Minden órát felfüggesztettek, minden vizsgát elhalasztottak. Néhány tanuló pár napon belül szülei kíséretében elhagyta a Roxfortot. A Patil ikrek a Dumbledore halálát követő nap, még reggeli előtt távozott, Zacharias Smitht pedig gőgös apja kísérte haza. Seamus Finnigan azonban egyszerűen kijelentette édesanyjának, hogy nem megy vele haza. Egy ideig az egész előcsarnok a kiabálásuktól zengett, míg végül bele nem egyezett, hogy a temetésre ott maradhat. Nehezen talált magának Roxmortsban szobát, mesélte Seamus Harrynek és Ronnak, mivel rengeteg varázsló és boszorkány érkezett a faluba, hogy végső tiszteletüket tegyék Dumbledore előtt.
A fiatalabbak körében, akik még nem látták, nagy izgalmakat váltott ki, amikor egy halványkék, ház méretű kocsi érkezett – amit egy tucat elefánt méretű, aranysárga szárnyas ló húzott – a temetés napján késő délután, és a Rengeteg mellett leszállt. Harry egy ablakból nézte, ahogy egy hatalmas és jóképű, olajbarna bőrű, fekete hajú nő tűnt fel a kocsiból, és az ott váró Hagrid karjaiba vetette magát. Eközben egy minisztériumi hivatalnokokból álló delegációt – köztük maga a Mágiaügyi Miniszter – szállásoltak el a kastélyban. Harry szorgalmasan távol tartotta magát tőlük; biztos volt benne, hogy előbb vagy utóbb újra megkérik, hogy számoljon be Dumbledore utolsó Roxforton kívüli utazásáról.
Harry, Ron, Hermione és Ginny minden idejüket együtt töltötték. A gyönyörű idő, úgy tűnt, kigúnyolja őket. Harry el tudta volna képzelni, milyen lenne, ha Dumbledore nem halt volna meg, és együtt tölthetnék ezt a kis időt a nyár végéből. Ginny befejezte volna a vizsgáit, a házi feladatok nyomása megszűnt volna… És óráról-órára későbbre halasztotta, hogy elmondja azt, amiről tudta, hogy el kell mondania. Megtennie azt, amiről tudta, hogy helyes, mert túl nehéz volt elvesztenie a kényelem érzésének legjobb forrását.
Naponta kétszer is ellátogattak a gyengélkedőre: Neville-t már kiengedték, Bill azonban Madam Pomfrey gondoskodása alatt maradt. A sebei ugyanolyan szörnyűek voltak, mint máskor. Igazából mostanra elkezdett hasonlítani Rémszemhez, bár szerencsére mindkét szeme és lába megvolt, személyiségileg azonban olyan maradt, mint korábban. Úgy tűnt, mindössze annyi változott, hogy igen megszerette a ritka húsokat.
– Úgy'ogy szehrencsés, 'ogy az én féhrjem lesz – mondta boldogan Fleur, miközben felverte Bill párnáit – mehrt á bhrittek túlfőzi' á 'úst. Mindig is mondtam.
– Azt hiszem, egyszerűen csak el kell fogadnom, hogy tényleg hozzá megy – sóhajtott Ginny, kicsit később, aznap este, miközben Harry, Ron és Hermione a Griffendél klubhelységének nyitott ablaka mellett ültek, a homályos birtokot figyelve.
– Annyira nem rossz – mondta Harry. – Bár elég csúnya – folytatta gyorsan, ahogy Ginny felvonta a szemöldökét, és kelletlenül elkuncogta magát.
– Hát, gondolom ha anya el tudja viselni, akkor én is el fogom.
– Meghalt még valaki, akit ismerünk? – kérdezte Ron Hermionétől, aki az Esti Prófétát böngészte.
– Nem – mondta dorgáló hangon, miközben összehajtogatta az újságot. – Még mindig Pitont keresik, de semmi nyoma…
– Persze hogy nincs – mondta Harry, aki mindig feldühödött, valahányszor felmerült ez a téma. – Nem fogják megtalálni Pitont, amíg meg nem találják Voldemortot. És látva, hogy ennyi idő alatt sem sikerült megtenniük…
– Felmegyek aludni – mondta ásítva Ginny. – Nem tudok jól aludni, mióta… Hát… Jól esne egy kiadós alvás.
Megcsókolta Harryt – Ron félreérthetetlenül félrenézett –, integetett a másik kettőnek, majd felment a lányok hálótermébe. Amint bezárult mögötte az ajtó, Hermione előre hajolt Harryhez, egy tőle igen megszokott arckifejezéssel.
– Harry, találtam valamit ma reggel a könyvtárban…
– R. A. B.? – kérdezte felegyenesedve Harry.
Nem érezte úgy magát, ahogy annyiszor érezte már korábban; izgatottan, kíváncsian, égve a vágytól, hogy egy titok mélyére áshasson. Egyszerűen csak érezte, hogy először ki kell deríteni az igazságot az igazi Horcruxról, mielőtt egy kicsit továbbhaladhatna a sötét és viharos úton, ami rá vár. Az úton, amire ő és Dumbledore közösen indultak el, és amin – most már tudta – egyedül kell továbbmennie… Még akár négy Horcrux is lehet valahol odakinn, és mindet meg kell találnia és el kell pusztítania, mielőtt akár esélye is lehetne, hogy elpusztítsa Voldemortot. Állandóan ismételte magában a neveiket, mintha ezzel közelebb kerülhetne hozzájuk. A medál… a kehely… a kígyó… valami, ami Griffendélé vagy Hollóháté volt… a medál… a kehely… a kígyó… valami, ami Griffendélé vagy Hollóháté volt…
Ez a dallam kavargott Harry gondolataiban, mielőtt elaludt éjszaka. Álmai tele voltak kelyhekkel, medálokkal, és titokzatos tárgyakkal, amiket nem nagyon tudott elérni, bár Dumbledore felajánlott neki segítségül egy kötéllétrát, ami kígyókká változott, amint elkezdett rajta mászni…
Megmutatta Hermionénak a medálban lévő cetlit a Dumbledore halálát követő reggelen, és bár nem tudta azonnal beazonosítani a kezdőbetűket, mint valami ismeretlen varázsló nevét, akiről valahol olvasott valamit, azóta egy kicsit gyakrabban rohant a könyvtárba, mint ahogy az szigorúan elvárható lenne olyasvalakitől, akinek nem volt elkészítendő házi feladata.
– Nem – mondta szomorúan. – Próbáltam, Harry, de nem találtam semmit… Rengeteg elég jól ismert varázsló van, akiknek ez a monogramja. Rosalind Antigone Bungs… Rupert "Axebanger" Brookstanton… De egyikük sem illik igazán a képbe. A cetli alapján az, aki ellopta a Horcruxot, ismerte Voldemortot, azonban nem találok semmi bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy akár Bungsnak, akár Axebangernek bármikor is lett volna vele dolga… Nem, igazából, ez most… Hát, Pitonnal kapcsolatos.
Hermione még a neve említésétől is idegesen nézett.
– Mi van vele? – kérdezte fáradtan Harry, miközben visszasüppedt a székbe.
– Hát, csak annyi, hogy végülis igazam volt azzal a Félvér Herceg üggyel kapcsolatban – mondta óvatosan.
– Muszáj az orrom alá dörgölnöd, Hermione? Mit gondolsz, hogy érzem most magam amiatt?
– Nem, nem, Harry, nem úgy értettem! – mondta sietve, miközben körbepillantott, hogy nem hallja-e valaki. – Csak annyi, hogy igazam volt, hogy Eileen Prince-é volt a könyv valamikor. Tudod… Ő volt Piton anyja!
– Nem hiszem, hogy túl csinos lett volna – mondta Ron. Hermione nem törődött vele.
– Átnéztem a maradék régebbi Prófétát, és találtam egy kis közleményt, miszerint Eileen Prince összeházasodott egy Tobias Piton nevű férfival, és egy későbbi közlemény szerint életet adott egy…
– Gyilkosnak – vágott közbe Harry.
– Hát… igen – mondta Hermione. – Szóval… végülis igazam volt. Piton biztosan büszke volt a félig Hercegi származására. Tobias Piton a Próféta szerint mugli volt.
– Igen, beleillik a képbe – mondta Harry. – Kihangsúlyozta az aranyvérű oldalát, és így kapcsolatba tudott kerülni Lucius Malfoyjal és a többiekkel… Pont olyan, mint Voldemort. Aranyvérű anya, mugli apa… Szégyelli a szüleit… Megpróbálja magát félelmetesnek beállítani a Sötét Tanok segítségével… Kreál magának egy hatásos, új nevet – Voldemort nagyúr, a Félvér Herceg – hogyan is tudta Dumbledore?
Elhallgatott, és kinézett az ablakon. Nem tudta megállítani magát, hogy Dumbledore Piton iránti megbocsáthatatlan bizalmánál elidőzzön… De mint ahogy arra akaratlanul Hermione is emlékeztette, ő, Harry is beleesett a csapdába… Annak ellenére, hogy azok a lefirkantott, varázsigék egyre kellemetlenebbé váltak, nem volt hajlandó rosszat gondolni a fiúról, aki annyira okos volt, aki annyit segített neki… Mostanra majdnem elviselhetetlenné vált számára ez a gondolat…
– Még mindig nem értem, miért nem mártott be téged, hogy azt a könyvet használod – mondta Ron. – Biztosan tudta, honnan tudtál mindent.
– Tudta – mondta keserűen Harry. – Rájött, amikor a Sectumsempra-t használtam. Nem igazán kellett hozzá legilimencia… Talán még korábban is rájött, mikor Slughorn mesélt neki, mennyire zseniális vagyok bájitaltanon… Nem kellett volna a régi iskolás könyveit annak a szekrénynek az alján hagynia, ugye?
– De miért nem árult be?
– Nem hiszem, hogy akarta volna, hogy kapcsolatba hozzák azzal a könyvvel – mondta Hermione. – Nem hiszem, hogy Dumbledore örült volna neki, ha tudta volna. És még ha Piton azt is állította volna, hogy nem az övé, Slughorn biztosan egyből felismerte volna az írását. Bárhogy is, a könyv Piton régi osztálytermében maradt, és fogadok, hogy Dumbledore tudja, hogy anyját Prince-nek hívták.
– Meg kellett volna mutatnom a könyvet Dumbledore-nak – mondta Harry. – Egész idő alatt azt mutatta nekem, hogy mennyire gonosz volt Voldemort, már az iskolában is, nekem pedig bizonyítékom volt rá, hogy Piton is…
– A "gonosz" egy kissé erős szó – mondta csendesen Hermione.
– De hiszen te voltál az, aki állandóan győzködött róla, hogy a könyv veszélyes!
– Csak azt próbálom elmondani, Harry, hogy túl sok mindenért vádolod magadat. Én azt hittem, hogy a Hercegnek csupán elég piszkos humora van, de soha nem gondoltam volna, hogy egy potenciális gyilkos…
– Egyikünk sem gondolta volna, hogy Piton képes lenne… tudod – mondta Ron.
Elcsendesedtek, mindannyian a saját gondolataikba süllyedtek, de Harry biztos volt benne, hogy hozzá hasonlóan ők is a következő reggelről töprengnek, amikor Dumbledore testét majd örök nyugalomra helyezik. Harry még soha nem vett részt temetésen; nem volt test, amit el lehetett volna temetni, miután Sirius meghalt. Nem tudta, mire is számítson, és egy kicsit aggódott, hogy mit is fog látni, és hogyan fog érezni. Azon töprengett, vajon a temetés után valóságosabbnak fogja-e látni Dumbledore halálát. Bár voltak olyan pillanatai, amikor a szörnyű tény teljesen elárasztotta, voltak üres, érzéketlen időtartamok, amikor bár senki nem beszélt semmi másról az egész kastélyban, mégis nehéznek találta elhinni, hogy Dumbledore tényleg elment. Kétségkívül nem próbált – mint ahogy Siriusnál igen – kétségbeesetten keresni valamiféle kibúvót, egy lehetőséget, hogy Dumbledore talán visszajön… Érezte a zsebében a hamis Horcrux hideg láncát, amit mindenhová magával vitt, nem mint egy talizmánt, hanem mint egy emlékeztetőt arra, hogy mibe került, és hogy mi maradt még, amit meg kell tennie.
Harry korán felkelt másnap, hogy összepakoljon. A Roxfort Expressz a temetés után egy órával fog indulni. Lent a nagyteremben borús hangulat uralkodott. Mindenki dísztalárt viselt, és senki nem tűnt éhesnek. McGalagony üresen hagyta trónszerű széket a tanári asztal közepén. Hagrid széke is üres volt: Harry úgy gondolta, talán nem volt képes reggelizni. Piton helyét azonban egyszerűen Rufus Scrimgeour foglalta el. Harry kerülte sárga szemét, ahogy azok a termet fürkészték. Harryt az a kényelmetlen érzés fogta el, hogy Scrimgeour őt keresi. Scrimgeour kísérői közt Harry meglátta a vörös hajú, szarukeretes szemüvegű Percy Weasleyt. Ron nem adta jelét annak, hogy látná Percyt, azt leszámítva, hogy dühösen döfködte a lazacát.
A Mardekár asztalánál Crak és Monstro együtt motyogtak valamit. Bár hatalmas fickók voltak, különösen magányosnak tűntek Malfoy magas, sápadt alakja, és parancsolgatása nélkül. Harry nem törődött túl sokat Malfoy-jal. Gyűlölete egyedül Pitont illette, de nem felejtette el a félelmet Malfoy hangjában a torony tetején, sem a tényt, hogy leeresztette a pálcáját mielőtt a többi halálfaló odaért volna. Még mindig megvetette Malfoyt, amiért úgy beleszeretett a Sötét Tanokba, ezután azonban egy aprócska sajnálat is vegyült az ellenszenvbe, amit iránta érzett. Vajon hol lehet most Malfoy, és milyen tett végrehajtására kényszerítheti őt Voldemort, szülei megölésével fenyegetve őt?
Harry gondolatait Ginny szakította meg, ahogy oldalba bökte. McGalagony professzor felállt, és a gyászos moraj azonnal megszűnt a teremben.
– Majdnem elérkezett az idő – mondta. – Kérem kövessék a házvezető tanárukat a birtokra. Griffendélesek, utánam.
Szinte teljes csöndben vonultak el a padok mellett. Harry a mardekárosok élén vonuló Slughornra pillantott, aki pazar hosszú, smaragdzöld, ezüsttel borított talárt viselt. Még soha nem látta Bimba professzort, a Hugrabug ház vezetőjét ennyire tisztának. Egyetlen koszfolt sem volt a süvegén, és mikor elérték a bejárati csarnokot, ott találták Madam Cvikkert Frics mellett állva, előbbi egy vastag fekete, térdig érő fátyolban, utóbbi egy ősi fekete öltönyben, és molyirtótól bűzlő nyakkendőben.
Harry látta, amikor a bejárati ajtó előtti kőlépcsőkre lépett, hogy a tó felé mennek. A nap melege lágyan simogatta arcukat miközben csendesen követték McGalagony professzort a helyre, ahol több száz szék volt sorokba rendezve. A közepén folyosót hagytak: egy kőemelvény állt az elején, minden szék arra fordult. Ez volt a legszebb nyári nap…
Rengetegféle ember ült már a székeken. Rongyos és elegáns, idős és fiatal. Legtöbbjüket Harry nem ismerte fel, de volt néhány, akiket igen, köztük a Főnix Rendjének tagjait: Kingsley Shacklebolt; Rémszem Mordon; Tonks, akinek haja csodálatos módon ismét élénk rózsaszínben tündökölt; Remus Lupin, akinek a kezét fogta; Mr és Mrs Weasley; Bill, akit Fleur támogatott; utánuk Fred és George, akik fekete sárkánybőr zakót viseltek. Ott volt még Madame Maxime, aki egymaga két és fél széket elfoglalt; Tom, a foltozott üst háziura; Arabella Figg, Harry kvibli szomszédja; a Walpurgis Leányainak szőrős basszusgitárosa; Ernie Prang, a Kóbor Grimbusz vezetője; Madam Malkin, az Abszol úti talárszabászat tulajdonosa, és még néhány másik ember, akiket Harry csak látásból ismert. Mint például a Szárnyas Vadkan csaposa és a Roxfort Expressz büfés boszorkánya. A kastély szellemei is ott voltak, alig láthatóan a fényes napon, csak olyankor lehetett észrevenni őket, amikor mozogtak, anyagtalanul csillogva a levegőben.
Harry, Ron, Hermione és Ginny az egyik sor végén foglaltak helyet, a tó mellett. Az emberek egymás fülébe suttogtak; úgy hangzott, mint a szél a fű között, de a madárdal sokkal hangosabb volt. A tömeg tovább dagadt. Harry boldogan nézte, ahogy Neville hellyel kínálta Lunát. Az egész DS-ből egyedül ők válaszoltak Hermione hívására Dumbledore halálának estéjén, és Harry tudta, miért: ők hiányolták a legjobban a DS-t… Valószínűleg ők voltak az egyetlenek, akik rendszeresen ellenőrizték az érméiket, remélve, hogy lesz újabb találkozó…
Cornelius Caramel sétált el mellettük az első sor felé, kétségbeesett arckifejezéssel, szokásához híven kezében szorongatva halványzöld keménykalapját. Harry felismerte Rita Vitrolt is, aki – Harry dühösen látta – egy jegyzettömböt fogott a vörösre festett körmű kezében; utána pedig – ekkor érezte a legnagyobb dühöt magában – Dolores Umbridge-t, a legkevésbé meggyőző fájdalommal békaszerű arcán, fekete bársonymasnival a fém színű hajfürtjein. Ahogy meglátta Firenzét, aki őrszemként állt a víz partján, összerezzent, és gyorsan egy jó távoli székhez sietett.
Végül a tanári kar is leült. Harry látta, ahogy Scrimgeour komolyan és méltóságteljesen ült az első sorban McGalagony professzor mellett. Azon gondolkodott, hogy vajon Scrimgeour, vagy bármely másik fontos személy, tényleg sajnálja-e, hogy Dumbledore meghalt. Aztán hirtelen felcsendült egy dallam. Különös, túlvilági zene volt, és megfeledkezett a minisztériumhoz fűzött érzéseiről, miközben körbenézett, a forrást keresve. Nem ő volt az egyetlen: több fej is forgolódott, keresgélt, egy kissé ijedten.
– Ott lenn – suttogta Ginny Harry fülébe.
És meglátta őket a tiszta, zöld, napfényes vízben, centikre a felszín alatt, félelmetesen emlékeztetve az Inferikre. A sellők kórusa énekelt egy különös nyelven, amit nem értett, fénytelen arcuk fodrozódott a víz alatt, bíborban játszó hajuk körülöttük lebegett. A zenétől felállt Harry hátán a szőr, ugyanakkor egyáltalán nem volt kellemetlen. Egyértelműen veszteségről és kétségbeesésről szólt. Ahogy lenézett az énekesek vad arcára, úgy érezte, hogy ők legalább tényleg sajnálják Dumbledore eltávozását. Ezután Ginny ismét oldalba bökte, mire körbe nézett.
Hagrid sétált el lassan a székek közt hagyott folyosón. Csendesen sírt, arca könnycseppektől csillogott, és karjaiban, arany csillagokkal díszített bíbor bársonyba öltöztetve, ott volt Dumbledore teste. Éles fájdalom nyilallt Harry szívébe ettől a látványtól. Egy pillanatra úgy tűnt, az ének, és a tudat, hogy Dumbledore teste ilyen közel van, mintha elszívta volna a nap minden melegét. Ron falfehér és riadt volt. Ginny és Hermione ölébe kövér könnycseppek záporoztak.
Nem látták tisztán, hogy mi történik elől. Úgy tűnt, Hagrid óvatosan az emelvényre helyezte a testet, majd visszament a folyosón, közben hangosan trombitálva kifújta az orrát. Ez kiváltotta többek rosszalló tekintetét, köztük Dolores Umbridge-ét… De Harry tudta, hogy Dumbledore-t nem zavarná. Próbált egy barátságos mozdulatot tenni Hagrid felé, mikor elhaladt mellettük, de Hagrid szeme annyira duzzadt volt, hogy csoda volt, hogy látja, merre megy. Harry hátra pillantott a hátsó sorra, amerre Hagrid ment, és észrevette, mit követ: ott volt zakóba és nadrágba öltöztetve – mindkettő akkora volt, mint egy kisebb sátor – az óriás Gróp, aki hatalmas rusnya, sziklához hasonlító fejével szófogadóan bólintott, szinte már emberien. Hagrid leült féltestvére mellett, Gróp pedig megpaskolta Hagrid fejét, olyan erősen, hogy a szék lába a földbe süllyedt. Harry egy csodálatos pillanatig majdnem elnevette magát. Azonban a zene elhallgatott, és újra előre tekintett.
Egy alacsony, fekete taláros ember felállt, és szembe fordult Dumbledore testével. Harry nem hallotta, mit mond. Különös szavak szálltak felé a több száz fej felett. "A lélek nemessége", "intellektuális felszólalások", "hatalmas szív"… Ezek a szavak nem jelentettek túl sok mindent. Nem sok közük volt ahhoz a Dumbledore-hoz, akit Harry ismert. Hirtelen eszébe jutott, miket mondott ő: "filkó", "pityer", "varkocs", "dzsúzli", és újra el kellett hogy fojtson magában egy mosolyt… Mi baja lehetett?
Halk csobbanó hangot hallott maga mellett, és látta, ahogy a sellők a felszínre emelkedtek, hogy ők is figyeljenek. Eszébe jutott, ahogy Dumbledore a víz szélére guggolt két évvel azelőtt – nagyon közel ahhoz a helyhez, ahol most ő ült –, és sellőül beszélgetett a sellőraj főnöknőjével. Harry eltöprengett, vajon hol tanult meg Dumbledore sellőül. Annyi minden volt, amit soha nem kérdezett meg tőle, annyi minden, amit el kellett volna mondania…
És abban a pillanatban, mindenféle figyelmeztetés nélkül, rárontott a borzaszó igazság, sokkal teljesebben és tagadhatatlanabbul, mint korábban. Dumbledore halott volt, elment… Olyan erősen ragadta meg a hideg medált, hogy az már fájt, de nem tudta megállítani a szeméből kicsorduló forró könnycseppeket. Elfordult Ginnytől és a többiektől, és átnézett a tavon, a Rengeteg irányába, ahogy a feketébe öltözött kis emberke tovább folytatta monoton mondókáját… Mozgást látott a fák között. A kentaurok is eljöttek, hogy tiszteletüket tegyék. Nem jöttek ki a nyílt terepre, de Harry látta őket, ahogy ott álltak, félig az árnyékban rejtőzve, ahogy nézték a varázslókat, és íjaik az oldaluk mellett lógtak. Harry visszaemlékezett az első rémálomszerű kirándulásra az erdőben. Az első alkalomra, amikor találkozott azzal a dologgal, ami akkor Voldemort volt, hogyan nézett vele szembe, és hogyan beszélgetett nem sokkal később Dumbledore-ral egy vesztett harc folytatásáról. Fontos, mondta Dumbledore, hogy harcoljunk folyamatosan, mert csak így szoríthatjuk a gonoszt sarokba, bár nem lehet teljesen kiirtani…
Harry teljesen tisztán látta, miközben a forró nap alatt ült, ahogy az emberek, akik törődtek vele, előtte állnak egyenként. Édesanyja, édesapja, keresztapja, és végül Dumbledore. Mind elszántan, hogy megvédjék őt, de ennek most vége. Senki mást nem hagyhat, hogy közé és Voldemort közé álljon. Fel kell adnia az illúziót, amit már egy évesen el kellett volna vesztenie, hogy a szülők védő karjai azt jelentik, semmi sem árthat neki. Nem volt ébredés ebből a rémálomból, sem vigasztaló suttogás a sötétben, hogy biztonságban van, hogy ez az egész csak a képzeletében létezik. Utolsó és legnagyobb védelmezője meghalt, és sokkal magányosabb lett, mint korábban bármikor…
A feketébe öltözött kis ember végre befejezte a beszédet, és elfoglalta a székét. Harry várta, hogy valaki más felálljon, további beszédet várt, valószínűleg a Minisztertől, de senki nem mozdult.
Aztán többen felsikoltottak. Világos, fehér lángok csaptak fel Dumbledore teste körül és az emelvényen, amin feküdt. Egyre magasabbra emelkedtek, elfedve a testet. Fehér füst kígyózott az ég felé, és különös alakzatokat formált: Harry egy szívdobbanásnyi ideig úgy látta, mintha egy főnix szállna vidáman a kékség felé, de a következő pillanatban a tűz eltűnt. A helyén egy fehér kősír volt, magába zárva Dumbledore testét és az asztalt, amin feküdt…
Még néhány ijedt kiáltást lehetett hallani, amint nyílzápor szárnyalt át az égen, de nagyon messze értek földet a tömegtől. Harry tudta, ez volt a kentaurok tisztelettevése. Látta, ahogy megfordulnak és eltűnnek a hűs fák között. A sellők hasonlóképp visszasüllyedtek a zöld vízbe, és eltűntek a szem elől.
Harry Ginnyre, Ronra és Hermionéra nézett: Ron hunyorgott, mintha a nap vakítaná. Hermione arcát könnycseppek borították, Ginny viszont már nem sírt. Ugyanazzal a kemény, lángoló arccal nézte Harryt, mint mikor megölelte őt a Kupa elnyerése után. Tudta, hogy abban a pillanatban tökéletesen megértették egymást, és hogy ha elmondja a lánynak, amit tenni akar, nem fogja azt mondani, hogy "Légy óvatos", vagy "Ne tedd", hanem el fogja fogadni a döntését, mert semmi kevesebbet nem vár el tőle. Úgyhogy összeszedte magát, hogy elmondja, amit Dumbledore halála óta tudott, hogy el kell mondania…
– Ginny, figyelj… – mondta nagyon csendesen, ahogy a beszélgetések moraja egyre hangosabb lett körülöttük, és az emberek elkezdtek felállni. – Nem lehetek ezután veled. Nem láthatjuk egymást. Nem lehetünk együtt.
– Ez valami hülye, nemes ok, ugye? – kérdezte a lány egy különösen görbe mosollyal.
– Olyan volt… mint egy darab valaki másnak az életéből, ez a néhány hét veled – mondta Harry. – De én nem… Mi nem… Néhány dolgot most egyedül kell megtennem.
A lány nem sírt, egyszerűen csak figyelte őt.
– Voldemort olyan embereket használ az ellenségeivel szemben, akik közel állnak hozzájuk. Egyszer már használt téged csalinak, csak mert a legjobb barátom húga vagy. Gondolj bele, mennyivel nagyobb veszélyben lennél, ha együtt maradnánk. Tudni fogja, ki fogja deríteni. Meg fog próbálni rajtad keresztül eljutni hozzám.
– Mi van, ha nem érdekel? – kérdezte vadul Ginny.
– De engem érdekel – mondta Harry. – Mit gondolsz, hogyan érezném magam, ha ez a te temetésed lett volna… És az én hibám…
Elfordult tőle, a tó felé.
– Soha nem mondtam le rólad igazán – mondta. – Nem teljesen. Mindig is reméltem… Hermione azt tanácsolta, hogy éljem az életem, talán járjak valaki mással, nyugtassam a dolgokat veled kapcsolatban, mert képtelen voltam beszélni, amikor te is jelen voltál, emlékszel? És úgy gondolta, hogy talán jobban észreveszel, ha egy kicsit jobban önmagam vagyok.
– Hermione okos lány – mondta Harry, miközben próbált mosolyogni. – Bárcsak hamarabb elhívtalak volna. Rengeteg időnk lett volna… Hónapok… Talán évek…
– De te túlságosan el voltál foglalva azzal, hogy megmentsd a Varázsvilágot – mondta félig nevetve Ginny. – Hát… Nem mondom, hogy meg vagyok lepve. Tudtam, hogy ez lesz a végén. Tudtam, hogy nem leszel boldog, hacsak nem vadászol Voldemortra. Talán ez az, amiért annyira kedvellek téged.
Harry nem tudta elviselni ezeket a dolgokat, és érezte, hogy a döntését nem tudja sokáig megtartani, ha ülve marad mellette. Látta, ahogy Ron Hermionét tartja és a haját simogatja, miközben a vállán sírt, és könnycseppek potyogtak hosszú orra hegyéről. Egy szerencsétlen mozdulattal Harry felállt, hátat fordított Ginnynek és Dumbledore sírjának, majd elsétált a tó felé. A mozgás sokkal inkább elviselhetőnek tűnt, mint az ülés. Mint ahogy elindulni a lehető leghamarabb, hogy megtalálja és megsemmisítse a Horcruxokat, és megölje Voldemort sokkal jobb érzéssel töltötte el, mint csak várni, hogy megtehesse…
– Harry!
Megfordult. Rufus Scrimgeour sántikált sietősen felé a parton, a sétapálcájára támaszkodva.
– Reméltem, hogy válthatok veled pár szót… Bánnád, ha csatlakoznék hozzád egy rövid időre?
–Nem – mondta közömbösen Harry, és újra elindult.
– Harry, ez egy szörnyű tragédia volt – mondta csendesen Scrimgeour. – El sem tudom mondani, mennyire megdöbbentem, amikor megtudtam. Dumbledore nagyon nagy varázsló volt. Voltak köztünk nézeteltérések, mint ahogy azt te is jól tudod, de senki sem tudja jobban nálam, hogy…
– Mit akar? – fojtotta bele a szót Harry.
Scrimgeour bosszankodva nézett rá, de, mint korábban is tette, gyorsan megváltoztatta arckifejezését egy szomorú, megértőre.
– Most biztosan feldúlt vagy – mondta. – Tudom, hogy nagyon közel álltál Dumbledore-hoz. Úgy gondolom, te lehettél a kedvenc tanítványa. A kötelék kettőtök közt…
– Mit akar? – ismételte Harry, miközben Scrimgeour is megállt, a pálcájára támaszkodott, és Harryt nézte, ravasz arckifejezéssel.
– Azt beszélik, vele mentél el az iskolából aznap este, amikor meghalt.
– Ki beszéli? – kérdezte Harry.
– Valaki elkábított egy halálfalót a torony tetején, miután Dumbledore meghalt. És két seprű is volt fenn. A Minisztérium le tudja vonni a következtetéseket, Harry.
– Öröm ezt hallani – mondta Harry. – Nos, hogy hová mentem Dumbledore-ral, és hogy mit csináltunk, az az én dolgom. Nem akarta, hogy az emberek tudják.
– Az ilyen hűség csodálatra méltó, természetesen – mondta Scrimgeour, aki látszólag csak nehezen tudta visszatartani ingerültségét. – De Dumbledore meghalt, Harry. Elment.
– Csak akkor hagyja el végleg az iskolát, ha már senki sem lesz hozzá hűséges – mondta Harry, közben azonban mosolygott saját magán.
– Kedves fiam… Még Dumbledore sem tud visszatérni.
– Nem mondom, hogy vissza tud. Maga úgysem értené meg. De nincs magának semmi mondanivalóm.
Scrimgeour tétovázott, majd olyan hangnemben folytatta, ami egyértelműen gyengédnek volt szánva.
– Tudod, Harry, a Minisztérium mindenféle védelmet fel tud ajánlani. El lennék ragadtatva, ha néhány aurort a szolgálataidba állíthatnék.
Harry nevetett.
– Voldemort személyesen akar megölni engem, és az aurorok nem fogják tudni megállítani. Úgyhogy köszönöm az ajánlatát, de köszönöm, nem.
– Szóval – mondta Scrimgeour, immáron hidegen – a kérésem, amit karácsonykor…
– Milyen kérés? Ja igen… Az, amelyikben elmondom a világnak, hogy milyen remek munkát végez maga, cserébe…
– A közhangulat javításáért! – vágott közbe Scrimgeour.
Harry egy pillanatig fontolóra vette a dolgot.
– Eleresztették már Stan Shunpike-ot?
Scrimgeour olyan csúnya bíbor színt öltött, ami erősen emlékeztette Vernon bácsira.
– Látom, te…
– Ízig-vérig Dumbledore embere vagyok – mondta Harry. – Így van.
Scrimgeour még egy pillanatig rá nézett, majd elfordult, és szó nélkül elbicegett. Harry látta Percyt és a minisztériumi delegáció többi tagját, ahogy rá várnak, miközben ideges pillantásokat vetnek a zokogó Hagridra és Grópra, akik még mindig a székükön ültek. Ron és Hermione Harry felé siettek, miközben elhaladtak az ellenkező irányba tartó Scrimgeour mellett. Harry megfordult, és lassan továbbsétált, várva, hogy utolérjék, ami végül egy bükkfa árnyékában következett be. Annál a bükkfánál, aminek tövében boldogabb időkben üldögéltek.
– Mit akart Scrimgeour? – suttogta Hermione.
– Ugyanazt, amit karácsonykor is – mondta vállat vonva Harry. – Hogy adjak ki neki belső információkat Dumbledore-ról, és hogy legyek a Minisztérium új plakátja.
Ron egy pillanatig magában vívódott, majd hangosan azt mondta Hermionénak:
–Nézd, engedd meg, hogy visszamenjek és megüssem Percyt!
– Nem – mondta határozottan, és megragadta a karját.
– Jobban érezném tőle magam!
Harry nevetett. Még Hermione is elvigyorodott egy kicsit, bár mosolya eltűnt, amint felnézett a kastélyra.
– Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy talán soha nem jöhetünk vissza – mondta lágyan. – Hogyan is zárhatna be a Roxfort?
– Talán nem is fog – mondta Ron. – Semmivel sem vagyunk nagyobb veszélyben itt, mint otthon, nem? Most már mindenhol ugyan olyan. Én még azt is mondanám, hogy a Roxfort biztonságosabb, több varázsló van idebenn, hogy védje a helyet. Mit gondolsz, Harry?
– Nem jövök vissza, még ha ki is nyit – monda Harry.
Ron eltátotta a száját, Hermione viszont szomorúan azt mondta:
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani. De akkor mihez fogsz kezdeni?
– Visszamegyek a Dursleyékhoz még egyszer, mert Dumbledore azt akarta, hogy ezt tegyem – mondta Harry. – De rövid látogatás lesz, és soha többet nem megyek oda vissza.
– De hát hová mész, ha nem jössz vissza az iskolába?
– Arra gondoltam, talán elmegyek Godric's Hollow-ba – motyogta Harry. Dumbledore halála óta ott motoszkált a gondolat a fejében. – Számomra ott kezdődött az egész. Egyszerűen van egy olyan érzésem, hogy oda kell mennem. És meglátogathatom szüleim sírját, jó lenne.
– És utána mi lesz? – kérdezte Ron.
– Utána meg kell keresnem a többi Horcruxot, nem? – mondta Harry, szemei Dumbledore fehér sírján pihentek, ami a tó túloldalán tükröződött a vízben. – Ez az, amit akart, hogy megtegyek, ezért mondott el mindent róluk. Ha Dumbledore-nak igaza van – és biztos vagyok benne, hogy igen – még négy van kint belőlük. Meg kell találnom és meg kell semmisítenem őket, és aztán Voldemort lelkének hetedik darabja után kell mennem. Azért a darabért, ami még a testében van, és én vagyok az, aki meg fogja ölni. És ha útközben találkozom Perselus Pitonnal, annyival jobb nekem, annyival rosszabb neki.
Hosszú szünet következett. A tömeg mostanra már majdnem teljesen eltűnt, ezzel nagy helyet hagyva Gróp monumentális alakjának, miközben Hagridot ölelte, akinek fájdalmas bömbölése még mindig visszhangzott a vízen át.
– Ott leszünk, Harry – mondta Ron.
– Tessék?
– A bácsikád és a nénikéd házánál – mondta Ron. – És utána veled tarunk, bárhová is mész.
– Nem – mondta gyorsan Harry. Erre nem számított. Úgy gondolta, hogy megértik, hogy egyedül vállalkozik erre a veszélyes kalandra.
– Korábban egyszer azt mondtad nekünk – mondta csendesen Hermione –, hogy volt időnk, hogy visszaforduljunk, ha akartunk. Most is volt időnk, nem?
– Veled vagyunk, bármi is történjék – mondta Ron. – De először el kell jönnöd hozzánk, pajtás, minden más előtt. Még Godric's Hollow is várhat.
– Miért?
– Bill és Fleur esküvője, emlékszel?
Harry riadtan ránézett. Az ötlet, hogy bármi annyira normális dolog, mint a házasság, még mindig létezzen, hihetetlennek, ám mégis csodálatosnak tűnt.
– Igen, azt nem hagyhatjuk ki – mondta végül.
Keze magától a hamis Horcruxra csukódott, de mindezek ellenére, a sötét és kanyargós ösvény ellenére, amit maga előtt látott elnyúlni, a Voldemorttal történő utolsó találkozás ellenére, amiről tudta, hogy be kell következnie, akár egy hónap, egy év vagy tíz múlva, érezte, ahogy elönti a melegség a gondolatra, hogy még mindig van egy utolsó bearanyozott napnyi béke, amit élvezhet Ron és Hermione társaságában.