Mikor újra kiértek a csillagos ég alá, Harry felhúzta Dumbledore-t a legközelebbi sziklára, majd talpra segítette. Átázott, didergett, és Dumbledore még mindig rá támaszkodott, közben pedig minden eddiginél jobban koncentrált úti céljára: Roxmortsra. Becsukta a szemét, megragadta Dumbledore karját amilyen erősen csak tudta, és felkészült arra a szörnyű összenyomó érzésre.
Tudta, hogy sikerült, még mielőtt kinyitotta volna a szemét: a só illata, a tenger morgása eltűnt. Ő és Dumbledore Roxmorts sötét főutcáján didergett, miközben folyt róluk a víz. Egy szörnyű pillanatig Harry képzelete újabb feléjük mászó Inferit villantott fel a boltok mellől, azonban egy pillanat múlva látta, hogy semmi nem mozog. Minden nyugodt volt, a sötétség néhány utcalámpát és kivilágított ablakot leszámítva teljes volt.
– Megcsináltuk, professzor! – suttogta nehézkesen Harry, majd hirtelen észrevette a mellkasába nyilalló égető érzést. – Megcsináltuk! Megszereztük a Horcruxot!
Dumbledore mellette tántorgott. Egy pillanatig Harry azt hitte, hogy az ügyetlen Hoppanálásától vesztette el Dumbledore az egyensúlyát. De amikor arcát jobban megvilágította egy közeli utcalámpa, észrevette, hogy sápadtabb és nyirkosabb volt, mint valaha.
– Uram, jó van?
– Voltam már jobban is – mondta gyengén Dumbledore, bár a szája széle megrándult. – Az a bájital… Nem volt valami egészséges… 
És Harry rémületére, Dumbledore a földre rogyott.
– Uram… Minden rendben van, uram, hamarosan jobban lesz, ne aggódjon.
Kétségbeesetten nézett körül segítséget keresve, de senkit nem látott, és csak arra tudott gondolni, hogy valahogyan a gyengélkedőre kellett vinnie Dumbledore-t.
– El kell jutnunk az iskolába, uram… Madam Pomfrey… 
– Nem – mondta Dumbledore. – Piton professzor… Rá van szükségem… De nem hiszem… Most nem tudok odáig elsétálni…
– Rendben, figyeljen – bekopogok egy ajtón, keresek egy helyet, ahol ott maradhat. Aztán elrohanok Madam…
– Perselus – mondta tisztán Dumbledore. – Perselusra van szükségem… 
– Rendben, akkor Piton. De egy kis ideig itt kell, hogy hagyjam. 
Azonban mielőtt Harry megmozdulhatott volna, rohanó léptek hangját hallotta meg. Nagyot dobbant a szíve: valaki meglátta őket, valaki tudja, hogy segítségre van szükségük. Mikor körbenézett, meglátta Madam Rosmertát, ahogy feléjük rohant a sötét utcán magas sarkú, bolyhos papucsában, egy sárkányokkal díszített bársony köntösben.
– Láttalak hoppanálni ahogy a hálószoba függönyeit húztam el! Hála istennek, hála istennek, nem tudtam, mit kellene… De mi a baja Albusnak?
Lihegve megállt, és tágra nyílt szemekkel Dumbledore-ra bámult.
– Megsérült – mondta Harry. – Madam Rosmerta, bemehetne a Három Seprűbe amíg én felrohanok az iskolába és segítséget hozok neki?
– Nem mehetsz oda egyedül! Nem vetted észre? Nem láttad? 
– Ha segít – mondta Harry, rá sem figyelve –, azt hiszem, be tudjuk vinni.
– Mi történt? – kérdezte Dumbledore. – Rosmerta, mi a baj?
– A… A Sötét Jegy, Albus. 
És az égre mutatott, a Roxfort irányába. Félelem kerítette hatalmába Harryt a szavak hallatára… Megfordult, és felnézett. Ott volt, az iskola fölött lebegett az égen. A fényes zöld koponya, aminek egy kígyó tekergett a szájában, a Jegy, amit a halálfalók hagytak hátra valahányszor beléptek egy épületbe… Valahányszor gyilkoltak…
– Mikor történt? – kérdezte Dumbledore, fájdalmasan megmarkolva Harry vállát, miközben talpra erőlködött.
– Percekkel ezelőtt történhetett, még nem volt ott, mikor kitettem a macskát, de mire fölértem az emeletre…
– Azonnal vissza kell jutnunk a kastélyba – mondta Dumbledore. – Rosmerta –és bár kicsit még tántorgott, úgy tűnt, teljesen ura a helyzetnek. – Szállítóeszközre van szükségünk. Seprűkre. 
– Van kettő a bárpult mögött – mondta ijedt arckifejezéssel. – Menjek és idehozzam?
– Ne, majd Harry megoldja.
Harry azonnal felemelte a pálcáját.
– Invito Rosmerta seprű!
Egy másodperccel később egy hangos durranást hallottak. Ahogy a kocsma ajtaja kirobbant, két seprű száguldott az utcára, és mindkettő Harry oldalára száguldott, ahol enyhén remegve megálltak derékmagasságban.
– Rosmerta, kérem, küldjön egy üzenetet a Minisztériumba – mondta Dumbledore, miközben felszállt a seprűre. – Lehetséges, hogy a Roxfortban még senki nem vette észre, hogy valami baj van… Harry, vedd fel a köpenyed.
Harry elővette a köpenyt a zsebéből, és magára borította, mielőtt felpattant a seprűre. Madam Rosmerta már a kocsma fele támolygott, mikor Harry és Dumbledore elrúgták magukat a földtől, és a levegőbe emelkedtek. Ahogy a kastély felé száguldottak, Harry oldalt pillantott Dumbledore-ra, készen hogy elkapja, ha leesne, de úgy tűnt, a Sötét Jegy látványa élénkítően hatott Dumbledore-ra. Előre hajolt a seprűre, szemét a Jegyen tartva, hosszú ezüstös haja és szakálla mögötte úszott a levegőben. Harry is előre nézett a koponyára, és a félelem méregként áradt szét testében, összeszorítva tüdejét, minden egyéb kényelmetlenséget elűzve a tudatából…
Milyen régóta lehettek távol? Vajon Ron, Hermione és Ginny szerencséje elfogyott mostanra? Közülük volt valaki, aki miatt a Jegy az iskola fölé lett küldve, vagy Neville, vagy Luna, vagy a DS valamelyik másik tagja? És ha igen… Ő mondta nekik, hogy járőrözzenek a folyosókon, ő kérte meg őket, hogy hagyják el a biztonságos ágyukat… Vajon ő a felelős, ismét, egyik barátja haláláért?
Ahogy a sötét, tekergő ösvény felett repültek, amin korábban még sétáltak, Harry hallotta az esti szél fütyülésén keresztül, ahogy Dumbledore egy furcsa nyelven újra motyog valamit. Aztán megértette, miért, ahogy a seprűje egy pillanatra megremegett, ahogy áthaladtak az iskola határát Jegyző fal fölött: Dumbledore lebontotta a varázslatot, amit ő maga helyezett el a kastély körül, hogy teljes sebességgel be tudjanak jutni. A Sötét Jegy közvetlenül az asztronómia torony, a kastély legmagasabb pontja felett csillogott. Vajon ez azt jelentette, hogy ott történt meg a haláleset? Dumbledore addigra már áthaladt a csipkézett bástya fölött, és épp leszállt a seprűről. Harry másodpercekkel utána landolt, és körülnézett.
A bástya üres volt. A kastélyba vezető csigalépcsőhöz vezető ajtó zárva volt. Nem volt Jegye dulakodásnak, halálig tartó küzdelemnek vagy holttestnek.
– Mit jelenthet ez? – kérdezte Harry Dumbledore-tól, miközben felnézett a koponyára, aminek a kígyónyelve gonoszul felvillant felettük. – Ez a valódi Jegy? Biztos, hogy valaki… Professzor? 
A Jegy gyenge zöld ragyogásában Harry látta, ahogy Dumbledore elfeketedett kezével a mellkasához kap.
– Menj és ébresztd fel Perselust – mondta gyengén, de tisztán Dumbledore. – Mondd el neki, mi történt, és hozd ide hozzám. Ne csinálj semmi mást, ne beszélj senki mással, és ne vedd le a köpenyedet. Itt várlak.
– De… 
– Megesküdtél, hogy engedelmeskedsz, Harry. Menj! 
Harry a csigalépcsőhöz vezető ajtó felé indult, de keze épp csak hozzáért az ajtó fémgyűrűjéhez, mikor szaladó léptek hangját hallotta a másik oldalról. Dumbledore-ra nézett, aki intett neki, hogy menjen odébb. Harry elhátrált az ajtótól, közben pedig előhúzta a pálcáját.
Az ajtó kirobbant, valaki feltűnt mögötte, és elkiáltotta magát:
– Expelliarmus!
Harry teste azonnal megmerevedett, és érezte, ahogy hátra dől a torony falának, mint egy ingatag szobor, képtelenül mozgásra vagy beszédre. Nem értette, hogyan történhetett ez. Az Expelliarmus nem Fagyasztó Bűbáj volt…
Aztán a Jegy fényében látta, ahogy Dumbledore pálcája ívben a bástya szélére szállt, és megértette… Dumbledore szótlanul mozgásképtelenné tette, és azzal a másodperccel, hogy ezt megtette, elvesztette a lehetőséget, hogy megvédje magát.
A bástyának támaszkodva, falfehér arccal Dumbledore még mindig nem mutatta jelét ijedtségnek vagy aggodalomnak. Egyszerűen ránézett lefegyverzőjére, és azt mondta:
– Jó estét, Draco. 
Malfoy előre lépett, gyorsan körbepillantva, hogy ellenőrizze, csak ő és Dumbledore vannak ott egyedül. Szeme a másik seprűre vándorolt.
– Ki van még itt?
– Egy kérdés, amit én is feltennék neked. Vagy egyedül cselekszel?
Harry látta Malfoy halvány szemeit, ahogy visszaugranak Dumbledore-ra a Jegy zöldes fényében.
– Nem – mondta. – Van erősítésem. Halálfalók vannak ma este az iskolájában.
– Lám, lám… – mondta Dumbledore, mintha Malfoy egy igényes házi feladatot mutatna neki. – Tényleg nagyon jó. Sikerült találnod egy módot, hogy bejuttasd őket, ugye?
– Igen – mondta lihegve Malfoy. – Épp az orra előtt, és észre se vette!
– Ügyes – mondta Dumbledore. – Azonban… Bocsáss meg nekem… Hol vannak most? Úgy tűnik, egyedül vagy.
– Összefutottak néhány őrével. Lejjebb harcolnak. Nem fognak sokáig kitartani… Én előre jöttem… Feladatom van. 
– Nos, akkor folytatnod kell, és végrehajtani, kedves fiam –mondta lágyan Dumbledore.
Csend volt. Harry saját láthatatlan, lebénított testébe börtönözve állt, kettejükre bámulva, feszülten figyelve a halálfalók távoli küzdelmének zajára. Előtte Draco Malfoy nem tett semmit, csak bámult Dumbledore-ra, aki – Harry alig tudta elhinni – mosolygott.
– Draco, Draco, te nem vagy gyilkos.
– Honnan tudja? – kérdezte egyből Malfoy.
Valószínűleg rájött, mennyire gyerekesen hangzottak a szavak. Harry látta, ahogy elvörösödik a Jegy zöldes fényében.
– Nem tudja, mire vagyok képes – mondta óvatosabban Malfoy. – Nem tudja, mit tettem!
– Ó, de igen, tudom – mondta szelíden Dumbledore. – Majdnem megölted Katie Bellt és Ronald Weasleyt. Egész évben egyre kétségbeesettebben próbáltál megölni engem. Bocsáss meg, Draco, de gyenge próbálkozások voltak… Annyira gyenge, hogy őszinte legyek, hogy kíváncsi voltam, vajon mindent beleadtál-e…
– Igen, beleadtam! – mondta indulatosan Malfoy. – Egész évben ezen dolgoztam, és ma este végre…
Valahonnan a kastély mélyéről Harry tompa kiáltást hallott. Malfoy lemerevedett, és hátrapillantott a válla felett.
– Valaki odalenn derekasan küzd – mondta társalogva Dumbledore. – Épp azt mondtad… Igen, sikerült behoznod a halálfalókat az iskolába, amit én, bevallom, lehetetlennek tartottam… hogyan csináltad? 
De Malfoy nem szólt semmit. Még mindig azt figyelte, mi történik odalenn, és legalább annyira le volt bénulva, mint Harry.
– Talán egyedül kellene befejezned a munkádat – javasolta Dumbledore. – Mi lesz, ha az erősítésedet megállítja az őrségem? Amint arra valószínűleg magadtól is rájöttél, ma este a Főnix Rendjének néhány tagja is a kastélyban van. És végülis, nem igazán van szükséged segítségre… Egyenlőre nincs nálam pálca… Nem tudom megvédeni magam.
Malfoy bambán bámult Dumbledore-ra.
– Értem – mondta kedvesen Dumbledore, miután Malfoy nem mozdult, és meg sem szólalt. – Félsz cselekedni, mielőtt csatlakoznak hozzád.
– Nem félek! – vicsorogta Malfoy, bár még mindig nem bántotta Dumbledore-t. – Magának kellene félnie!
– De hát miért? Nem hiszem, hogy meg fogsz ölni, Draco. Gyilkolni közel sem olyan könnyű, mint ahogy az ártatlan azt hinné… Úgyhogy mondd meg, amíg a barátaidra várunk… Hogyan csempészted be őket? Úgy tűnik, elég sokáig tartott megoldanod.
Malfoy úgy nézett, mintha próbálná leküzdeni a kényszert, hogy üvöltsön, vagy hányjon. Nyelt egyet, és mélyeket lélegzett. Dumbledore-t figyelte, miközben pálcájával szívére mutatott. Utána, mintha nem tudná megakadályozni, megszólalt.
– Meg kellett javítanom azt a törött volt-nincs szekrényt, amit évek óta senki nem használt. Amiben tavaly eltűnt Montague.
– Ó. – Dumbledore sóhaja félig nyögés volt. Egy pillanatra becsukta a szemét.
– Okos gondolat… Van egy párja is, gondolom.
– A másik a Borgin & Burkesben van – mondta Malfoy – és valamiféle átjárót képeznek. Montague mesélte nekem, hogy mikor beszorult a Roxfortiba, be volt börtönözve, de néha hallotta, mi folyik a suliban, és néha hogy mi az üzletben. Mintha a szekrény ide-oda utaztatta volna köztük, de senki nem hallotta… Végül sikerült neki dehoppanálnia, habár a vizsgát soha nem tette le. Majdnem meghalt közben. Mindenki úgy gondolta, hogy nagyon jó történet volt, de én voltam az egyetlen, aki rájött, mit is jelent ez. Még Borgin sem tudta. Én voltam az, aki rájött, hogy a szekrényen keresztül be lehet jutni a Roxfortba, ha megjavítom a töröttet.
– Nagyon jó – dörmögte Dumbledore. – Így a halálfalók a Borgin & Burkesből be tudtak jutni az iskolába, hogy segítsenek neked… Ez egy nagyon okos terv… És ahogy mondtad, az egészet az orrom előtt…
– Igen – mondta Malfoy, aki különös módon bátorságot és vigaszt talált Dumbledore dicséretében. – Igen, az volt!
– De voltak olyan pillanatok – folytatta Dumbledore –, amikor nem voltál biztos benne, hogy meg tudod javítani a szekrényt, ugye? És olyan durva és rosszul megítélt módszerekhez folyamodtál, mint egy átkozott nyakláncot küldeni nekem, ami elkerülhetetlenül rossz kezekbe került… Megmérgeztél egy üveg mézsört, pedig olyan kevés esély volt rá, hogy talán megiszom…
– Hát, igen, de nem jött rá, ki áll a dolog mögött, nem? – mosolygott Malfoy, ahogy Dumbledore egy kicsit lejjebb csúszott a bástyán, ahogy az erő kezdte elhagyni a lábait. Harry csendben, eredménytelenül erőlködött a mágikus kötelék ellen, ami mozdulatlanul tartotta.
– Tulajdonképpen rájöttem – mondta Dumbledore. – Biztos voltam benne, hogy te vagy az.
– Akkor miért nem állított meg? – kérdezte Malfoy.
– Próbáltalak, Draco. Piton professzor rajtad tartotta a szemét az utasításomra.
– Nem a maga utasításait követte, megígérte anyámnak. 
– Természetesen ezt mondta neked, Draco, de…
– Kettős ügynök, maga ostoba öregember. Nem dolgozik magának, csak azt hiszi!
– Ebben nem értünk egyet, Draco. Az a helyzet, hogy én bízom Piton professzorban.
– Hát, akkor elvesztette rajta a fogást! – vigyorgott Malfoy. – Rengetegszer ajánlotta fel nekem a segítségét. "Mit csinálsz? Te csináltad a nyakláncot? Hülye ötlet volt, mindent elronthatott volna." De nem mondtam el neki, mit csinálok a Szükség Szobájában. Úgy fog holnap felébredni, hogy mindennek vége, és többé nem ő lesz a Sötét Nagyúr kedvence, egy senki lesz hozzám képest, egy senki!
– Ez nagyon örömteli – mondta szelíden Dumbledore. – Mindannyian szeretjük az elismerést a kemény munkánkért, természetesen… Azonban mégis kellett hogy legyen egy cinkostársad… Valaki Roxmortsban. Valaki, aki képes volt Katie-nek adni a… a… aaa… 
Dumbledore újra behunyta a szemét, és úgy bólogatott, mintha mindjárt elaludna.
–… Persze… Rosmerta. Mióta van az Imperius Átok hatása alatt?
– Végre rájött! – gúnyolódott Malfoy.
Egy újabb ordítás hallatszott lentről, jóval hangosabban, mint a legutóbbi. Malfoy idegesen hátranézett a válla fölött, aztán vissza Dumbledore-ra, aki folytatta.
– Szóval szegény Rosmertát a saját vécéjébe kényszeríttetted, hogy adja oda a nyakláncot az első Roxfortos diáknak, aki egyedül lép be? És a mérgezett mézsör… Természetesen, Rosmerta meg tudta mérgezni, mielőtt elküldte az üveget Slughornnak, abban reménykedve, hogy az majd az én karácsonyi ajándékom lesz… Igen, nagyon ügyes… Nagyon ügyes… Szegény Mr Frics természetesen nem gondolta, hogy Rosmerta üvegét ellenőrizze… Mondd el, kérlek, hogyan kommunikáltatok egymással? Azt hittem, a kommunikációnak minden módját kifele és befele is ellenőriztünk.
– Elbűvölt érmék – mondta Malfoy, mintha valami késztette volna, hogy beszéljen, bár a pálcatartó keze eléggé remegett. – Nekem is volt egy, és neki is, így tudtam neki üzenetet küldeni.
– Nem ez volt a kommunikációs módszere a magát Dumbledore Seregének nevező csoportnak is tavaly? – kérdezte Dumbledore. Hangja könnyednek és társalgónak tűnt, de Harry látta, ahogy még egy centivel lejjebb csúszott, miközben ezt mondta.
– Igen, tőlük vettem az ötletet – mondta Malfoy torz vigyorral. – A mérgezett mézsör ötletét is a sárvérű Grangertől vettem. Hallottam, ahogy arról beszélgetett a könyvtárban, hogy Frics nem ismeri fel a mérgeket… 
– Kérlek ne használd azt a sértő szót előttem – mondta Dumbledore.
Malfoy élesen kacagott.
– Azzal törődik, hogy azt mondom, sárvérű, amikor épp megölni készülöm magát?
– Igen, azzal – mondta Dumbledore, és Harry látta, hogy a lába egy kicsit megcsúszott a padlón, ahogy erőlködött, hogy állva maradjon. – De ami a megölésemet illeti, Draco, már több hosszú perced lett volna rá. Eléggé egyedül vagyunk. Sokkal védtelenebb vagyok, mint ahogy remélhetted, hogy találsz, és ennek ellenére még mindig nem cselekedtél…
Malfoy önkéntelenül lebiggyesztette a száját, mintha valami nagyon keserűt kóstolna.
– És most, a ma estéről – folytatta Dumbledore. – Egy kicsit össze vagyok zavarodva, hogyan is történt… Tudtad, hogy elmentem az iskolából? Hát persze – válaszolta meg saját kérdését. – Rosmerta látott elmenni, ő adta neked a tippet az ügyes kis érmétekkel, ebben biztos vagyok…
– Pontosan – mondta Malfoy. – De azt is mondta, hogy csak egy italért ment le, és hogy visszajön…
– Nos, tényleg ittam egy italt… És visszajöttem… Úgy-ahogy – motyogta Dumbledore. – Szóval elhatároztad, hogy csapdát állítasz nekem?
– Úgy döntöttünk, hogy feltesszük a Sötét Jegyet a torony fölé, így rávesszük Önt, hogy ide siessen, hogy megnézze, ki halt meg – mondta Malfoy. – És működött!
– Ezek szerint azonban, senki nem halt meg?
– Valaki meghalt – a hangja mintha egy oktávval magasabb lett volna, miközben ezt mondta. – Az egyik embere… Nem tudom, ki, sötét volt… Átléptem a teste felet… Nekem itt kellett várnom, mikor visszaért, csakhogy a Főnixesek útban voltak…
– Igen, szoktak ilyet csinálni – mondta Dumbledore.
Egy hangos durranás, és kiáltások hallatszottak odalentről, hangosabban, mint eddig bármikor. Úgy hangzott, mintha az emberek már azon a csigalépcsőn harcolnának, ami Dumbledore-hoz, Malfoyhoz és Harryhez vezet. Harry szíve hangtalanul nagyot dobbant láthatatlan mellkasában… Valaki halott volt… Malfoy átlépett a testén… De ki lehetett az?
– Kevés az időd – mondta Dumbledore. – Úgyhogy beszéljük meg a lehetőségeidet, Draco. 
– A lehetőségeimet! – kiáltotta hangosan Malfoy. – Itt állok egy pálcával a kezemben. Épp arra készülök, hogy megöljem magát.
– Kedves fiam, hagyjuk abba ezt a játszadozást. Ha meg akartál volna ölni, akkor már megtetted volna, amikor lefegyvereztél. Nem álltál volna le ilyen kellemeset beszélgetni lehetőségekről és eszközökről.
– Nincs más választásom! – mondta Malfoy, és hirtelen olyan falfehér lett, mint Dumbledore. – Meg kell tennem! Megölne! Megölné az egész családom!
– Átérzem a helyzeted bonyolultságát – mondta Dumbledore. – Mégis mit gondolsz, miért nem szálltam veled szembe korábban? Mert tudtam, hogy Voldemort nagyúr megölne téged, ha rájönne, hogy gyanakszom rád.
Malfoy összerezzent a név hallatán.
– Nem beszélhettem veled arról, hogy tudok a küldetésedről, amivel megbízott, hátha legilimenciát alkalmazna ellened – folytatta Dumbledore. – De most már végre őszintén beszélhetünk egymással… Nem sérült meg senki, nem bántottál senkit, bár igen nagy szerencséd volt, hogy vétlen áldozataid túlélték… Segíthetek neked, Draco. 
– Nem, nem tud – mondta Malfoy, miközben pálcatartó keze erősen remegett. – Senki nem tud. Azt mondta, megöl, ha nem teszem meg. Nincs választásom.
– Térj át a jó oldalra, Draco, és jobban elrejtünk, mint ahogy azt te el tudnád képzelni. Sőt mi több, a Rend tagjait édesanyádért küldhetem, hogy őt is rejtsék el hasonlóképpen. Édesapád most biztonságban van az Azkabanban… Ha eljön az idő, őt is meg tudjuk védeni… Térj át a jó oldalra, Draco… Te nem vagy gyilkos…
– De eljutottam idáig, nem? – mondta lassan. – Azt hitték, hogy próbálkozás közben meghalok, de itt vagyok… És a hatalmamban van… Nálam van a pálca… Az én könyörületességemtől függ…
– Nem, Draco – mondta csendesen Dumbledore. – Itt most az én könyörületességem számít, nem pedig a tied.
Malfoy nem beszélt. Tátva maradt a szája, keze még mindig remegett. Harry úgy látta, egy kicsit még lejjebb is esett. Hirtelen léptek zaja hangzott fel a lépcső felől, és egy pillanattal később Malfoyt négy fekete csuklyás alak lökte félre az útból, akik kirohantak az ajtón keresztül a bástyára. Még mindig megbénítva, rémülten pillantott fel pislogás nélkül négy idegenre: úgy tűnt, a halálfalók nyerték meg a lenti csatát. Egy ormótlan ember különös, féloldalú arccal, lihegve vihogott.
– Dumbledore sarokba szorítva! – mondta, és egy alacsony zömök nőhöz fordult, aki mintha a testvére lett volna, és aki mohón vigyorgott. – Dumbledore pálca nélkül, Dumbledore egyedül! Nagyon jó, Draco, nagyon jó!
– Jó estét, Amycus – mondta Dumbledore olyan higgadtan, mintha egy teadélutánon üdvözölné őt. – És magaddal hoztad Alectot is… Elbűvölő…
A nő egy mérges kuncogást hallatott.
– Szóval azt hiszed, az idétlen vicceid kisegítenek a halálos ágyadon? – gúnyolódott.
– Viccek? Nem, nem, ezek módszerek – válaszolta Dumbledore.
– Csináld – mondta a Harryhez legközelebb álló idegen, egy nagy, nyúlánk ember, kócos szürke hajjal és bajusszal, akinek a fekete halálfaló talárja kényelmetlenül szűk volt. Olyan hangja volt, amilyet Harry még soha nem hallott, reszelős, ugató hang. Harry erős kosz, izzadtság, és eltéveszthetetlenül, a vér erős szagát érezte rajta. Piszkos kezein hosszú sárga karmok voltak.
– Te vagy az, Fenrir? – kérdezte Dumbledore.
– Így van – mondta reszelős hangon a másik. – Örül, hogy láthat, Dumbledore?
– Nem, nem mondhatnám, hogy örülök… 
Szürkehátú Fenrir elmosolyodott, kivillantva hegyes fogait. Vér csöpögött az álláról, és szemérmetlenül megnyalta az ajakait.
– Hiszen tudod, mennyire szeretem a gyerekeket, Dumbledore.
– Ezt úgy értsem, hogy még úgy is támadsz, hogy nincs telihold? Ez igazán különös… Olyan erős benned a vágy az emberhús után, hogy már nem tudod havonta egyszer kielégíteni?
– Így van – mondta Szürkehátú. – Ugye sokkol, Dumbledore? Ugye megijeszt?
– Hát, nem színlelhetem, hogy nem undorít egy kicsit –mondta Dumbledore. – És igen, egy kicsit meg vagyok rémülve, hogy Draco a rengeteg ember közül pont téged hívott meg ide, az iskolába, ahol a barátai vannak…
– Nem én voltam – sóhajtotta Malfoy. Nem nézett Szürkehátúra. Úgy tűnt, még csak rá sem akar pillantani. – Nem tudtam, hogy ő is jönni fog.
– Tudod, Dumbledore, nem akartam kihagyni egy Roxforti kirándulást – krákogta Szürkehátú. – Nem akkor, amikor gyerekek várnak arra, hogy széttépjem őket… Fenséges, fenséges… 
Felemelte egyik sárga karmát, és elkezdte piszkálni az egyik fogát, közben Dumbledore-t nézte.
– Jó lennél desszertnek, Dumbledore…
– Nem – mondta élesen negyedik halálfaló. Buta, brutális arca volt. – Utasításaink vannak. Draconak kell megtennie. Csináld, gyorsan!
Malfoy minden eddiginél kevesebb szándékot mutatott. Úgy tűnt, fél, ahogy Dumbledore arcát nézte, ami még sápadtabb volt, és jóval lejjebb volt, mint általában, mivel addigra lejjebb csúszott a bástya falán.
– Már amúgy sem marad ezen a világon, ha engem kérdeztek! – mondta a torz arcú ember, csatlakozva testvére lihegő kuncogásához. – Nézzetek rá! Mi történt veled, Dumby?
– Ó, gyengébb ellenálló képesség, lassabb reflexek, Amycus – mondta Dumbledore. – Öreg kor, röviden… Egy nap talán veled is meg fog történni… Ha szerencsés vagy…
– Mit akar ez jelenteni, he? Mit? – kiáltotta hevesen a halálfaló. – Mindig ugyanaz, nem, Dumby? Csak beszélsz, és közben nem csinálsz semmit. Nem is tudom, miért töri magát a Sötét Nagyúr a megöléseddel! Gyerünk, Draco, csináld!
De abban a pillanatban újra felhangzottak lentről a dulakodás hangjai, és egy hang azt kiáltotta:
– Elbarikádozták a lépcsőket! Reducto! REDUCTO!
Harry szíve nagyot dobbant: szóval ez a négy nem iktatott ki minden ellenállást, egyszerűen csak áttörtek rajta a torony teteje felé, és a felszűrődő hangok alapján elbarikádozták az utat maguk mögött.
– Most, Draco, gyorsan! – mondta mérgesen a brutális arcú férfi.
De Malfoy keze annyira remegett, hogy alig tudott célozni.
– Majd én megcsinálom – morogta Szürkehátú, Dumbledore felé haladva, kezeit kinyújtva, fogait harapásra készen tartva.
– Azt mondtam, nem! – kiáltotta a brutális arcú férfi. Zöld fény villant, ami ellökte a vérfarkast az útból. A bástyának csapódott, és dühös pillantással feltámolygott. Harry szíve olyan erősen kalapált, hogy nehéz volt elhinnie, hogy senki nem hallotta meg körülötte. Dumbledore varázslata még mindig visszatartotta. Bárcsak meg tudna mozdulni, el tudna lőni egy átkot a köpeny alatt…
– Draco, tedd meg, vagy lépj arrébb, hogy egyikünk… – visította a nő, de abban a pillanatban a bástya ajtaja újra kicsapódott, és ott állt Piton. Pálcáját a kezében szorongatta, fekete szemével végigpásztázta a terepet, a falnak támaszkodó Dumbledore-tól, a négy halálfalón keresztül Malfoyig.
– Van egy kis gondunk, Piton – mondta a behemót Amycus, akinek a szeme és a pálcája is Dumbledore-ra szegeződött – A fiú képtelennek tűnik…
De valaki más is kiejtette Piton nevét, elég lágyan.
– Perselus…
A hang mindennél jobban megrémítette Harryt, mint bármi, amit aznap éjjel tapasztalt. Most először, Dumbledore kérlelt…
Piton nem mondott semmit, hanem előre lépett, és durván ellökte Malfoyt az útból. A három halálfaló szó nélkül hátralépett. Még a vérfarkas is meghunyászkodott. Piton egy pillanatig Dumbledore-ra meredt, undor és gyűlölet ült kíméletlen arcvonásaiban.
– Perselus… kérlek…
Piton felemelte a pálcáját, és Dumbledore-ra mutatott.
– Avada Kedavra!
Zöld fénysugár lövellt ki Piton pálcájából, ami egyenesen Dumbledore mellkasának csapódott. Harry rémült kiáltása nem jutott ki belőle. Némán és mozdulatlanul volt kénytelen végignézni, ahogy Dumbledore a levegőbe emelkedett. A másodperc töredékéig úgy tűnt, mintha fellógatták volna a fényes koponya alá. Aztán, mint egy hatalmas rongybaba lassan visszahullott a csipkézett oromzat mögé, és egyszer s mindenkorra eltűnt a szeme elől…