Harry érezte a só illatát és hallotta a hullámok moraját; egy könnyed, hűvös szellő összeborzolta a haját, miközben a holdfény által megvilágított tengerre és a csillagokkal teli égboltra tekintett. Egy sötét szikla földből kimagasló részén álldogált, a víz pedig tajtékzott és kavargott alatta. Hátrapillantott a válla felett. Mögötte egy sziklafal meredt az égnek, egy merőleges lejtő, feketén és arctalanul. Úgy tűnt, mintha néhány nagyobb szikladarab – mint például, amin éppen Harry és Dumbledore állt – a sziklafalról szakadt volna le még valamikor régen. Barátságtalan, sivár látvány volt. A tenger és a szikla egyhangúságát sem fák, sem füves foltok, sem pedig homok nem törte meg.
– Mit gondolsz? – kérdezte Dumbledore. Akár arról is kérdezhette volna Harry véleményét, hogy vajon jó hely-e ez egy piknikhez.
– Az árvaházi gyerekeket ide hozták el? – kérdezte Harry, aki képtelen volt ennél barátságtalanabb kirándulóhelyet elképzelni.
– Nem egészen ide – felelte Dumbledore. – Van egy faluszerűség félúton a mögöttünk lévő sziklák irányában. Úgy vélem, oda vitték az árvákat, hogy egy kis tengeri levegőt szívjanak és lássák a hullámokat. Nem, csupán Tom Denem és ifjúkori áldozatai voltak az egyedüliek, akik meglátogatták e helyet. Egy mugli sem képes elérni ezt a sziklafalat, hacsak nem szokatlanul jó hegymászó, és csónakkal sem lehet megközelíteni a sziklákat. Az őket körülvevő víz túl veszélyes. Úgy vélem, Denem lemászott. A varázslat jobb szolgálatot tehetett, mint a kötelek. És két kisgyermeket is hozott magával valószínűleg azért, hogy örömét lelje a megfélemlítésükben. Úgy hiszem ez a kiruccanás már önmagában meghozta a kívánt hatást, nem gondolod?
Harry ismét feltekintett a sziklafalra és érezte, hogy libabőrös lesz.
– De végső úti célja – és a miénk is – kicsivel távolabb fekszik. Gyere.
Dumbledore odahívta Harryt a szikla legszélére, ahol egy sor egyenetlen falmélyedés volt, melyek lépcsőket pótló bevágásokként nagy, gömbölyű kövekhez vezettek le, amik félig elmerülve pihentek a vízben, a sziklafalhoz közelebb. Bizonytalan ereszkedés volt ez és Dumbledore, akit kissé akadályozott elsorvadt keze, lassan mozgott. A lejjebb lévő köveket a tengervíz csúszóssá tette. Harry érezte, hogy hideg, sós permet hinti be az arcát.
– Lumos – mondta Dumbledore, mikor elérte a sziklafalhoz legközelebb fekvő követ. Aranyszínű fények ezer pontja gyulladt fel a víz sötét felszínén néhány méterrel az alatt a pont alatt, ahol guggolt. A mellette lévő szikla sötét falát is megvilágította a fény.
– Látod? – kérdezte Dumbledore halkan, pálcáját kissé feljebb tartva. Harry egy hasadékot látott a sziklában, melybe sötét víz örvénylett.
– Nem bánod, ha kicsit vizes leszel?
– Nem – felelte Harry.
– Akkor vedd le a láthatatlanná tévő köpenyed – semmi szükség már rá –, és merüljünk alá.
Majd egy sokkalta fiatalabb ember fürgeségével Dumbledore lecsusszant a kőről, bele a tengerbe és tökéletes melltempóval, fénylő pálcáját a fogai közt tartva úszni kezdett a sziklafalban lévő sötét hasadék felé. Harry lehúzta a köpenyét, beletömködte a zsebébe és követte Dumbledore-t.
A víz jéghideg volt. Harry vízzel átitatódott ruhái hullámoztak körülötte és lehúzták őt. Mélyeket lélegzett, ami só és alga erős szagával töltötte el az orrát, majd hirtelen elindult a ragyogó, távolodó fény irányába, mely most már egyre beljebb nyomult a szikla belsejébe.
A hasadék hamarosan egy sötét alagútba nyílt, melyről Harry úgy vélte, dagály idején bizonyára megtelik vízzel. A síkos falak közt alig volt egy méter távolság és úgy csillogtak Dumbledore pálcájának elhaladó fényében, mint a nedves szurok. Egy kicsivel beljebb haladva a járat balra kanyarodott és Harry látta, hogy az a távolban tovább nyúlt a szikla belsejébe. Harry tovább úszott Dumbledore nyomában, elgémberedett ujjhegyeivel a durva, nedves sziklát súrolva.
Majd maga előtt megpillantotta Dumbledore-t kiemelkedni a vízből, ezüst haja és sötét talárja csillogott. Amikor Harry elérte azt a helyet, egy nagy barlangba vezető lépcsősort talált. A víz csurgott átázott ruháiból, miközben felmászott rajtuk és fékezhetetlenül vacogva kiemelkedett a mozdulatlan, fagyos levegőbe.
Dumbledore a barlang közepén állt magasra tartott pálcával, miközben lassan elfordult a falakat és a plafont vizsgálva.
– Igen, ez az a hely – mondta Dumbledore.
– Honnan tudja? – suttogta Harry.
– Megismeri a varázserőt – felelte egyszerűen Dumbledore.
Harry nem tudta megmondani, hogy a didergés, ami épp átjárta testét vajon annak tulajdonítható-e, hogy csontig fagyott, vagy annak, hogy ő is érzi a varázslatokat. Figyelte, ahogyan Dumbledore tovább forgolódott a helyszínen, nyilvánvalóan Harry számára nem látható dolgokra koncentrálva.
– Ez csupán az előszoba, a bejárati csarnok – szólalt meg Dumbledore néhány pillanat múlva. – Át kell jutnunk a belső terembe… Ezután inkább Voldemort és nem a természet által állított akadályok állnak majd az utunkba…
Dumbledore odasétált a barlang falához, majd megfeketedett ujjhegyeivel végigsimította azt, miközben szavakat mormolt egy furcsa nyelven, melyet Harry nem értett. Dumbledore kétszer körbesétálta a barlangot, megérintve annyi érdes sziklafelületet, amennyit csak tudott, miközben néha megtorpant, oda-vissza végigsimította az ujjait egy konkrét ponton, mígnem végül kezét a falhoz szorítva megállt.
– Itt – mondta. – Itt megyünk keresztül. A bejárat rejtve van.
Harry nem kérdezte, Dumbledore honnan tudja. Még soha nem látott varázslót így megoldani valamit, pusztán nézéssel és érintéssel. De Harry már rég megtanulta, hogy a robajok és a füst az esetek többségében nem a hozzáértés, hanem a kétbalkezesség jelei voltak.
Dumbledore elhátrált a barlang falától és pálcájával rámutatott a sziklára. Egy pillanatig egy ívelt átjáró körvonala jelent meg ragyogó fehéren, mintha egy erős fényforrás lenne a repedés mögött.
– Meg ta-találta! – mondta Harry vacogó fogakkal, de mielőtt a szavak elhagyták volna ajkait, a körvonal eltűnt és a szikla olyan csupasz és tömör maradt, mint azelőtt. Dumbledore körbepillantott.
– Harry, úgy sajnálom, elfeledkeztem róla – mondta. Majd pálcáját Harryre szegezte és Harry ruhái hirtelen olyan melegek és szárazak lettek, mintha lobogó tűz elé lettek volna kiterítve.
– Köszönöm – mondta hálásan Harry, de Dumbledore addigra már visszafordította tekintetét a tömör barlangfalra. Nem próbálkozott több varázslattal, csak ott álldogált előtte, áthatóan szemlélve azt, mintha valami hihetetlenül érdekes lenne odaírva. Harry meglehetősen mozdulatlanul állt. Nem akarta megzavarni Dumbledore-t a koncentrálásban.
Majd két súlyos perc után Dumbledore csendesen így szólt:
– Ó, bizonyára nem. Ez olyan kezdetleges.
– Mi az, professzor?
– Úgy vélem – felelte Dumbledore sértetlen kezét köpenye belsejébe süllyesztve és előhúzva egy kicsi ezüst kést, olyat, amit régen Harry használt a bájital hozzávalók felaprítására –, hogy fizetnünk kell az áthaladásért.
– Fizetni? – kérdezte Harry. – Adnia kell valamit az ajtónak?
– Igen – felelte Dumbledore. – Mégpedig vért, ha nem tévedek.
– Vért?
– Mondtam, hogy kezdetleges – mondta Dumbledore, kinek hangja lekicsinylőnek, sőt csalódottnak tűnt, mintha Voldemort nem érte volna el azt a színvonalat, amire Dumbledore számított. – Az elgondolás, amire már gondolom te is rájöttél az, hogy az ellenfelednek muszáj meggyengítenie magát ahhoz, hogy belépjen. Ismételten, Voldemort képtelen felfogni, hogy sokkalta szörnyűbb dolgok is vannak a fizikai sérüléseken kívül.
– Igen, de mégis, ha el lehet kerülni… – szólt Harry, aki már épp elég fájdalmat tapasztalt meg ahhoz, hogy ne kívánjon többet.
– De ez olykor elkerülhetetlen – mondta Dumbledore felcsúsztatva talárja ujját és felfedve ezzel sérült kezének alkarját.
– Professzor! – ellenkezett Harry és előre sietett, mikor Dumbledore felemelte a kést. – Majd én megteszem, én…
Nem tudta, mit fog mondani – fiatalabb, fittebb? De Dumbledore csak mosolygott. Majd egy ezüst villanás és vörös fröccsenés következett. A szikla elülső része sötét, fénylő cseppekkel lett telehintve.
– Nagyon kedves tőled, Harry – mondta Dumbledore a pálcája hegyét végighúzva az általa, a saját alkarján ejtett mély vágáson úgy, hogy az tüstént begyógyult, pont, ahogyan Piton is begyógyította Malfoy sebeit. – De a te véred többet ér, mint az enyém. Ó, úgy látszik működik, nemde?
A ragyogó ezüst boltív körvonala ismét előbukkant a falon, de ez alkalommal nem halványult el. A benne lévő vérfoltos szikla egyszerűen eltűnt egy bejáratot hagyva a látszólagos teljes sötétségbe.
– Csak utánam, úgy vélem – mondta Dumbledore és keresztülsétált a boltíves átjárón Harryvel a sarkában, aki menet közben gyorsan meggyújtotta saját pálcáját.
Kísérteties látvány tárult a szemük elé: egy üregben álltak, egy fekete tó partján, ami olyan hatalmas volt, hogy Harry nem látott el a túlsó partjára, és az üreg is olyan magas volt, hogy a plafont szintén nem lehetett látni. Egy sejtelmes zöld fény pislákolt távolabb, úgy tűnt a tó közepe felől. Az alatta lévő teljesen mozdulatlan vízben tükröződött. Ez a zöld fény illetve a két világító pálca volt az egyetlen, ami megtörte az amúgy selymes sötétséget, bár a pálcák fénye sem világított el olyan messzire, mint amennyire Harry számított volna. A sötétség valahogyan áthatolhatatlanabb volt, mint a hétköznapi sötétség.
– Akkor sétáljunk – mondta csendesen Dumbledore. – Légy nagyon óvatos, nehogy belelépj a vízbe! Maradj a közelemben!
Majd elindult a tó partja mentén és Harry szorosan mögötte követte. Lépteik visszhangzó, csattogó hangokat hallattak a vizet körülölelő keskeny sziklaperemen. Csak mentek tovább és tovább, de a látvány mindig ugyanolyan maradt: egyik felükön ott volt a durva üregfal, a másikon pedig határtalan kiterjedésű sima, üveges sötétség, melynek leges legközepén ott volt a titokzatos zöld fény. Harry nyomasztónak, félelmetesnek találta a helyet és a csendet.
– Professzor úr? – szólalt meg végül. – Úgy véli, itt van a Horcrux?
– Ó, igen – felelte Dumbledore. – Igen, biztosra veszem, hogy itt van. A kérdés az, hogyan jutunk el hozzá…
– Nem tudnánk… nem próbálhatnánk meg egy begyűjtő bűbájjal? – kérdezte Harry biztosra véve, hogy ez ostoba javaslat volt, de inkább ez, mint hogy bevallja, minél előbb ki akart jutni erről a helyről.
– Természetesen megpróbálhatjuk – mondta Dumbledore és olyan hirtelen állt meg, hogy Harry majdnem beleütközött. – Miért nem csinálod te?
– Én? Ó… rendben…
Harry nem számított erre, de megköszörülte a torkát és pálcáját magasba emelve hangosan azt mondta:
– Invito Horcrux!
Robbanásszerű hang kíséretében valami nagyon termetes és sápadt színű emelkedett ki a fekete vízből úgy hat méterre tőlük. Mielőtt Harry megnézhette volna, mi az, az már el is tűnt egy hangos csobbanással, amely nagy, széles hullámfodrokat keltett a tükörsima vízen. Harry félelmében hátraugrott és nekiütközött a falnak. A szíve még mindig zakatolt, mikor Dumbledore felé fordult.
– Mi volt ez?  – kérdezte rögtön.
– Gondolom valami, ami kész reagálni, ha megkíséreljük megszerezni a Horcruxot.
Harry visszapillantott a vízre. A tó felszíne újra fénylő fekete tükör volt: a fodrozódás természetellenesen gyorsan tűnt el. De Harry szíve még mindig kalapált.
– Gondolta, hogy ez fog történni, uram?
– Gondoltam rá, hogy történni fog valami, ha nyilvánvaló módon kíséreljük meg rátenni a kezünket a Horcruxra. Nagyon jó ötlet volt, Harry. A legegyszerűbb módja annak, hogy rájöjjünk, mivel is állunk szemben.
– De nem tudjuk, mi volt az a dolog – mondta Harry a gonoszan sima vízre pillantva.
– Úgy érted, mik azok a dolgok – mondta Dumbledore. – Erősen kétlem, hogy csak egy lenne. Mehetünk tovább?
– Professzor úr?
– Igen, Harry?
– Mit gondol, bele kell majd mennünk a tóba?
– Bele? Csak akkor, ha nagyon szerencsétlenek vagyunk.
– Nem gondolja, hogy a Horcrux a tó fenekén van?
– Ó, nem… úgy vélem, a Horcrux a tó közepén van.
És Dumbledore a tó közepén lévő titokzatos zöld fény felé mutatott.
– Szóval át kell kelnünk a tavon, hogy megszerezzük?
– Igen, úgy gondolom.
Harry nem szólt semmit. Gondolatai víziszörnyekkel, hatalmas kígyókkal, démonokkal, kelpikkel és koboldokkal voltak tele…
– Aha – szólt Dumbledore és ismét megállt. Ezúttal Harry tényleg beleütközött. Egy pillanatig a sötét víz szélén dülöngélt, majd Dumbledore ép keze szorosan megfogta felkarját és visszahúzta őt. – Nagyon sajnálom, Harry, szólnom kellett volna. Állj a falhoz, kérlek. Azt hiszem, megtaláltam a helyet.
Harrynek fogalma sem volt róla, miről beszélt Dumbledore. Harry számára a sötét part ezen része is ugyanolyan volt, mint bármelyik másik pontja, de úgy tűnt, Dumbledore valami különlegeset észlelt itt. Most nem a kőfalon simította végig a kezét, hanem a levegőben, mintha arra számítana, hogy valami láthatatlant talál és foghat meg.
– Ohó – szólt vidáman Dumbledore néhány másodperccel később. Valamit megfogott a levegőben, amit Harry nem látott. Dumbledore közelebb ment a vízhez. Harry aggódva figyelte, ahogy Dumbledore csatos cipőinek orra elérte a sziklaperem legszélét. Dumbledore egyik kezét még mindig ökölbe szorította a levegőben, a másikkal pedig elővette a pálcáját és a hegyével megérintette az öklét.
Azon nyomban egy vastag, zöld rézlánc jelent meg a semmiből, amely a víz mélyéről egészen Dumbledore kezéig ért. Dumbledore megérintette a láncot, mire az elkezdett keresztülcsúszni a markán, mint egy kígyó, majd a földön összetekerte magát egy csörömpölő hang kíséretében, amelyet a kőfalak zajosan vertek vissza. Valamit kihúzott a fekete víz mélyéről. Harry elképedve nézte, ahogyan az apró csónak kísérteties orra megtörte a vízfelszínt. Olyan zölden ragyogott, mint a lánc, és alig látható hullámot vetve lebegett a part azon része felé, ahol Harry és Dumbledore álltak.
– Honnan tudta, hogy ez ott van? – kérdezte elképedve Harry.
– A varázslat mindig hagy nyomot maga után – felelte Dumbledore, ahogy a csónak egy halk nyekkenéssel partot ért. – Olykor igencsak jól elkülöníthető nyomokat. Én tanítottam Tom Denemet. Ismerem a stílusát.
– Ez… ez a csónak biztonságos?
– Ó, igen, úgy vélem az. Voldemortnak muszáj volt kitalálnia valamilyen módszert, hogy átjuthasson a tavon az általa belehelyezett teremtmények felbőszítése nélkül, abban az esetben, ha valaha is meg akarja látogatni vagy elvinni a Horcruxot.
– Szóval a vízben lévő dolgok nem fognak velünk semmit tenni, ha Voldemort csónakjával kelünk át a tavon?
– Úgy vélem, bele kell nyugodnunk a ténybe, hogy egy bizonyos idő elteltével rájönnek majd, hogy mi nem Voldemort nagyúr vagyunk. De ez idáig jól csináltunk mindent. Megengedték nekünk, hogy kiemeljük a csónakot.
– De miért hagyták? – kérdezte Harry, aki képtelen volt kiverni a fejéből a csápok képét, amik kiemelkedtek a sötét vízből, amint látótávolságon kívül kerül a tópart.
– Voldemort eléggé bizonyosnak kellett legyen afelől, hogy csak és kizárólag egy különösen remek képességű varázsló találhatja meg a csónakot – mondta Dumbledore. – Szerintem készen állt kockáztatni azt, amiről ő úgy hitte teljességgel lehetetlen, azaz hogy valaki más talál rá, tudván, hogy más akadályokat is felállított, olyanokat, melyeken csak ő lenne képes átjutni. Majd meglátjuk, vajon igaza volt-e.
Harry lepillantott a csónakra. Tényleg nagyon kicsi volt.
– Nem úgy néz ki, mint amit kétszemélyesre építettek. Ki fog bírni mindkettőnket? Nem leszünk ketten túl nehezek?
Dumbledore nevetett.
– Voldemortot nem a súly, hanem azon varázserő nagysága érdekelte, mely átkelt a taván. Úgy vélem, ezt a csónakot inkább úgy bűvölték meg, hogy egyszerre csak egy varázsló legyen képes utazni vele.
– De akkor…
– Nem hiszem, hogy te számítanál, Harry: fiatalkorú vagy és képzetlen. Voldemort soha nem számított volna arra, hogy egy tizenhat éves eljut erre a helyre. Szerintem valószínűtlen, hogy az enyémhez mérve a te erőd megmutatkozik.
Ezek a szavak nem emelték kimondottan Harry harci kedvét. Talán Dumbledore tudatában volt ennek, mert hozzátette:
– Voldemort hibája, Harry, Voldemort hibája… A kor ostoba és feledékeny, mikor lebecsüli a fiatalságot… És most, te mész előre, de légy óvatos, ne érintsd meg a vizet!
Dumbledore félreállt és Harry óvatosan bemászott a csónakba. Dumbledore is belelépett, a láncot a csónak aljára tekerte. Mindketten szorongtak. Harry nem tudott kényelmesen ülni, hanem guggolt és a térde túllógott a csónak peremén, amely hirtelen megindult. Nem volt egyéb zaj, csupán a vizet szelő csónakorr lágy suhogása. Saját magától mozgott, mintha egy láthatatlan kötél húzná a tó közepén lévő fény felé. Hamarosan már nem látták az üreg falait. Akár már a tengeren is lehettek volna, csak itt nem voltak hullámok.
Harry lepillantott és látta pálcája aranyfényének visszatükröződését, ahogy ragyogott és csillogott a fekete vízen, miközben elhaladtak. A csónak széles fodrokat vetett az üvegszerű vízfelszínen, mint rovátkák egy fekete tükrön…
Majd Harry megpillantott valamit, fehéren, mint a márvány, centikre a vízfelszín alatt lebegni.
– Professzor úr! – mondta és rémült hangja hangosan visszhangzott végig a csendes vízen.
– Harry?
– Azt hiszem, láttam egy kezet a vízben… egy emberi kezet!
– Igen, efelől nincs kétségem – mondta nyugodtan Dumbledore.
Harry lebámult a vízbe, az eltűnt kéz után kutatott és émelygő érzés öntötte el a torkát.
– Szóval az a dolog, ami kiugrott a vízből…
De Harry már tudta a választ, mielőtt Dumbledore felelt volna. A pálca fénye a vízfelület új részére siklott és ezúttal egy arccal felfelé, a felszíntől néhány centire heverő halott férfit világított meg. Nyitott szemei mintha pókhálóktól lettek volna fátyolosak, haja és köpenye úgy örvénylett körülötte, akár a füst.
– Itt testek vannak! – mondta Harry és hangja sokkal magasabb volt, mint szokott és igencsak eltért a sajátjától.
– Igen – mondta higgadtan Dumbledore –, de jelen pillanatban nem kell miattuk aggódnunk.
– Jelen pillanatban? – ismételte Harry, ahogyan elvette tekintetét a vízről és Dumbledore-ra nézett.
– Nem, amíg pusztán békésen lebegnek alattunk – mondta Dumbledore. – Nincs semmi okunk félni egy testtől, Harry, és legalább annyira nem kell félni a sötétségtől sem. Voldemort nagyúr, aki persze titkon mindkettőt féli, nem ért egyet. De ezzel ismételten csak saját bölcsességének hiányát fedi fel. Nem a halál vagy a sötétség az, amitől félünk, hanem az ismeretlen.
Harry csendben maradt. Nem akart vitatkozni, de ő borzalmasnak találta az elgondolást, miszerint testek lebegtek körülöttük és alattuk, sőt, nem hitte, hogy veszélytelenek volnának.
– De az egyik kiugrott – mondta megpróbálva olyan egyenletesen és nyugodtan tartani a hangját, mint Dumbledore. – Amikor megpróbáltam magamhoz hívni a Horcruxot, egy test kiemelkedett a tóból.
– Igen – mondta Dumbledore. – Biztosra veszem, hogy amint nálunk van a Horcrux, kevésbé lesznek majd nyugodtak. De, akárcsak sok más teremtmény, mely hidegben és sötétségben tengődik, ezek is félik a fényt és a meleget, melyeket tehát majd segítségünkre hívhatunk, ha a szükség úgy kívánja. A tűz, Harry – tette hozzá mosolyogva Dumbledore Harry elcsodálkozott arckifejezését látva.
– Ó… rendben… – felelte gyorsan Harry. Elfordította a fejét, hogy a zöldes fényre nézzen, melynek irányába a csónak továbbra is hajthatatlanul haladt. Most már nem tudta tovább tetetni, hogy nem fél. A nagy fekete tó, mely halottaktól nyüzsgött… Hosszú-hosszú órákkal ezelőttinek tűnt a pillanat, mikor találkozott Trelawney professzorral, vagy amikor Ronnak és Hermionénak adta a Felix Felicist… Hirtelen azt kívánta, bárcsak rendesebben elbúcsúzott volna tőlük… és Ginnyt egyáltalán nem is látta…
– Majdnem ott vagyunk – mondta vidáman Dumbledore.
És valóban, a zöldes fény végül úgy tűnt, egyre nagyobb lesz, majd perceken belül a csónak megállt, gyengéden beleütközve valamibe, amit Harry először nem látott, de amikor felemelte fénylő pálcáját, meglátta, hogy egy sima kőből álló kis szigetre érkeztek a tó közepén.
– Óvatosan, nehogy hozzáérj a vízhez – mondta ismét Dumbledore, ahogy Harry kimászott a csónakból.
A sziget nem volt nagyobb, mint Dumbledore irodája: egy kiterjedt lapos fekete kő, melyen pusztán a zöld fény forrása állt, amely közelről szemlélve sokkal fényesebbnek tűnt. Harry hunyorogva nézte. Először azt hitte, valamiféle lámpa, de aztán meglátta, hogy a fény egy kőtálból jön, ami inkább a merengőre hasonlított, és mindez egy állvány tetején pihent.
Dumbledore megközelítette a tálat és Harry követte. Egymás mellett állva lenéztek és belepillantottak. A tál tele volt smaragdzöld folyadékkal, ami azt a fluoreszkáló fényt bocsátotta ki.
– Mi ez? – kérdezte Harry halkan.
– Nem tudom pontosan – felelte Dumbledore. – De valami sokkal aggasztóbb, mint a vér és a testek.
Dumbledore felhúzta talárja ujját a sérült kezén és kinyújtotta égett ujjai hegyét a bájital felszíne felé.
– Uram, ne, ne érintse meg…
– Nem tudom megérinteni – mondta Dumbledore halvány mosollyal. – Látod? Nem tudom ennél jobban megközelíteni. Próbáld meg te.
Mereven nézve Harry belenyúlt a tálba és megpróbálta megérinteni a bájitalt. De egy láthatatlan akadályba ütközött, amely meggátolta, hogy a közelébe férkőzzön. Nem számított, milyen keményen nyomta, az ujjai nem érintettek mást, csak a látszólag szilárd, törhetetlen levegőt.
– Kérlek, állj félre, Harry – szólt Dumbledore.
Felemelte a pálcáját és bonyolult mozdulatokat írt le a bájital felszíne felett, miközben hangtalanul motyogott. Semmi sem történt, kivéve talán azt, hogy a bájital most kicsit fényesebben ragyogott. Amíg Dumbledore munkálkodott, Harry csendben maradt, de nem sokkal azután, hogy Dumbledore visszahúzta a pálcáját, Harry úgy érezte, biztonságos volt ismét megszólalni.
– Úgy hiszi, a Horcrux odabenn van, uram?
– Ó, igen – Dumbledore még közelebb hajolt a tálhoz. Harry látta, hogy az arca fejjel lefelé tükröződött a zöld bájital sima felszínén. – De hogyan érjük el? Ebbe a bájitalba nem lehet kézzel belenyúlni, nem lehet eltűntetni, szétválasztani, kimerni vagy elszívni, nem lehet átváltoztatni sem megbűvölni vagy más módon megváltoztatni a természetét.
Majdhogynem szórakozottan Dumbledore ismét felemelte a pálcáját, egyszer megforgatta a levegőben, majd elkapta azt a kristályserleget, amit a semmiből varázsolt elő.
– Csak arra tudok következtetni, hogy ezt a bájitalt meg kell inni.
– Micsoda? – mondta Harry. – Nem!
– Igen, így gondolom: csakis ha megiszom, akkor tudom kiüríteni a tálat és megnézni, mit rejt a mélye.
– De mi van, ha… mi van, ha megöli magát?
– Ó, kétlem, hogy így működne – felelte könnyedén Dumbledore. – Voldemort nagyúr nem akarná megölni azt a személyt, aki elérte ezt a szigetet.
Harry nem hitt a fülének. Mi volt ez, még több Dumbledore őrült elhatározásából, hogy mindenkiben a jót látja?
– Uram – szólt Harry próbálva hangszínét elfogadható szinten tartani –, uram, ez itt Voldemort, akiről…
– Elnézést, Harry. Azt kellett volna mondanom, nem akarná azonnal megölni azt a személyt, aki elérte ezt a szigetet – javította ki magát Dumbledore. – Életben akarná tartani őket addig, míg rá nem jön, hogyan tudtak idáig áthatolni a védelmi vonalán, és ami a legfontosabb, miért akarták annyira kiüríteni a tálat. Ne feledd, Voldemort nagyúr úgy hiszi, egyedül ő tud a Horcruxairól.
Harry ismét mondani akart valamit, de Dumbledore ezúttal csendre intette, miközben halványan ráfintorgott a smaragdzöld folyadékra, nyilvánvalóan erősen gondolkozva.
– Kétség kívül – mondta végül –, ennek a bájitalnak úgy kell hatnia, hogy azzal megakadályozzon engem abban, hogy elvegyem a Horcruxot. Talán lebénít, elfeledteti velem, miért is vagyok itt, akkora fájdalmat okoz, hogy az eltereli a figyelmem, vagy bármi más módon tehetetlenné tesz. Ez esetben, Harry, a te feladatod lesz megbizonyosodni arról, hogy nem hagyom abba az ivást, még akkor is, ha neked kell belém erőszakolni a bájitalt. Megértettél?
A tekintetük találkozott a tál felett. Mindkét sápadt arcot megvilágította az a különös, zöld fény. Harry egy szót sem szólt. Ez lett volna az ok, amiért eljöhetett ide, hogy erőszakkal megitasson Dumbledore-ral egy olyan bájitalt, ami talán elviselhetetlen fájdalmat okoz majd neki?
– Ugye nem felejtetted el – szólt Dumbledore –, hogy milyen feltétellel hoztalak magammal?
Harry habozott és közben a kék szemekbe meredt, melyek zöldre színeződtek a tál visszaverődő fényében.
– De mi van, ha…
– Megesküdtél rá, nemde, hogy követed a parancsaimat, bármik is legyenek azok?
– Igen, de…
– Figyelmeztettelek ugye, hogy talán veszélyes lehet?
– Igen – mondta Harry –, de…
– Nos akkor – mondta Dumbledore még egyszer fölhajtva talárja ujjait, felemelve az üres serleget –, tudod a parancsot.
– Miért nem ihatom meg inkább én a bájitalt? – kérdezte kétségbeesve Harry.
– Azért, mert én sokkal idősebb vagyok, sokkal okosabb és sokkal értéktelenebb – felelte Dumbledore. – Egyszer és mindenkorra, Harry, a szavadat adod, hogy minden tőled telhetőt megteszel annak érdekében, hogy tovább igyak?
– Nem tudnám…
– A szavadat adod?
– De…
– A szavadat, Harry.
– Én… rendben, de…
Mielőtt még Harry tovább ellenkezhetett volna, Dumbledore belemerítette a kristályserleget a bájitalba. A másodperc töredékéig Harry remélte, hogy nem lesz képes a serleggel megérinteni a bájitalt, de a kristály úgy merült a felszín alá, mint korábban semmi. Amikor a pohár színültig megtelt, Dumbledore a szájához emelte.
– Egészségedre, Harry.
Majd kiitta a serleget. Harry halálra rémülve figyelt, a kezei úgy szorították a tál szélét, hogy az ujjhegyei elzsibbadtak.
– Professzor úr? – kérdezte idegesen, mikor Dumbledore lejjebb engedte az üres poharat. – Hogy érzi magát?
Dumbledore szemét behunyva megrázta a fejét. Harry eltűnődött, vajon voltak-e fájdalmai. Dumbledore vakon ismét belemerítette a poharat a tálba, újra megtöltötte, és ismét kiitta.
Dumbledore három serlegnyi bájitalt ivott meg némán. Majd a negyedik közepén megtántorodott és nekiesett a tálnak. A szeme még mindig csukva volt és nehézkesen lélegzett.
– Dumbledore professzor? – mondta feszült hangon Harry. – Hall engem?
Dumbledore nem felelt. Az arca úgy rángatózott, mintha mélyen aludna, de valami borzalmas álmot látna. Egyre gyengébben fogta a serleget. A bájital épp kiömleni készült belőle. Harry előrenyúlt és biztosan tartva megmarkolta a kristálykupát.
– Professzor úr, hall engem? – ismételte hangosan és a hangja keresztülvisszhangzott az üregen.
Dumbledore lihegett, majd olyan hangon szólalt meg, amit Harry fel sem ismert, hisz még soha nem hallotta Dumbledore-t ennyire rémültnek.
– Nem akarom… ne kényszeríts…
Harry belenézett a megfehéredett arcba, a hajlott orra, a félhold alakú szemüvegre, melyeket oly jól ismert, és nem tudta, mihez kezdjen.
–… nem szeretem… elég volt… – nyögött fel Dumbledore.
– Nem… nem hagyhatja abba, professzor úr – mondta Harry. – Tovább kell innia, emlékszik? Azt mondta nekem, hogy muszáj tovább innia. Tessék…
Gyűlölve önmagát, undorodva attól, amit csinált, Harry odaerőszakolta a serleget Dumbledore szájához és megdöntötte úgy, hogy Dumbledore kiitta a benne lévő maradék bájitalt.
– Ne… – nyöszörgött Dumbledore, mikor Harry belemerítette a serleget a tálba és ismét megtöltötte neki. – Nem akarom… nem akarom… engedj el…
– Minden rendben, professzor úr – felelte Harry remegő kézzel. – Minden rendben, itt vagyok…
– Állítsd meg, állítsd meg – nyögött fel Dumbledore.
– Igen… igen, ez meg fogja állítani – füllentette Harry. Majd a serleg tartalmát beleöntötte Dumbledore nyitott szájába.
Dumbledore felordított. A hang végigvisszhangzott a hatalmas termen, keresztül a fekete vízen.
– Ne, ne, ne… ne… képtelen vagyok… képtelen vagyok, ne kényszeríts, nem akarom…
– Minden rendben, professzor úr, minden rendben – mondta hangosan Harry, miközben a keze annyira remegett, hogy alig tudta kimerni a hatodik serleg bájitalt. A tál most már félig üres volt. – Semmi sem történik Önnel, biztonságban van, ez nem valódi, esküszöm, nem valódi. Igya ezt meg, igya meg…
És Dumbledore engedelmesen megitta, mintha Harry ellenszert kínált volna neki, de miután kiitta a serleget, térdre rogyott és tehetetlenül remegett.
– Ez mind az én hibám, az én hibám – zokogta. – Kérlek, állítsd meg, tudom, hogy hibáztam, ó, kérlek, állítsd meg és én soha többé nem…
– Ettől abbamarad, professzor úr – mondta elcsukló hangon Harry, ahogyan a hetedik serleg bájitalt töltötte Dumbledore szájába.
Dumbledore kezdett összegörnyedni, mintha láthatatlan kínvallatók kerítették volna be. Csapkodó keze majdnem kiütötte a megtöltött serleget Harry remegő kezéből, miközben felnyögött:
– Ne bántsd őket, ne bántsd őket, kérlek, kérlek, az én hibám, engem bánts inkább…
– Tessék, igya meg, igya ezt meg, rendbe fog jönni – mondta kétségbeesetten Harry és Dumbledore ismételten engedelmeskedett neki, kinyitotta a száját miközben a szeme szorosan csukva volt és egész testében remegett. És akkor ismét ordítva előrebukott, öklével a földet püfölte, miközben Harry kilencedszer is megtöltötte a serleget.
– Kérlek, kérlek, kérlek, ne… azt ne, azt ne, megteszek bármit…
– Csak igyon, professzor úr, csak igyon…
Dumbledore ivott, akár egy gyerek, akit a szomjúság kínoz, de amikor befejezte, ismét úgy ordított, mintha testének belseje lángolna.
– Többet ne, kérlek, többet ne…
Harry kimerte a tizedik serleg bájitalt és érezte, hogy a kristály súrolja a tál alját.
– Mindjárt készen vagyunk, professzor úr, igya meg, igya meg…
Megtámasztotta Dumbledore vállát és Dumbledore ismét kiitta a poharat. Harry újból talpra állt újratölteni a kelyhet, mikor Dumbledore ismét ordítani kezdett, de sokkalta velőtrázóbban, mint előtte bármikor.
– Meg akarok halni! Meg akarok halni! Állítsd meg, állítsd meg, meg akarok halni!
– Igya ezt meg, professzor úr, igya meg…
Dumbledore megitta és amint befejezte, rögtön ezt ordította:
– ÖLJ MEG!
– Ez… ez meg fogja! – zihálta Harry. – Csak igya meg ezt… vége lesz… minden véget ér!
Dumbledore nagy kortyokkal minden cseppet kiivott a serlegből, majd nagy, hörgő zihálással arccal a földre fordult.
– Ne! – kiáltotta Harry, aki felállt, hogy újratöltse a serleget. Ehelyett beledobta azt a tálba, lehuppant Dumbledore mellé és a hátára fordította őt. Dumbledore szemüvege ferdén állt, szája tátva volt, a szeme pedig csukva. – Ne – ordította Harry megrázva Dumbledore-t. – Nem, nem halt meg, azt mondta az nem méreg, ébredjen fel, ébredjen! Rennervate! – ordította, miközben pálcáját Dumbledore mellkasának szegezte. Vörös fény villant, de nem történt semmi. – Rennervate! Uram… Kérem…
Dumbledore szemhéjai megremegtek. Harry szíve nagyot dobbant.
– Uram, hogy…
– Vizet – mondta rekedten Dumbledore.
– Vizet – lihegte Harry –, igen…
Talpra szökkent és felkapta a serleget, melyet korábban a tálba ejtett. Szinte észre sem vette az aranymedált, amely összetekeredve hevert alatta.
– Aguamenti! – kiáltotta, pálcájával a serlegre ütve.
A serleg megtelt tiszta vízzel. Harry letérdelt Dumbledore mellé, megemelte a fejét és a poharat a szájához emelte – de az üres volt. Dumbledore felnyögött, majd zihálni kezdett.
– Pedig volt benne… várjon… Aguamenti! – mondta ismét Harry pálcájával a serlegre mutatva. Ismét egy másodperc erejéig tiszta víz csillogott benne, de ahogyan Dumbledore szájához közelítette, a víz megint eltűnt.
– Uram, én próbálom, én próbálom! – mondta kétségbeesetten Harry, de nem hitte, hogy Dumbledore hallja őt. Dumbledore az oldalára fordult és nagy, hörgő lélegzeteket vett, melyek gyötrelmesnek hallatszottak. – Aguamenti! Aguamenti! AGUAMENTI!
A serleg megtelt, majd ismét kiürült. És most már Dumbledore lélegzetvétele kezdett alábbhagyni. Harry agya pániktól kavargott és ösztönösen tudta, hogy egyetlen módja maradt a vízszerzésnek, mert Voldemort pontosan így tervezte el…
Átvetette magát a szikla pereméhez, majd a serleget a tóba merítette és csordultig töltötte jéghideg vízzel, amely aztán nem tűnt el.
– Uram, itt van! – kiáltotta Harry és előrekapva ügyetlenül Dumbledore arcára öntötte a vizet.
Ez volt a legtöbb, amit tehetett, hiszen a másik karján érződő jeges érzés nem a hideg víz szűnni nem akaró hatása volt. Egy síkos fehér kéz ragadta meg a csuklóját, és a kézhez tartózó lény lassan húzta őt hátra, át a sziklán. A tó felszíne már nem volt tükörsima. Tajtékot vert és akármerre nézett, Harry fehér fejeket és kezeket látott kiemelkedni a sötét vízből. Beesett szemű világtalan férfiak, nők és gyerekek közeledtek a szikla felé: a holtak serege emelkedett ki a fekete vízből.
– Petrificus Totalus! – ordította Harry és minden erejét megfeszítve kapaszkodott a sziget sima, ázott felszínébe, miközben pálcáját a karját fogó Inferiusra szegezte. Az elengedte és egy csobbanással hanyatt visszazuhant a vízbe. Harry feltápászkodott. De akkorra már még több Inferius mászott a sziklára, csontos kezeik a csúszós felszínbe vágódtak, míg kifejezéstelen, fagyos szemüket Harryn tartották, ahogy maguk mögött húzták víz áztatta rongyaikat és beesett arcaik bámultak előre.
– Petrificus Totalus! – ordította ismét Harry hátrálva és pálcáját végighúzva a levegőben. Hat vagy hét közülük összeroskadt, de még több jött felé. – Obstructo! Incarcerous!
Néhányuk megtántorodott, egy vagy kettő közülük megkötözve terült el, de a mögöttük mászók egyszerűen átléptek a földön heverő testeken. Még mindig a levegőt hasítva a pálcájával, Harry ezt ordította:
– Sectumsempra! SECTUMSEMPRA!
És bár átázott rongyaikon és jeges bőrükön vágások jelentek meg, nem volt vérük, ami kifolyt volna. Az Inferik érzéketlenül mentek tovább, összefonnyadt kezeiket Harry felé nyújtogatva, aki tovább hátrált és érezte, hogy vékony, csupa csont karok – hidegek akár a halál – fonják át hátulról. Majd a lába elhagyta a talajt, ahogyan megemelték és lassan, biztosan elkezdték visszacipelni őt a vízbe. Harry tudta, hogy onnan nincs menekvés, hogy meg fog fulladni és egy lesz a Voldemort törött lelkének egy darabját védelmező halott őrök közül…
De akkor fény tört át a sötétségen: bíbor és aranyszínben egy tűzgyűrű vette körbe a sziklát és a Harryt oly szorosan tartó Inferik meginogtak és megtántorodtak. Nem mertek keresztülhaladni a lángokon, hogy a vízhez jussanak. Eldobták Harryt, aki a földre vágódott, megcsúszott a sziklán és lehorzsolta a karját, de aztán pálcáját megemelve és körültekintve feltápászkodott.
Dumbledore ismét talpon volt, olyan fehéren, mint bármelyik körülötte lévő Inferius, de magasabb volt mindnyájuknál és a tűz fénye táncolt a szemében. Pálcáját úgy tartotta, akár egy fáklyát, ennek végéből törtek elő a lángok és akár egy hatalmas lasszó, melegséggel vette körbe mindnyájukat.
Az Inferiusok egymásnak ütköztek, vakon próbáltak meg kimenekülni az őket körülvevő tűzből…
Dumbledore kihalászta a medált a kőtál aljából és elrakta talárja belsejébe. Szótlanul intett Harrynek, hogy menjen oda hozzá. A lángoktól megzavarodva az Inferik észre sem vették, hogy áldozataik távoznak, ahogyan Dumbledore visszavezette Harryt a csónakhoz a tűzgyűrűt magukkal illetve maguk körül mozgatva és a megzavarodott Inferiusok által a víz széléig kísérve, ahol azok aztán jólesően visszacsusszantak a fekete vizükbe.
Harry, aki minden porcikájában remegett, egy pillanatig azt hitte, Dumbledore nem lesz képes beszállni a csónakba. Kissé megtántorodott, mikor megkísérelte ezt. Úgy tűnt, minden energiája a körülöttük lévő védelmező lánggyűrű fenntartására összpontosult. Harry megragadta őt és visszasegítette a helyére. Mikor mindketten biztonságban bepréselődtek, a csónak elindult vissza, keresztül a fekete vízen, el a sziklától és még mindig körülvéve a tűzgyűrűvel. Úgy tűnt, hogy az alattuk nyüzsgő Inferik nem mertek ismét felbukkanni.
– Uram – lihegte Harry –, uram én elfeledkeztem… a tűzről… felém közelítettek és én bepánikoltam…
– Ez igencsak érthető – motyogta Dumbledore. Harryt megrémítette, mikor hallotta, milyen gyenge volt a hangja.
Egy kis zökkenéssel elérték a partot, Harry kiugrott, majd gyorsan megfordult, hogy segítsen Dumbledore-nak. Abban a pillanatban, hogy partot értek, Dumbledore leeresztette a pálcát tartó kezét. A tűzgyűrű eltűnt, de az Inferiusok nem emelkedtek ki újra a vízből. Csörögve-zörögve a kis csónak is visszamerült a vízbe, a lánca is visszacsúszott a tóba. Dumbledore nagyot sóhajtott és nekidőlt az üreg falának.
– Gyenge vagyok… – mondta.
– Ne aggódjon, uram – felelte Harry rögtön, idegesen Dumbledore elképesztő sápadtsága és kimerültsége miatt. – Ne aggódjon, majd én visszajuttatom magunkat… Támaszkodjon rám, uram…
Majd Dumbledore ép karját a válla köré fonva és majdnem az összes súlyt magán cipelve Harry a tó mentén visszavezette az igazgatóját.
– A védelem… végülis… jól megtervezett volt – mondta gyengén Dumbledore. – Egyedül nem lehetett volna véghez vinni… jól csináltad, nagyon jól, Harry…
– Ne beszéljen most – mondta Harry tartva attól, milyen gyengévé vált Dumbledore hangja és hogy mennyire húzta a lábát. – Tartalékolja az erejét, uram… hamarosan kijutunk innen…
– A boltíves átjáró már visszazárult… a késem…
– Nem szükséges, megvágtam magam a sziklán – mondta határozottan Harry –, csak mondja meg, hová…
– Ide…
Harry beletörölte lehorzsolt alkarját a kőbe: miután megkapta fizetségét, a boltíves átjáró azonnal feltárult. Áthaladtak a külső tárnán és Harry segített Dumbledore-nak belemerülni a jeges tengervízbe, amely megtöltötte a sziklafalban lévő hasadékot.
– Minden rendben lesz, uram – ismételte Harry újra és újra, sokkalta jobban aggódva Dumbledore hallgatása, mint a korábbi elgyengült hangja miatt. – Már majdnem ott vagyunk… mindkettőnket vissza tudom hoppanálni… ne aggódjon…
– Nem aggódom, Harry – felelte Dumbledore, kinek hangja a fagyos víz ellenére erőteljesebb volt. – Veled vagyok.