keltett benne. Egy hatalmas székesegyház méretű szobában állt, melynek magasban lévő ablakai fénynyalábokat bocsátottak le az alattuk elterülő fallal körülvett városszerű jelenségre, amiről Harry tudta, biztos azokból a tárgyakból épült, melyeket roxforti lakók generációi rejtettek el ide. Utcácskák és utak vezettek köztük, melyeket törött és sérült bútorok düledező halmai határoltak, amiket feltehetően vagy azért pakoltak el ide, hogy elrejtsék a félresikerült varázslatok bizonyítékait, vagy a gondos házimanók hordták ide őket. Ezer és ezer könyv volt odabenn, mindegyik kétségkívül tiltott, rongált vagy lopott. Voltak itt szárnyas katapultok, Fogas Frizbik, melyek közül néhánynak még volt annyi életereje, hogy erőtlenül az egyéb tiltott dolgokból álló kupacok oldalára csimpaszkodjon. Voltak még fagyasztott bájiatok lepattogzott üvegei, kalapok, ékszerek, köpenyek, valami, ami úgy nézett ki, mint a sárkánytojás-héj, felbontott üvegek, melyek tartalma még most is gonoszan csillogott, számos rozsdás kard és egy nehéz véres fejsze.
Harry előresietett az egyik utcácskába a sok közül, melyek a rejtett kincsek között kanyarogtak. Jobbra fordult és elhaladt egy hatalmas kitömött troll mellett. Végigfutott egy átvágáson, balra fordult a törött Eltüntető Fülke mellett, melyben Montague eltévedt a tavalyi évben, és végül megállt egy nagy szekrény mellett, amely úgy festett, mintha savval öntötték volna le a felhólyagzott felületét. Harry kinyitotta a szekrény egyik nyikorgó ajtaját: ez már rejtekhelyül szolgált valaminek, ami egy ketrecben volt, de már rég elpusztult; a csontvázának öt lába volt. Harry begyömöszölte a Félvér Herceg könyvét a ketrec mögé és becsapta az ajtót. Egy pillanatra megtorpant, a szíve hevesen vert, ahogyan körbenézett az összevisszaságon… Vajon képes lesz újra megtalálni ezt a helyet a rengetek kacat között? Megragadta egy közeli láda tetején heverő ronda öreg boszorkánymester töredezett mellszobrát és odaállította a szekrényre, ahol most már a könyv hevert elrejtve. A szobor fejére ráhelyezett egy poros régi parókát és egy megfakult fejdíszt, hogy még inkább megkülönböztethető legyen. Aztán amilyen gyorsan csak tudott visszasietett a rejtett lomok közti sikátoron ajtóhoz, ki a folyosóra és bevágta maga mögött az ajtót.
Végigfutott egyenesen az egy emelettel lejjebb lévő mosdóig és Ron tankönyvét belegyömöszölte a táskájába. Egy perc múlva már ismét Piton előtt állt, aki szó nélkül nyújtotta a kezét Harry táskájáért. Odaadta, majd zihálva, szúró fájdalommal a mellkasában várt.  Piton egyesével kihalászta Harry könyveit és megvizsgálta őket. Végül egyetlen könyv maradt csak hátra, a bájitaltan könyv, amit Piton gondosan tanulmányozott, mielőtt megszólalt volna.
– Ez a te tankönyved, igaz, Potter?
– Igaz – felelte Harry még mindig zihálva.
– Ugye teljesen biztos vagy benne, Potter?
– Igen – válaszolta Harry egy kicsit kihívóbb hangnemben.
– Ez az a példánya a "Haladó Bájitalkészítésnek", amit a Czikornyai és Patzából rendeltél?
– Igen – felelte határozottan.
– Akkor miért – kérdezte Piton – a Roonil Wazlib név van a borító belső oldalára írva?
Harry szíve mintha megállt volna egy pillanatra.
– Ez a becenevem – mondta.
– A beceneved – ismételte Piton.
– Igen… az, ahogyan a barátaim hívnak – mondta Harry.
– Tisztában vagyok a becenév fogalmával – mondta Piton. A hideg fekete szemek ismételten Harryébe fúródtak. Harry megpróbált nem beléjük nézni. Zárd le az elméd… Zárd le az elméd… – mondta magának. De soha nem tanulta meg, hogyan kell ezt helyesen csinálni…
– Tudod én mire gondolok, Potter? – kérdezte Piton nagyon csendesen. – Azt gondolom, hogy te egy hazug vagy és egy csaló és megérdemled, hogy a tanév végéig minden szombatodat büntetésben töltsd velem. Mit gondolsz, Potter?
– Én… Én nem értek egyet, uram – válaszolta Harry még mindig kerülve Piton tekintetét.
– Nos, akkor meglátjuk, hogyan érzel majd a büntetésed letöltése után – mondta Piton. – Szombat reggel tíz óra, Potter. Az irodámban.
– De uram… – kezdte Harry kétségbeesetten. – Kviddics… A legutolsó meccs az…
– Tíz óra – suttogta Piton egy mosoly kíséretében, melytől előbukkant sárga fogsora. – Szegény Griffendél… Negyedik helyezett ebben az évben, attól tartok…
Majd anélkül, hogy még egy szót kiejtett volna, Piton távozott otthagyva Harryt, aki a törött tükörbe bámult és biztos volt benne, hogy sokkal rosszabbul érezte magát, mint Ron valaha is eddigi élete során.
– Nem fogom azt mondani, hogy "Én megmondtam" – mondta Hermione egy órával később a klubhelyiségben.
– Hagyd már, Hermione – mondta Ron mérgesen.
Harry soha nem jutott el odáig, hogy vacsorázzon. Egy csepp étvágya sem volt. Épp befejezte a történtekről szóló beszámolóját Ronnak, Hermionénak és Ginnynek, nem mintha bármi szükség is lett volna rá… A hírek igen gyorsan terjedtek. Úgy tűnt, Hisztis Myrtle kötelességének érezte, hogy felbukkanjon a kastély minden egyes mosdójában és elmondja, mi történt. Malfoyt már korábban meglátogatta Pansy Parkinson, aki aztán nem mulasztott el egyetlen lehetőséget sem, hogy Harryt pocskondiázza és Piton is pontról pontra beszámolt az esetről a tanári karnak. Harryt már ki is hivatták a klubhelyiségből, hogy elszenvedjen tizenöt felettébb kellemetlen percet McGalagony társaságában, aki elmondta neki, hogy igazán szerencsés, amiért nem rúgták ki, és hogy teljes mértékben támogatja a Piton által megítélt tanév végéig tartó szombatonkénti büntetést.
– Én megmondtam neked, hogy valami nem stimmel azzal a Herceg alakkal – mondta Hermione, aki láthatóan képtelen volt leállítani magát. – És igazam lett, nem?
– Nem, nem hinném – mondta Harry makacsul.
Harry éppen elég rosszul érezte magát anélkül is, hogy Hermione fejmosását kelljen hallgatnia. A legrosszabb büntetés az a kifejezés volt, ami a Griffendél csapattagok arcára ült ki, mikor Harry elmondta nekik, hogy nem tud majd játszani a szombati mérkőzésen. Magán érezte Ginny tekintetét, de nem mert a szemébe nézni; nem akarta benne meglátni sem a haragot, sem pedig a csalódottságot. Csak annyit közölt vele, hogy szombaton ő fog majd fogóként játszani, és hogy Dean újra csatlakozik a csapathoz és átveszi Ginny korábbi terelői posztját. Talán ha nyernek, akkor Ginny és Dean újra kibékülnek a győzelmet követő örömmámorban… A gondolat úgy hatolt át Harryn, mint egy jeges kés…
– Harry – mondta Hermione. – Hogy vagy képes még mindig ragaszkodni ahhoz a könyvhöz, amikor az az átok…
– Leszállnál már végre arról a könyvről, Hermione? – förmedt rá Harry. – A Herceg csak kimásolta az átkot. Ez nem ugyanaz, mintha bárkit is a használatára buzdított volna. Mindössze annyit tudunk, hogy lejegyzett valamit, amit korábban ellene használtak.
– Én ezt nem hiszem – válaszolta Hermione. – Te lényegében igazolni…
– Nem tartom igazoltnak, amit tettem! – mondta Harry gyorsan. – Azt kívánom, bárcsak ne tettem volna és nem csak azért, mert egy rakat büntetést kaptam. Tudod jól, hogy soha nem használnék egy ilyen átkot, még Malfoy ellen sem. És nem hibáztathatod a Herceget, hiszen nem írta oda, hogy "Próbáld csak ki, ez igazán remek"… ő csupán jegyzeteket készített saját magának, nem másnak, nem így van…
– Azt akarod mondani – kezdte Hermione – Hogy vissza fogsz menni…
– És elhozom a könyvet? Igen, így van – mondta Harry határozottan. – Figyelj, a Herceg nélkül soha nem nyertem volna el a Felix Felicist. Soha nem tudtam volna, hogyan mentsem meg Ront a mérgezéstől. Soha nem…
–… szerezted volna meg a meg nem érdemelt bájitalok virtuóza hírnevet – mondta Hermione rosszindulatúan.
– Hagyd már abba, Hermione! – mondta Ginny, mire Harry meglepetten és hálásan ránézett. – Ahogy a dolgok álltak, Malfoy egy Főbenjáró átkot készült használni és neked inkább hálásnak kéne lenned, hogy Harry elő tudott állni valami használhatóval.
– Persze hogy örülök, hogy Harryt nem átkozták meg! – mondta Hermione sértődötten. – De azt nem állíthatod, Ginny, hogy a Sectumsempra átok hasznos, hiszen nézd csak meg, hová juttatta Harryt! És látod mit tett ez az esélyeiddel a meccsen, gondoltam…
– Ó, ne tegyél már úgy, mintha értenél a kividdicshez – förmedt rá Ginny. – Csak zavarba hozod magad.
Harry és Ron csak bámult: Hermione és Ginny, akik mindig is jól kijöttek egymással, most karba tett kézzel ültek és az ellenkező irányba meredtek. Ron idegesen Harryre pillantott, majd véletlenszerűen felkapott egy könyvet és elrejtőzött mögé. Harry viszont, bár jól tudta, hogy egyáltalán nem érdemli meg, hirtelen rendkívül vidámnak érezte magát annak ellenére, hogy az este hátralévő részében egyikük sem szólt egy árva szót sem.
De felhőtlen jókedve nem tartott sokáig. A következő nap el kellett tűrnie a mardekárosok kötekedéseit, nem is beszélve a griffendélesek dühéről, amiért Harrynek sikerült kizárnia magát az évad utolsó meccséről. Szombat reggelre, bármit is mondott korábban Hermionénak, Harry boldogan odaadta volna a világ összes Felix Felicisét csak hogy ő is Ginnyvel, Ronnal és a többiekkel sétálhasson a kviddicspálya felé. Szinte elviselhetetlen volt, hogy el kellett fordulnia a szalagokat, kalapokat, kitűzőket és sálakat viselő diákok napsütésbe kiáramló tömegétől. Leballagott a pincetermekhez vezető kőlépcsőkön, és addig sétált, míg a kintről beszűrődő távoli zajok elhaltak. Tudta, hogy nem lesz képes hallani sem a kommentátor hangját, sem az ujjongást vagy a csalódottság hangjait.
– Á, Potter – mondta Piton, mikor Harry kopogott és belépett a kellemetlenül ismerős irodába, ahonnan Piton annak ellenére sem költözött ki, hogy most már a fenti emeleteken tanított. Ugyanolyan félhomályba burkolózó volt, mint korábban, és ugyanazok a nyúlánk halott dolgok lebegtek a színes bájitalokban szerte a falon. Figyelemfelkeltő módon számos pókhálós doboz volt egymás tetejére pakolva annál az asztalnál, ahová nyilvánvalóan Harrynek ülnie kellett. Az unalmas, kemény és értelmetlen munka aurája lengte őket körül.
– Frics úr már régóta keresett valakit, aki rendbe rakná ezeket a régi iratokat – mondta Piton csendesen. – Ezek a Roxfort többi csirkefogójának illetve büntetéseiknek feljegyzéseit tartalmazzák. Azt szeretnénk, hogy kimásold az azon a kártyákon szereplő kihágásokat és büntetéseiket, amelyeken a tinta megfakult, vagy megrongálódtak az egereknek köszönhetően. Aztán ábécésorrendben helyezd vissza mindet a dobozokba. Varázslatot nem használhatsz.
– Értem, professzor – mondta Harry annyi megvetéssel, amennyit csak bele tudott préselni az utolsó három szótagba.
– Úgy gondoltam, kezdetnek legyen – mondta Piton egy rosszindulatú mosollyal az arcán – az ezertizenkettedik számú doboztól az ezerötvenhatodikig. Találkozhatsz majd köztük néhány ismerős névvel, amelyek bizonyára még érdekesebbé teszik a feladatot. Íme, itt van egy…
Egy feltűnő mozdulattal előhúzott egy kártyát a legfelső dobozból és felolvasta.
"James Potter és Sirius Black. Bertram Aubreyn való illegális átok használatáért felelősségre vonva. Aubrey feje duplájára növekedett. Dupla adag büntetőfeladat." – Piton gúnyosan vigyorgott. – Biztosan felettébb megnyugtató lehet a gondolat, hogy bár ők már eltávoztak, a nagy tetteikről készült feljegyzések fennmaradnak.
Harry érezte a gyomorszája tájékáról feltörő ismerős, fortyogó érzéseket. Hogy elkerülje a visszafeleselést, ráharapott a nyelvére, majd letelepedett a dobozok elé és magához húzott egyet.
Ahogy azt Harry előre sejtette, hasztalan, unalmas munka volt rendszeres gyomorrángásokkal megszakítva, melyek akkor jelentkeztek, mikor Harry apja vagy Sirius nevét olvasta – alkalmanként Remus Lupin és Peter Pettigrew nevével társítva – különféle kisebb csínytevések esetében. Miközben Harry az általuk elkövetett szabályszegések és büntetéseik feljegyzéseit másolta ki, azon tűnődött, vajon mi zajlik odakinn, ott, ahol a meccs épp kezdetét vette… Ginny, mint fogó Cho ellen…
Harry újra és újra a hatalmas ketyegő faliórára pillantott. Úgy tűnt, ez feleolyan gyorsan járt, mint egy átlagos óra. Talán Piton megbűvölte, hogy különösen lassan járjon?
Fél egyet mutatott, amikor Harry gyomra korogni kezdett. Piton, aki egy szót sem szólt azóta, hogy kiosztotta Harrynek a feladatot, végül egy óra után tíz perccel felnézett.
– Azt hiszem ennyi elég lesz – mondta hűvösen. – Jelöld be, ameddig eljutottál. Jövő szombaton tíz órakor majd folytatod.
– Igen, uram.
Harry találomra begyömöszölt egy összehajtott kártyát a dobozba és mielőtt még Piton meggondolta volna magát, kisietett az ajtón. Felrohant a kőlépcsőkön és minden erejét megfeszítve fülelt, hátha hall valamit a pálya felől, de minden csendes volt… Ezek szerint már vége. 
Harry habozott a zsúfolásig telt nagyterem előtt, majd felrohant a márványlépcsőkön; akár nyert, akár vesztett a Griffendél, a csapat általában a saját klubhelyiségében ünnepelt vagy vigasztalódott.
– Quid agis? – mondta Harry félénken a Kövér Dámának és azon tűnődött, vajon mit talál majd odabenn.
A Kövér Dáma arca semmiről nem árulkodott, amikor azt felelte.
– Majd meglátod – aztán kitárta magát.
Ünneplés zaja tört elő a mögötte lévő lyukból. Harrynek elállt a lélegzete, ahogy az emberek sikítozni kezdtek, amikor megpillantották; számos kéz húzta őt befelé a szobába.
– Nyertünk! – üvöltötte Ron, amikor előbukkant az ezüstszínű Kupát lengetve Harry előtt. – Nyertünk! 450:140! Nyertünk!
Harry körbenézett. Ott volt Ginny, aki épp felé futott. Az arca határozottan ragyogott, amikor Harry köré fonta karjait. Ő anélkül, hogy gondolkodott, tervezgetett vagy aggódott volna amiatt, hogy ötven ember bámulta őt, megcsókolta Ginnyt…
Néhány hosszú pillanat múlva – de az is lehet, hogy fél óra volt… vagy talán több nap… – szétváltak. A szoba néma csendbe burkolózott. Majd néhányan farkas vonítást hallattak és zavart vihogás hallatszott. Harry elnézett Ginny feje felett és megpillantotta Dean Thomast, aki egy törött poharat tartott a kezében. Romilda Vane úgy festett, mint aki épp elhajítani készül valamit. Hermione mosolygott, de Harry szemével Ron után kutatott. Végül megtalálta; a fiú még mindig a Kupát szorongatta és olyan arckifejezést vágott, mint akit jól fejbe vertek. A másodperc töredékéig egymást bámulták, majd Ron feje tett egy kisebb rángó mozdulatot, amit Harry úgy értelmezett, hogy "Hát, ha muszáj…"
Harry rámosolygott Ginnyre és szótlanul intett a portrélyukon kívülre, miközben a mellkasában megbúvó szörnyeteg győzelmi ordítást hallatott. Egy hosszú séta az udvaron indokoltnak tűnt és talán – ha lesz rá idejük – megvitathatják a meccset is…