– Gyere, Harry…
– Nem.
– Nem maradhatsz itt, Harry… Na, gyere…
– Nem.
Harry nem akart elmozdulni Dumbledore mellől, sehová sem akart menni. Hagrid keze remegett a vállán. Majd egy másik hangot hallott.
– Gyere, Harry.
Majd egy sokkal kisebb és melegebb kéz fogta meg a kezét és felhúzta. Harry engedelmeskedett anélkül, hogy igazán tudatában lett volna cselekedeteivel. Mikor már vakon ballagott visszafelé a tömegen keresztül, akkor vette csak észre a virágillatot a levegőben és azt, hogy Ginny az, aki a kastély felé vezeti. Érthetetlen hangok ostromolták. Zokogás, kiáltások és gyász hangjai hasítottak az éjszakába, de Harry és Ginny csak mentek tovább. Vissza a bejárati csarnok lépcsőihez. Arcok lebegtek Harry látószögének peremén, az emberek őt bámulták, tűnődve összesúgtak. A Griffendél rubintjai, mint vércseppek ragyogtak a földön, ahogy a márványlépcsők felé vették az útjukat.
– Elmegyünk a gyengélkedőre – mondta Ginny.
– Jól vagyok – felelte Harry.
– Ez McGalagony parancsa – mondta Ginny. – Mindenki ott van, Ron, Hermione és Lupin meg a többiek…
Harryt ismét elfogta a félelem. El is felejtette azokat az alakokat, akiket korábban hátrahagyott.
– Ginny, ki halt még meg?
– Ne aggódj, közülünk senki.
– De a Sötét Jegy… Malfoy azt mondta, keresztül lépett egy testen…
– Billen lépett keresztül, de minden rendben, még életben van…
Ennek ellenére volt valami a lány hangjában, amiről Harry tudta, rosszat jelent.
– Biztos vagy benne?
– Persze, hogy biztos vagyok… Ő… Elég ramatyul van, ennyi. Szürkehátú megtámadta. Madam Pomfrey szerint már nem… Ő már soha nem lesz a régi… – mondta remegő hangon Ginny. – Nem igazán tudjuk, mik lesznek majd az utóhatások. Úgy értem, hogy bár Szürkehátú vérfarkas, de a harapás pillanatában nem volt átváltozva.
– De a többiek… Több test is hevert a földön…
– Neville a gyengélkedőn van, de Madam Pomfrey szerint teljesen rendbe fog jönni. Flitwick professzort leütötték, de ő is rendben van, csak egy kicsit még ingatag. Ragaszkodott hozzá, hogy ő gondoskodjon a hollóhátasokról. És egy halálfaló meghalt. Őt azon halálos átkok egyike találta el, amiket az a szőke halálfaló küldözgetett össze-vissza. Harry, ha nem vettük volna be a Felix bájitalodat, szerintem mind meghaltunk volna. De úgy tűnt, semmi sem talál el minket…
Elérték a gyengélkedőt. Amikor Harry benyitott az ajtón megpillantotta Neville-t, aki látszólag aludt egy ajtóhoz közeli ágyon. Ron, Hermione, Luna, Tonks és Lupin egy másik ágy körül csoportosultak a terem távolabb eső végében. A nyitódó ajtó hangjára mind felnéztek. Hermione odarohant és megölelte Harryt. Lupin nyugtalanul szintén felé lépett.
– Jó vagy, Harry?
– Igen… Hogy van Bill?
Senki sem felelt. Harry átpillantott Hermione válla felett és Bill párnáján egy felismerhetetlen arcot látott nyugodni, amely olyannyira összevagdalt és megtépázott volt, hogy már groteszknek tűnt. Madam Pomfrey épp egy erős szagú kenőccsel kenegette a sebeket. Harrynek eszébe jutott, Piton milyen könnyedén begyógyította Malfoy Sectumsempra által okozott sebeit a pálcájával.
– Nincs valami varázsige vagy valami, amivel rendbe lehetne hozni? – kérdezte a javasasszonyt.
– Egy varázsige se segítene ezeken – felelte Madam Pomfrey szomorúan. – Már kipróbáltam minden általam ismert dolgot, de a vérfarkas harapására nincs gyógyír.
– De nem teliholdkor harapták meg – mondta Ron miközben úgy meredt bátyja arcára, mintha pusztán ezzel rá tudná venni a gyógyulásra. – Szürkehátú nem alakult át, szóval Bill biztosan nem lesz egy… Igazi… – Ron bizonytalanul Lupinra nézett.
– Nem, nem hiszem, hogy Bill valódi vérfarkas lesz – mondta Lupin. – De ez nem jelenti, hogy nem lesznek szövődmények. Azok elátkozott sebek. Nem valószínű, hogy valaha is teljesen begyógyulnak és… És lehet, hogy mostantól kezdve Billnek lesz majd pár farkasokra jellemző vonása.
– Talán Dumbledore tud valamit, ami segíthet – mondta Ron. – Hol van? Bill Dumbledore parancsára küzdött. Tartozik neki. Nem hagyhatja őt ilyen állapotban…
– Ron… Dumbledore halott… – mondta Ginny elcsukló hangon.
– Nem! – Lupin vadul pillantott Ginnyről Harryre remélve, hogy az utóbbi talán ellentmond a lánynak. Amikor Harry hallgatott, Lupin arcát a kezébe temetve rázuhant a Bill ágya melletti székre. Harry még soha nem látta, hogy Lupin valaha is elvesztette volna az önuralmát. Úgy érezte, mintha épp valami személyes dolgot zavart volna meg. Elfordult, találkozott Ron tekintetével és egy csendes pillantással jelezte, hogy amit Ginny mondott, az igaz…
– Hogyan halt meg? – kérdezte Tonks. – Mi történt?
– Piton ölte meg – felelte Harry. – Ott voltam, láttam. Visszaérkeztünk az Asztronómia toronyba, mert ott volt a Jegy… Dumbledore beteg volt, gyenge, de azt hiszem, rájött, hogy csapda, amikor lépteket hallottunk felfelé futni a lépcsőn. Engem mozgásképtelenné tett. Nem tehettem semmit, a láthatatlanná tévő köpeny alatt voltam… Aztán az ajtóban megjelent Malfoy és lefegyverezte őt…
Hermione a szájához kapta a kezét, Ron felnyögött. Luna szája remegett.
–… Még több halálfaló jött… És aztán Piton… Piton megtette… Az Avada Kedavra… – Harry nem tudta folytatni.
Madam Pomfrey könnyekben tört ki. Senki nem figyelt rá csak Ginny, aki odasúgta neki:
– Shhh! Hallgassa!
Madam Pomfrey nagyot nyelt és tágra nyílt szemekkel a szájához szorította ujjait. Valahol a kinti sötétségben egy főnix dalolt úgy, ahogy Harry még soha azelőtt nem hallotta. Egy hihetetlenül és szívfájdítóan gyönyörű gyászéneket. És ahogyan azt már korábban is érezte, a főnixdal Harryn belül volt, nem odakint. A saját gyásza volt ez, ami valamely csodás úton zenévé vált, és végigzengett az udvaron és beáramlott a kastély ablakain.
Nem tudta, meddig álltak ott a zenét hallgatva és azt sem, miért tűnt úgy, mintha saját gyászuk hangja valamelyest enyhítette volna a fájdalmat. Meglehetősen hosszú időnek tűnt, mire az ajtó ismét kitárult és McGalagony professzor lépett a terembe. Akárcsak a többiek, ő is magán viselte a korábbi összecsapás jeleit: horzsolások voltak az arcán és a köpenye elszakadt.
– Molly és Arthur már úton vannak – mondta és ekkor megtört a zene varázsa. Mindenki kiegyenesedett, mintha egy transzból élednének fel, majd megfordultak. Volt aki ismét Billre pillantott, mások megdörzsölték a szemüket, és megrázták a fejüket.
– Harry, mi történt? Hagrid szerint Dumbledore professzorral voltál, amikor ő… Amikor megtörtént. Azt mondja, Piton professzor részt vett valami…
– Piton megölte Dumbledore-t – mondta Harry.
McGalagony egy pillanatig csak bámult rá, majd ijesztő módon megingott. Madam Pomfrey, aki látszólag már összeszedte magát, odasietett, a semmiből elővarázsolt egy széket és McGalagony alá tolta.
– Piton… – ismételte erőtlenül McGalagony, ahogy a székbe zuhant. – Mind eltűnődtünk… De ő bízott… Mindig… Piton… Én ezt nem tudom elhinni…
– Piton egy nagyon képzett okklumens volt – mondta Lupin tőle szokatlan nyers hangon. – Ezt mindig is tudtuk.
– De Dumbledore megesküdött rá, hogy a mi oldalunkon áll – suttogta Tonks. – Én mindig is úgy hittem, hogy Dumbledore bizonyára tud valamit Pitonról, amit mi nem…
– Mindig is célozgatott rá, hogy nyomós indoka van arra, hogy bízzon Pitonban… – motyogta McGalagony, aki most egy skótkockás zsebkendővel törölgette könnyező szemsarkait. – Úgy értem… Piton előéletével kapcsolatban… Az emberek persze, hogy csodálkoztak… De Dumbledore nekem határozottan állította, hogy Piton bűnbánata teljes mértékben őszinte volt… Egy rossz szót sem akart ellene hallani.
– Szeretném tudni, mit mondott Piton, amivel meggyőzte őt – mondta Tonks.
– Én tudom – felelte Harry és mindenki felé fordította a tekintetét. – Piton adta Voldemort kezébe azt az információt, aminek segítségével Voldemort rátalált a szüleimre. Majd Piton azt mondta Dumbledore-nak, hogy nem volt tudatában annak, mit cselekszik. Meg hogy őszintén sajnálja, hogy megtette, és sajnálja, hogy a szüleim meghaltak.
– És Dumbledore elhitte ezt? – kérdezte Lupin magából kikelve. – Dumbledore elhitte, hogy Piton sajnálja, hogy James meghalt? Piton gyűlölte Jamest…
– És anyámat is szintúgy semmibe vette – mondta Harry. – Azért, mert mugli származású volt… Sárvérűnek nevezte…
Senki nem kérdezte, honnan tudta mindezt Harry. Mindenki elveszettnek tűnt a hatalmas sokkhatásban és próbálták megemészteni a szörnyű igazságot arról, ami történt.
– Ez az egész az én hibám – mondta hirtelen McGalagony professzor. Zavartnak tűnt, ahogy a nedves zsebkendőjét csavargatta a kezében. – Az én hibám. Én küldtem el Filiust, hogy hozza magával Pitont. Érte küldtem, hogy jöjjön és segítsen nekünk. Ha nem értesítem Pitont arról, mi zajlik éppen, talán soha nem csatlakozott volna a halálfalókhoz. Nem hiszem, hogy tudta, hogy ott vannak, mielőtt Filius el nem mondta neki. Nem hiszem, hogy tudta, hogy jönnek…
– Nem a te hibád volt, Minerva – mondta határozottan Lupin. – Több segítségre volt szükségünk. Örültünk, amikor azt hittük, Piton úton van…
– Szóval amikor megérkezett, a halálfalók oldalán szállt be a küzdelembe? – kérdezte Harry, aki minden részletet hallani akart Piton kétszínűségéről, becstelenségéről lázasan gyűjtve az okokat arra, hogy gyűlölje, hogy bosszút esküdjön.
– Nem tudom pontosan, hogyan történt – felelte McGalagony professzor zavartan. – Minden olyan zavaros… Dumbledore szólt, hogy néhány órára elhagyja az iskolát, és hogy a biztonság kedvéért járjuk a folyosókat… Remusnak, Billnek és Nymphadorának pedig csatlakoznia kellett hozzánk… És mi jártuk a folyosókat. Minden csendesnek tűnt. Minden a kastélyból kivezető titkos átjárót ellenőriztünk. Tudtuk, hogy senki nem repülhet be. A kastély minden egyes bejáratát erőteljes varázslatok védték. Még mindig nem tudom, a halálfalók hogyan voltak képesek bejutni…
– Én tudom – mondta Harry és röviden elmondott mindent a két Eltüntető Kabinról és a köztük lévő mágikus átjáróról. – Tehát a Szükség Szobáján keresztül jutottak be.
Szinte akarata ellenére Ronról Hermionéra pillantott, akik látszólag le voltak sújtva.
– Eltoltam, Harry – mondta komoran Ron. – Azt tettük, amit mondtál: ellenőriztük a Tekergők Térképét, de Malfoyt nem láttuk rajta, ezért azt gondoltuk, biztos a Szükség Szobájában van. Aztán én, Ginny és Neville felmentünk, hogy szemmel tartsuk… de Malfoy keresztüljutott rajtunk.
– Egy órával azután, hogy figyelni kezdtük, kijött a Szobából – mondta Ginny. – Egyedül volt és azt a borzalmas zsugorított kart szorongatta…
– A Dicsőség Keze-ét – mondta Ron. – Csak annak ad fényt, aki tartja, emlékeztek?
– Akárhogy is – folytatta Ginny. – Biztos ellenőrizte, hogy tiszta-e a levegő a halálfalói számára, mert amikor meglátott minket, valamit a levegőbe dobott és minden korom sötét lett…
– Perui Instant Sötétség Por – mondta keserűen Ron. – Fredé és George-é. Egy kicsit elbeszélgetek majd velük arról, kiket engednek náluk vásárolni…
– Megpróbáltunk mindent… Lumos, Piroinitio – mondta Ginny. – Semmi sem hatolt át a sötétségen; annyit tehettünk, hogy kitapogatóztunk a folyosóig. Eközben hallottuk, ahogy emberek sietnek el mellettünk. Nyilvánvaló, hogy azzal a kéz izével Malfoy látott és elvezette őket, de mi nem mertünk sem átkot, sem bármi mást használni, mert attól féltünk, egymást találjuk el… Mire elértük a folyosó világos részét, addigra eltűntek.
– Szerencsére – mondta rekedt hangon Lupin – Ron, Ginny és Neville szinte azonnal belénk futottak és elmondták, mi történt. Percekkel később rátaláltunk a halálfalókra, akik az Asztronómia torony felé haladtak. Malfoy nyilvánvalóan nem számított arra, hogy többen őrködnek majd. Úgy tűnt, az összes sötétség port elhasználta. Összecsaptunk, ők elszakadtak egymástól, majd üldözőbe vettük őket. Egyikük, Gibbon, elszakadt tőlük és a Csillagvizsgáló felé vezető lépcsőkhöz indult…
– Hogy felküldje a Jegyet? – kérdezte Harry.
– Bizonyára megtette, igen, bizonyára előre megbeszélték a dolgot a Szükség Szobájában – felelte Lupin. – De azt hiszem Gibbonnak nem tetszett az ötlet, miszerint egyedül várjon odafenn Dumbledore-ra, mert lerohant a lépcsőn, hogy ismét csatlakozzon a küzdelemhez és ekkor eltalálta egy halálos átok, ami épp eltévesztett engem.
– Tehát ha Ron Ginnyvel és Neville-lel a Szükség Szobáját figyelte – mondta Harry Hermione felé fordulva –, akkor te…
– Piton irodája előtt voltam, igen – suttogta Hermione könnyektől csillogó szemmel. – Lunával. Időtlen idők óta várakoztunk ott, de semmi sem történt… Nem tudtuk, mi zajlik odafenn, Ron magával vitte a Tekergők Térképét… Majdnem éjfél volt, amikor Flitwick professzor lerohant a pincetermekhez. A kastélyban lévő halálfalókról kiáltozott valamit és nem hiszem, hogy teljesen tudatában volt annak, hogy Luna és én ott vagyunk. Berontott Piton irodájába és hallottuk, amint azt mondja neki, hogy vele kell mennie és segíteni. Akkor egy hangos puffanás hallatszott, majd Piton kisietett a szobájából és meglátott minket és… és…
– Mi történt azután? – sürgette Harry.
– Olyan ostoba voltam, Harry – suttogta erőteljesebben Hermione. – Azt mondta, Flitwick professzor összeesett és hogy menjünk be segíteni neki, amíg ő… míg ő megy, hogy segítsen küzdeni a halálfalók ellen…
Majd szégyenkezve eltakarta arcát és az ujjain keresztül beszélt tovább, amitől hangja elfojtott lett.
– Bementünk az irodájába, hogy megnézzük, segíthetünk-e Flitwick professzoron, aki eszméletlenül hevert a földön… és… ó… most már olyan nyilvánvaló, Piton bizonyára lebénította Flitwicket, de nem vettük észre, Harry, nem vettük észre és hagytuk Pitont elmenni…
– Nem a ti hibátok – mondta határozottan Lupin. – Hermione, ha nem engedelmeskedtetek volna neki és nem álltatok volna el az útjából, Piton valószínűleg megölt volna Lunával együtt.
– Ezután tehát felment az emeletre – mondta Harry, aki lelki szemeivel látta, ahogy Piton felsiet a márványlépcsőkön, fekete köpenye szokás szerint lobog mögötte, majd, ahogy megy felfelé, előrántja alóla a pálcáját. – És rátalált a helyre, ahol mind küzdöttetek…
– Bajban voltunk, vesztésre álltunk – mondta Tonks mély hangon. – Gibbon kivételével az összes halálfaló kész volt, hogy a haláláig küzdjön. Neville megsérült, Billt Szürkehátú marta meg… Minden sötét volt… Átkok szálltak mindenfelé… A Malfoy gyerek eltűnt, talán átsurrant és felment a Toronyba… Aztán többen utánaeredtek, de egyikük valamiféle varázsigével elzárta a lépcsőt maguk mögött… Neville belerohant és felrepült a levegőbe…
– Egyikünk sem tudott átjutni rajta – mondta Ron. – És az a testes halálfaló még mindig szórta az átkokat szerte a teremben, amik aztán visszaverődtek és majdnem eltaláltak minket…
– Aztán megjelent Piton – mondta Tonks. – Majd ismét eltűnt…
– Láttam őt felénk rohanni, de az a behemót halálfaló majdnem eltalált egy átokkal és miután lebuktam előle. Már nem tudtam követni az eseményeket – mondta Ginny.
– Láttam, hogy egyenesen keresztülfut az elátkozott kordonon, mintha az ott sem lenne – mondta Lupin. – Próbáltam követni, de ugyanúgy hátravágódtam, mint Neville…
– Bizonyára tudott egy varázsigét, amit mi nem – suttogta McGalagony. – Végtére is ő volt a sötét varázslatok kivédése tanár… Én azt hittem, csak sietett, hogy a Toronyba menekült halálfalókat üldözte…
– Így is volt – mondta Harry nyersen – De azért, hogy segítsen nekik, nem azért, hogy megállítsa őket… És fogadok, hogy kellett, hogy legyen egy Sötét Jegyed ahhoz, hogy átjuss azon a kordonon… És mi történt, miután visszajött fentről?
– Nos az a nagy halálfaló épp elküldött egy átkot, ami beomlasztotta a plafon felét és megtörte a lépcsőt blokkoló varázslatot is – felelte Lupin. – Mind előrerohantunk… Mármint azok, akik még talpon voltak… Ekkor Piton meg a fiú tűnt elő a porfelhőből… Persze egyikünk sem támadta meg őket…
– Csak hagytuk őket keresztülmenni – mondta Tonks élettelen hangon. – Azt hittük, a halálfalók üldözik őket… Majd ezt követően ismét megjelent a többi halálfaló és Szürkehátú, mi pedig újfent küzdeni kezdtünk… Azt hiszem, hallottam, amikor Piton kiállt valamit, de nem tudom, mit…
– Azt kiáltotta "Vége van" – mondta Harry. – Megtette, amit meg kellett tennie.
Mindenki elhallgatott. Odakinn Fawkes gyászdala még mindig visszahangzott a sötét udvaron. Ahogy a zene szétáradt a levegőben, hívatlan, nem szívesen látott gondolatok kezdek belopózni Harry fejébe… Elvitték már Dumbledore holttestét a Torony tövéből? Mi fog vele történni ezután? Hol fog majd nyugodni? Kezei ökölbe szorultak a zsebében. Érezte a hamis Horcrux hűvös kis pukliját, ahogy az jobb keze bütykeihez nyomódott.
A gyengélkedő ajtaja kivágódott és mind felugrottak. Mr és Mrs Weasley siettek végig a termen Fleur-rel a sarkukban, akinek gyönyörű arca rettegést tükrözött.
– Molly… Arthur – mondta McGalagony professzor, majd felugrott és odasietett hozzájuk. – Annyira sajnálom…
– Bill – suttogta Mrs Weasley, amikor megpillantotta fia összeszabdalt arcát és elviharzott McGalagony mellett. – Ó, Bill!
Lupin és Tonks gyorsan felkelt és arrébb állt, hogy odaengedjék Mr és Mrs Weasleyt az ágy közelébe. Mrs Weasley a fia fölé hajolt és az ajkait véres homlokára nyomta.
– Azt mondja, Szürkehátú támadta meg? – kérdezte zavartan Mr Weasley McGalagonytól. – De nem változott át? Ez akkor mit jelent? Mi fog történni Billel?
– Még nem tudjuk – felelte McGalagony és tanácstalanul Lupinra nézett.
– Lehetséges, hogy lesznek szövődmények, Arthur – mondta Lupin. – Ez egy különös eset, valószínűleg egyedi… Nem tudjuk, hogyan viselkedik majd, ha felébred…
Mrs Weasley elvette az erős szagú kenőcsöt Madam Pomfreytól és elkezdte Bill sebeit kenegetni.
– És Dumbledore… – kérdezte Mr Weasley. – Minerva igaz, hogy… ő tényleg…
McGalagony bólintott miközben Harry érezte, hogy Ginny mellé lép és ránézett. A lány kissé összeszűkült szemei Fleurt figyelték, aki megdermedve bámult le Billre.
– Dumbledore eltávozott – suttogta Mr Weasley de Mrs Weasley csak legidősebb fiára összpontosított. Zokogni kezdett, könnyei pedig Bill összemart arcára hulltak.
– Természetesen nem számít, hogyan néz ki… ez nem i… igazán fontos… De olyan jóképű f… fiúcska volt… Mindig nagyon jóképű… és h… házasodni készült…
– És ezzel meg mit akarh mondani? – kérdezte Fleur hirtelen és hangosan. – Mi az, 'ogy 'ázasodni készült?
Mrs Weasley meghökkenve felemelte könnyáztatta arcát.
– Nos… csak azt…
– Áz' 'iszi, Bill ezek után márh nem 'ajlandó elveni? – kérdezte követelőző hangon Fleur. – Áz' 'iszi, ezek miatt á 'árapások miatt márh nem szehret maj' engem?
– Nem, én nem ezt…
– Szehretni fog! – mondta Fleur, miközben kihúzta magát és hátradobta hosszú ezüstszínű haját. – Több kell á'oz, mint egy véhrfarhkas, 'ogy Bill ne szehresen többé!
– Nos, igen, biztos vagyok benne – mondta Mrs Weasley. – De én azt gondoltam, hogy talán… tekintve, hogyan… hogy ő…
– Áz' 'ite, nem akarhok maj' 'ozámeni? Vagy talá' rhemélte? – kérdezte Fleur tágra nyílt orrcimpákkal. – Mit érhdekel engem, 'ogyan néz ki? Úgy vélem, elég jól nézek én ki mindkettőnk 'elyett is. Ezek á sebek pedig áz' mutatják, 'ogy milyen bátoh á féhrjem. Áz' maj' én csinálom! – tette hozzá erőszakosan Fleur, majd félrelökte Mrs Weasleyt és elvette tőle a kenőcsöt.
Mrs Weasley nekiesett a férjének és nézte, ahogy Fleur kíváncsi arckifejezés kíséretében Bill sebeit törölgette. Senki nem szólt egy szót sem. Harry mozdulni sem mert. A többiekhez hasonlóan, ő is a kitörésre várt.
– A mi nagyszerű Muriel nénikénknek – mondta Mrs Weasley egy hosszú szünetet követően – van egy gyönyörű fejdísze… Koboldok készítették… És bizonyára rá tudom venni, hogy kölcsönadja neked az esküvőre. Nagyon szereti Billt, tudod, és remekül nézne ki a hajadban…
– Köszönöm – mondta mereven Fleur. – Biztosan rhemek lesz.
És ezután – Harry nem igazán tudta, hogyan történt – mindkét nő sírt és egymásnyakába borult. Teljesen ledöbbenve és azon tűnődve, hogy vajon az egész világ megőrült-e, Harry megfordult. Ron éppoly döbbent volt, ahogyan Harry érezte magát és Ginny és Hermione is meghökkent pillantásokat váltottak.
– Látod! – mondta egy feszült hang. Tonks Lupinra bámult. – Annak ellenére hozzá akar menni, hogy megharapták! Őt nem érdekli!
– Ez más – mondta Lupin alig mozgatva ajkait és hirtelen feszültnek tűnt. – Bill nem válik teljesen vérfarkassá. A két eset teljesen…
– De engem akkor sem érdekel, nem érdekel! – felelte Tonks miközben megmarkolta Lupin köpenyének elejét és megrántotta. – Már ezerszer mondtam neked…
És ekkor Harry számára világossá vált, mit jelent Tonks patrónusa, az egérszínű haja és az, miért jött rohanva Dumbledore után kutatva, amikor meghallotta a pletykát, miszerint Szürkehátú megtámadott valakit. Akkor végtére is nem Sirius volt az, akibe Tonks beleszeretett…
– És én ezerszer mondtam már neked… – mondta Lupin a padlót bámulva, kerülve Tonks tekintetét – Hogy én túl öreg vagyok hozzád, túl szegény… túl veszélyes…
– Én már rég mondtam neked, hogy nevetségesen állsz hozzá a dologhoz, Remus – mondta Mrs Weasley Fleur válla felett, miközben megveregette a lány hátát.
– Nem vagyok nevetséges – mondta Lupin mereven. – Tonks olyasvalakit érdemel, aki fiatal és ép.
– De ő téged akar – felelte Mr Weasley egy halvány mosollyal. – És végtére is, Remus, a fiatal és ép férfiak sem feltétlenül maradnak örökre úgy. – Mr Weasley szomorúan a fiára mutatott, aki köztük feküdt.
– Ez nem… Nem az a pillanat, hogy ezt megvitassuk – mondta Lupin kerülve mindenki tekintetét és zavartan körbenézett. – Dumbledore halott…
– Dumbledore senkinél sem örült volna jobban, hogy tudja, van még egy kis szeretet a világban – mondta McGalagony kurtán, majd a gyengélkedő ajtaja ismét kinyílt és Hagrid sétált be.
Arcának azon kis része, amely nem volt szőr vagy szakáll alá rejtve, nedves volt és duzzadt; zokogás rázta és egy hatalmas pöttyös zsebkendőt szorongatott.
– Én… én megtettem, professzor – mondta elcsukló hangon. – E… elvittem. Bimba professzor lefektette a gyerekeket. Flitwick professzor lepihent, de azt üzeni, hipp-hopp rendbe jön majd, és Slughorn professzor azt üzeni, a Minisztérium már értesült a történtekről.
– Köszönöm, Hagrid – mondta McGalagony, majd ismét felállt és megfordult, hogy a Bill ágya mellett csoportosulókra nézzen. – Találkoznom kell a Minisztérium embereivel, amint ideérnek. Hagrid, kérem, szóljon a vezető tanároknak, hogy várom őket az irodámban azonnal. A Mardekárt Slughorn képviselheti. És szeretném, ha maga is csatlakozna hozzánk.
Hagrid bólintott, megfordult és ismételten kicsoszogott a szobából, majd McGalagony rápillantott Harryre.
– Mielőtt találkoznék velük, szeretnék pár szót váltani veled, Harry. Ha velem fáradnál…
Harry felkelt és odamotyogta Ronnak, Hermionénak és Ginnynek, hogy mindjárt jön. Majd követte McGalagony professzort kifelé a gyengélkedőről. Odakint a folyosók kihaltak voltak, csupán a távoli főnixdal hallatszott. Harry csak jó pár perc elteltével vette észre, hogy nem McGalagony, hanem Dumbledore irodája felé haladnak. Újabb másodpercek teltek el, mikor rájött, hogy McGalagony volt az igazgatóhelyettes… Most már kétségtelenül az igazgatónő… Tehát a kőszörny mögötti szoba már az övé…
Szótlanul mászták meg a mozgó csigalépcsőt és léptek be a körkörös irodába. Harry nem tudta, mire is számított. Talán, hogy a szoba feketében pompázik majd, vagy hogy talán még Dumbledore teste fekszik ott. Valójában a szoba ugyanúgy nézett ki, mint ahogyan ő és Dumbledore otthagyták csupán órákkal azelőtt. A pöfékelő, pörgő ezüst műszerek a vékonylábú asztalokon, a holdfény által megvilágított Griffendél kardját tartalmazó üvegdoboz, az íróasztal mögötti polcon nyugvó Teszlek Süveg. De Fawkes ülőrúdja üresen állt; a madár még mindig gyászdalát zengte a környéknek. És a Roxfort elhunyt igazgatóinak és igazgatónőinek sorához egy új portré csatlakozott… Dumbledore szunyókált békésen, gondtalanul egy aranykeretben, miközben félhold alakú szemüvege hajlott orrára volt biggyesztve.
Miután még egy pillantást vetett a portréra, McGalagony egy furcsa mozdulatot tett, mintha megemberelné magát, aztán megkerülte az asztalt, majd ráncos és feszült arccal Harryre nézett.
– Harry – mondta. – Szeretném megtudni, mit csináltatok Dumbledore professzorral, amikor ma este elhagytátok az iskolát.
– Azt nem mondhatom meg, professzor – felelte Harry. Már számított a kérdésre és készen állt a válasszal. Épp itt, ebben a szobában mondta neki Dumbledore, hogy senkinek nem árulhatja el, miről is szóltak az órák, kivéve Ront és Hermionét.
– Harry, ez talán fontos lehet – mondta McGalagony professzor.
– Az is – felelte Harry. – Nagyon, de Dumbledore professzor nem akarta, hogy bárkinek is elmondjam.
McGalagony meredten nézett rá.
– Potter. Dumbledore professzor halálának fényében azt hiszem, észrevette, hogy a helyzet némiképp megváltozott…
– Nem hinném – mondta Harry vállat vonva. – Dumbledore professzor soha nem említette nekem, hogy ne kövessem a parancsait, ha meghal.
– De…
– Van itt valami, amiről viszont tudnia kéne, mielőtt a Minisztérium emberei ideérnek. Madam Rosmerta az Imperius-átok hatása alatt segített Malfoynak és a halálfalóknak, így került a nyakék és a mérgezett mézbor…
– Rosmerta? – kérdezte McGalagony hitetlenkedve, de mielőtt tovább folytathatta volna, kopogás hallatszott a mögöttük lévő ajtón. Bimba, Flitwick és Slughorn professzor vánszorgott be sarkukban Hagriddal, aki még mindig bőszen sírt, hatalmas alakja remegett a gyásztól.
– Piton! – kiáltott fel Slughorn, akit látszólag a legjobban megrázott a dolog. Sápadt volt és izzadt. – Piton! Én tanítottam! Azt hittem, ismerem!
De mielőtt bárki is reagálni tudott volna erre, egy éles hang szólt magasan a falról: egy fekete frufrus beesett arcú varázsló épp visszatért az üres portréjába.
– Minerva, a Miniszter másodperceken belül megérkezik, épp most dehoppanált a Minisztériumból.
– Köszönöm, Everard – mondta McGalagony professzor, majd sietve a tanárai felé fordult. – Mielőtt ideér, beszélni akarok arról, mi történjen Roxforttal – mondta gyorsan. – Személy szerint nem hiszem, hogy az iskolának ki kéne nyitnia jövőre. Az igazgató halála, melyért az egyik kollegánk a felelős egy hatalmas szégyenfolt a Roxfort történelmében. Ez rettenetes.
– Biztos vagyok benne, hogy Dumbledore azt akarta volna, hogy az iskola maradjon nyitva – mondta Bimba professzor. – Úgy érzem, ha egyetlen egy diák is akar jönni, akkor ezért az egy diákért az iskolának nyitva kell maradnia.
– De lesz-e majd akár egyetlen egy diákunk is? – kérdezte Slughorn, miközben selyem zsebkendőjével verejtékező homlokát törögette. – A szülők otthon akarják majd tartani a gyermekeiket és nem mondhatnám, hogy hibáztatom őket. Személy szerint nem hiszem, hogy nagyobb veszélyben lennénk Roxfortban, mint bárhol másutt. Nem várhatjuk el, hogy az édesanyák is így vélekedjenek. Együtt akarják majd tartani a családjaikat, ez csak természetes.
– Egyetértek – mondta McGalagony professzor. – Mindenesetre nem igaz, hogy Dumbledore soha nem fontolgatta a Roxfort bezárásának kérdését, ha úgy adódna. Amikor a Titkok Kamráját ismét felnyitották, Dumbledore fontolgatta az iskola bezárását… És azt kell mondjam, Dumbledore professzor halála sokkalta riasztóbb számomra, mint a gondolat, hogy Mardekár szörnye észrevétlen él a kastély belsejében…
– Ezt meg kell beszélnünk az igazgatótanács tagjaival – mondta Flitwick professzor a maga kis cincogó hangján. A Piton irodájában való összeeséstől egy jókora horzsolás volt a homlokán, de ezt leszámítva sértetlennek tűnt. – Követnünk kell a bevett eljárásokat. Nem kéne elhamarkodni a döntést.
– Hagrid, maga még nem mondott semmit – mondta McGalagony professzor. – Ön mit gondol, nyitva kéne hagyni Roxfortot?
Hagrid, aki a beszélgetés alatt mindvégig csendesen sírdogált a hatalmas pöttyös zsebkendőjébe és most felemelte duzzadt vörös szemeit és megszólalt.
– Én nem tudom, professzor… Ez a vezető tanárok és az igazgató dolga eldönteni…
– Dumbledore professzor mindig is értékelte a véleményét – mondta kedvesen McGalagony. – És én is.
– Nos, én maradok – mondta Hagrid miközben kövér könnyek csordultak ki a szeme sarkából és gördültek le bozontos szakállán. – Ez az otthonom, az otthonom tizenhárom éves korom óta. És ha van itt olyan gyerek, aki akarja, hogy tanítsam, én megteszem. De… nem tudom… Roxfort Dumbledore nélkül… – nyelt egy nagyot, majd ismét eltűnt a zsebkendője mögött és csend lett.
– Rendben van – mondta McGalagony professzor és kitekintett az ablakon, le az udvarra, hogy ellenőrizze, közeledik-e már a Miniszter. – Egyet kell értsek Filiusszal, miszerint a helyes dolog az, ha konzultálunk az igazgatótanács tagjaival és ők majd döntenek.
– És ami a diákok hazautaztatását illeti… Van itt egy érv, miszerint minél előbb lépjük ezt meg, annál jobb. Ha szükséges, elintézhetjük, hogy a Roxfort Expressz holnap itt legyen…
– És mi a helyzet Dumbledore temetésével? – szólalt meg végül Harry.
– Nos… – kezdte McGalagony miközben hangja vesztett valamit élénkségéből, ahogyan megremegett. – Én… tudom, hogy Dumbledore kívánsága az volt, hogy itt Roxfortban helyezzék örök nyugalomra.
– Akkor ez így is lesz, igaz? – kérdezte Harry indulatosan.
– Ha a Minisztérium ezt illőnek találja – mondta McGalagony professzor. – Egyetlen igazgató vagy igazgatónő sem…
– Egyetlen igazgató vagy igazgatónő sem tett többet ezért az iskoláért – morogta Hagrid.
– A Roxfort kell, hogy Dumbledore végső nyughelye legyen – mondta Flitwick professzor.
– Kétség kívül – mondta Bimba professzor.
– És ebben az esetben – mondta Harry – a temetés végéig nem kéne a diákokat hazaküldeni. Mind el akarnak majd…
Az utolsó szó Harry torkába szorult, de Bimba professzor befejezte helyette a mondatot.
– Búcsúzni.
– Jól mondja – nyekeregte Flitwick. – Jól mondja, bizony! A diákjainknak le kell róniuk tiszteletüket, ez így illendő. A hazautazást majd utána elrendezzük.
– Egyetértek – mondta hangosan Bimba professzor.
– Úgy vélem… igen…– mondta Slughorn igen zavart hangon, míg Hagrid egyetértése jeleként egy elfojtott szipogást hallatott.
– Jön – mondta hirtelen McGalagony professzor, ahogy kinézett az udvarra. – A Miniszter… És ahogy látom, egy delegációt is hozott…
– Elmehetek, professzor? – kérdezte Harry hirtelen.
Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy Rufus Scrimgeourt lássa ma este, vagy hogy válaszolgasson a kérdéseire.
– Igen – felelte McGalagony professzor. – És gyorsan.
Odasietett az ajtóhoz és nyitva tartotta Harrynek. Harry lerohant a csigalépcsőn és végig a kihalt folyosón. A láthatatlanná tévő köpenyét az Asztronómia toronyban hagyta, de nem is volt rá szüksége. Senki nem volt a folyosón, hogy lássa, még Frics, Mrs Norris vagy Hóborc sem. Egy lélekkel sem találkozott, míg be nem fordult a Griffendél-torony klubhelyiségébe vezető átjáróba.
– Igaz a hír? – suttogta a Kövér Dáma, ahogyan Harry a közelébe ért. – Tényleg igaz? Dumbledore… halott?
– Igen – felelte Harry.
A Kövér Dáma panaszos hangot hallatott és anélkül, hogy a jelszót kérte volna, kitárult, hogy beengedje Harryt.
Ahogy azt Harry sejtette, a klubhelyiség tömve volt. A szoba elcsendesedett, amikor keresztülmászott a portrélyukon. Látta Deant és Seamust egy távolabbi csoportosulásban ücsörögni: ez azt jelentette, hogy a hálóterem teljesen, vagy szinte teljesen üres. Anélkül, hogy bárkihez is szólt volna, bárkire is ránézett volna, Harry egyenesen keresztülsétált a szobán, keresztül a hálóterem ajtaján.
Ahogy remélte, Ron az ágyon ülve várt rá, még mindig felöltözve. Harry leült saját baldachinos ágyára és egy pillanatig csak egymást nézték.
– Azt beszélik, hogy bezárják az iskolát – mondta Harry.
– Lupin mondta, hogy be fogják – mondta Ron.
Majd csend lett.
– Szóval? – kérdezte nagyon mély hangon Ron, mintha azt gondolta volna, hogy a bútorok talán hallgatóznak. – Találtál egyet? Megszerezted? A Horcruxot?
Harry megrázta a fejét. Minden, ami akörül a fekete tó körül történt most olyan volt, mint egy régi rémálom. Valóban megtörtént ez órákkal ezelőtt?
– Miért nem szerezted meg? – kérdezte Ron csüggedten. – Nem volt ott?
– Nem – felelte Harry. – Valaki már korábban elvitte és egy hamisítványt hagyott a helyén.
– Korábban elvitte?
Harry némán előhúzta a hamis medált a zsebéből, majd kinyitotta és odaadta Ronnak. A teljes történet várhat… Ezen az estén nem számított… Semmi sem számított, csak a vége… Az értelmetlen kalandjuk vége, Dumbledore életének vége…
– R.A.B. – suttogta Ron. – De ki volt az?
– Nem tudom – felelte Harry ahogy ruhástul elterült az ágyon és kifejezéstelenül a plafont bámulta. Egyáltalán nem volt kíváncsi arra a R.A.B.-ra. Kételkedett benne, hogy valaha is érdekelni fogja. Ahogy ott feküdt, hirtelen észrevette, hogy odakinn csend honol. Fawkes abbahagyta az éneklést.
Nem értette hogyan, de Harry tudta, hogy a főnix elment; örökre elhagyta Roxfortot… Épp úgy, ahogyan Dumbledore is elhagyta az iskolát, elhagyta ezt a világot… elhagyta Harryt…